„i don’t cry anymore.”
nem szeretem, amikor az írók kizárólag a sokk-hatás vagy az izgalom-növelés érdekében dobnak be valamit, nem pedig azért, mert láthatóan céljuk van vele. mert hogy carl-ék idióta módon feltörték a templom ajtaját annak a szerencsétlennek, nem szolgált más célt, minthogy nézhessük megint kicsit michonne-t kardozni. a rész végi halál meg… -néztem a képernyőre, meredt szemmel, és azt mondogattam, hogy ’ennek semmi értelme’. mert tudom, hogy ez lelkileg megint megedzi majd a karaktereket, és tényleg szomorú volt, ahogy daryl kihozta a testet, de magában az esemény bekövetkezésében semmi logika nem volt, szaglik az egész attól a szándéktól, hogy írni kell egy olyan fordulatot, amiről majd beszélnek az emberek februárig... (a rendezői döntéseket is felemásnak éreztem, az elején tetszett, hogy sok közelit használt, amitől kicsit képregényes lett a kép, aztán a folyosó-jelenetben meg csak döntött kamerákat rakott fel, azoktól meg kiütést kapok...) (++12.01.)
egész járható csapást találtunk idén. megmaradt a tavaly is többé/kevésbé működő széttagoltság, bátran hanyagolnak karaktereket több hétig, hogy mindenkire jusson idő. és ezt ebben a nyolc részben úgy sikerült abszolválni, hogy egy rész sem süllyedt érdektelenségbe, és ezzel már fölénőtt az eddigi (fél)évadok többségének. az az érdekes, hogy nem kaptunk semmi fogódzkodót a jövőre nézve, úgyhogy tiszta lappal várjuk a következő felet (annak ellenére, hogy pont a szemi-fináléval voltak gondjaim írás-ügyileg).
