„what is illness to the body of our knight errant?”
szeretem, amikor minden szögből pozitív a kép, ha a nagy egészet nézzük, vagy ha az apró részleteket. ismét egy szerkezeti csavart kaptunk, ezért egy lélegzetvételben ment egy egész hét eseménye, szokás szerint csavarták fel az érzelmeket, de én mégis inkább azokról a pillanatokról akarok beszélni, amikor elragadták a szívem. mackenzie minden párnával való hadonászásáról. will lázárként való lovaggá válásáról (a) the who dalra. a sex and the city momentumra a buszos fröcsköléssel. amikor a vezetőséggel együtt jöttél rá a nagy blöffre. minden egyes mondatra, ami ostorcsapásként érhette a mély vallásosság látszatát keltő politikusokat. érdekes, hogy meg sem próbálta oldani sorkin bácsi a szerelmi bizbaszokat, de hagyjuk meg neki ezt a játszóteret... (++12.27.)
sorozat-függőként ideje egy komoly bejelentést tennem: ez az első aaron sorkin tévés produkció, amit bepróbáltam. mentségemre legyen mondva, hogy a korábbi alkotásai az én addikcióm előtt készültek, és más klasszikusok is súlyosan nyomják a hiány-listámat, úgyhogy türelmet kérnék. mert az biztos, hogy ezzel a munkájával nálam komoly kreditet ért el. kevés ember gondolná, hogy egy hírműsor készítőinek mindennapjairól ilyen felvillanyozó sorozatot lehet készíteni, bármennyire is érdekel valakit a televíziózás háttere. mert valahogy olyan száraznak gondolja a híreket, vagy nem is tudom. de itt semmi szárazság nem volt, az első pillanattól olajozottan rántott magával. nem is tudom, hogy mi volt, ami legutóbb ennyire etette magát a nézési listámon... mert bár volt benne dráma, valahogy mégis felszabadult érzést közvetített magából, vitt előre a pörgése, kacagtatott az ezerféle humorforrással, és elvarázsolt a szíve. persze, kell hozzá az, hogy az ember hinni akarjon azokban az eszmékben, amiért a sorozat kiáll, de valahogy nálam ezzel is jó helyre céloztak. biztos vagyok benne, hogy sokkal többet beszéltek egy-egy epizód alatt, mint a legtöbb helyen, de egyáltalán nem tűnt ez fel, még a színészeket sem igazán sajnálom, hogy mennyit kellett bemagolniuk. mert annyira minőségi csapatot sikerült összeszedni, hogy egy pillanatig sem gondolnám, hogy átkozták sorkin-t, inkább istenítették minden egyes soráért. külön köszönném emily mortimer újra-felfedezését, egy tündér ez a nő. mit mondhatnék azok után, hogy hetek óta nem szórakoztam ennyit egyetlen kulturális alkotáson sem? nagyontetszett. (az is jó a show-ban, hogy az ember kritikusabb lesz, ha híradót lát. ma is elcsíptem, hogy nálunk a ’ki halt meg idén’ szegmens után beszerkesztetik, hogy ’verekedés volt a kazah parlamentben’...)
