„’show, don't tell.’ isn't that what you writers prefer?”
gonosz írói alapállás, hogy lengetik előtted a vörös posztót, és te mégsem biztos, hogy észreveszed a nyilvánvalót... pedig manapság az íróknak már nincs könnyű dolguk, mert nem csak a csavarosan járó egyéni elmékkel szemben kell kiállniuk a próbát, és úgy meglepni őket, hogy közben ügyesen elhintsék a megoldás magvait, de az interneten összekapcsolódott kollektív tudat is erősen ellenük dolgozik. még szerencse, hogy én nem szeretek kombinálni, meg elméleteken rágódni, szeretem hagyni, hogy elvezessenek arra a pontra, ahol jól arcon-csapnak a megoldással -számomra ez kielégítőbb sorozat-nézési forma... persze érzem én is, hogy valami nagy dobásra készülnék nolan-ék, mert vannak mondatok, amik önkéntelenül is megütik az ember fülét, események, amik kicsit kilógnak az összképből, de türelmesen ki tudom várni, hogy behúzzanak a csőbe. viszont azért kicsit tudom irigyelni azokat, akik nagyítóval néznek minden részt, és olyanokra is könnyen vissza tudnak emlékezni, ami felett én vakon siklok el (mondjuk egy arcra, amit már láthattunk korábban is)... de hogy felületesebb nézőként is igazán szórakozni tudjak, ahhoz igazából csak elegendő hallgatni anthony hopkins eszmefuttatásait... na jó, azért én is be-bekukkantok a felszín alá, és kicsit rágom az androidok és az emberek érzései közti különbségeket, és thandie newton-nál épp annyira élvezem a karaktere fejlődését, mint a teste látványát... ($$11.21.)