„-where’s your cock?
–where’s my cock? you want to see my cock? let’s go to my office, i’ll show you, i’ll show you.”
ismerjük a finálék bejáratott kottáját, így mindig örömteli megtapasztalni, amikor apró variálásokkal, ütem-csúsztatásokkal emberibbé teszik a játékot. mert persze itt kellett lennie a nagy koncertnek, de az nem azért lett sikeres, mert minden flottul ment volna, hanem mert az imádnivalóan kiállhatatlan szólista díva felkavarta az érzelmeket, és rodrigo nagyszerűen reagálta le a szituációt. kicsit be kellett törni, hogy hailey is ott legyen a színpadon, de mivel előtte percekig sulykolták belénk, hogy mennyire bizonytalan lett az álmaiban, így jól esett az öröme. csak az a csók ne lett volna... ($03.08.)
a komolyzene csak naftalin-szagú vénembereknek való, mi? hát a lófaszt... bár én sem vagyok az, aki nap-mint-nap ezeket a zenéket nyüstöli, sőt, de könnyen ki tudom húzni a fejemet a seggemből, és azt tudom mondani, hogy igenis vannak tök jó dolgok ezen a vonalon is (a sorozat egyik nagy előnye, hogy rávett egy kis alámerülésre). az érzet, az élvezet a lényeg, nem a kultur-sznobizmus. és érzem, hogy az írók is át akarják adni ezt az üzenetet, főleg a férfi főszereplőjükkel, akiben tökéletesen egyesül a szerethető bohóság, az őrült különcség és a hatalmas szív. amikor meghallottam, hogy gael garcía bernal sorozatozni fog, akkor nem hittem a fülemnek, de mondjuk el háromszáz avemaría-t, hogy bevállalta, mert tökéletes a szerepre (és most már örökre a fülembe marad, ahogy azt kiabálja, hogy hájláj...). de a többiek is szerethetően hozzák a figurákat. egy ilyen sok-szereplős történet mindig csapongva kavarog, így óhatatlan hogy egy-egy irány kevéssé működik, de végig hoztak egy elvárható, magas színvonalat. csak azokon a cressendókon kell még dolgozni... de tudjátok mit? annyira a szívemhez nőt, hogy simán tapsolok neki állva hosszú percekig: nagyontetszett. minden magasművészet szerencsésnek mondhatná magát, ha ilyen erős promóciója lenne...
