„i knew that everyone only knew me as the drummer in nirvana. but i felt like i had nothing left to lose.”
szokták mondani, hogy a nirvana zenéje bipoláris, egy dalon belül keveredik a megtört dráma és a tehetetlen düh -és ez az epizód is ilyen kétarcú lett, nem csoda, tele volt nirvana-val... tudtuk, hogy milyen érzelmi kötődései vannak dave-nek a városhoz, a kérdés inkább az volt, hogy mennyire tud minket is beültetni ebbe az érzelmi vasútba. hát nagyon... az elején jöttek a szokásos szcénák, kicsit belesni a városba az esőfüggönyön át, rácsodálkozni egy különleges stúdióra, feltérképezni a korai évek zenéit. aztán elértünk a kora kilencvenes évekhez, és bumm, felrobbant az egész -pont úgy, ahogy a grunge felrobbantotta a kultúrát akkoriban. félelmetes belegondolni, hogy mit adott nekünk zenebuziknak ez a borongós város. és mivel dave is nyakig részese volt ennek az egész őrületnek, nem tudom ki tudná hitelesebben bemutatni. az összeomlást is. (sóhaj) aki élt akkoriban, biztos hogy van emléke róla, amikor megtudta, hogy kurt meghalt. én hetedikes kis pöcsös voltam, aki néhány különc haverjával épp a beatles-korszakát élte, így nem nagyon volt fogalmam róla, kiről van szó, de megmaradt, ahogy egy technika-óra előtt egy osztálytársam hozta a hírt. csak utólag tudtam meg, hogy milyen fontos embert vesztettünk el -de most már a szívem szakadt bele, ahogy átadták nekünk ezeket a képsorokat. és az érzéstől, hogy seattle-ben minden megváltozott. igaz, már előtte is egy kicsit, amikor az underground-ból a pénzszaglászókon vezetett át az út a mainstream-be. de azért a végén kaptunk egy kis fényt -a csoda nem egyszeri, megismételhető. jó ezt érezni. (++11.30.)
