„these violent delights have violent ends.”
valaki jól felhúzta az erőszak-szintet a fináléra -bár tudjuk jól, hogy a forradalmi változások mindig sok vérrel járnak együtt... no, a végére csak kibogoztuk a dolores-féle loop-ot, kiegyenesítettük az időt és a labirintust, ezáltal teljessé téve több karakter drámáját is, felfedve eddig a homályban tartott részleteket. és nem mondom, még most a végén is koncentrálni kellett a síkokkal való játék miatt -még szerencse, hogy a hozzám hasonló intuitív befogadók számára segítettek eligazodni a ruhák segítségével... persze ahogy a rejtélyekben erős sorozatoknál lenni szokott, itt is minden válaszra jutott egy újabb kérdés, amik majd foglalkoztatják a nézőt addig, amíg újra ki nem nyitja a kapuját a park a következő szezonban... mert oké, hogy megtörtént a nagy esemény, az androidok már sosem lesznek azok, mint régen, csakhogy azt (szándékosan) nem tisztázták, hogy az öntudatra ébredésük az evolúciójuk új szintje, vagy ez is a programozói elme és a nagy történet-szál része-e. hogy sikerült-e a legfontosabb lépcsőfokon túljutniuk -azaz képesek-e önállóan döntést hozni...? és én élvezem, hogy ilyen bizonytalanságban tartanak, még azoknál is, akik a legmesszebb jutottak az úton (dolores és maeve), de bevallom, nekem az is elég tud lenni, ha a gépek az öntudatra ébredésük után csak tombolnak egy egészségeset -és hát ma is hullottak szépen a kezük által a karakterek... (ha az egész évad zenei felépítését nézzük, nem volt kérdés, hogy az ’exit music’-kal búcsúzunk a radiohead-től.) (ha eddig nem figyeltél volna fel a kígyó-tetoválásos lányra, hát most ingrid bolsø berdal bátorsága tett róla, hogy ne felejtsd el...) ($$12.05.)
kitárta a kapuit a westworld, és mi már a bejáratnál eltátottuk a szánkat, és kimeredt szemekkel sétáltunk végig már az előszobában is -pedig az igazi látványosságig még csak most értünk el... látom, hogy azért nem mindenki érzett így, és biztos, hogy nem mindenkinek való ez a fajta dramaturgiai felépítés, de én az a naiv típus vagyok, akit könnyen meg lehet venni a mystery-box-szal -mert én egy pillanat alatt el tudok veszni a világ-építésben, a kaleidoszkóp-mozaikban, amit a homályos rejtélyekből építenek. és itt minden annyira kimunkált volt, hogy nem is eresztett egy percre sem, nagyon könnyen be tudott szippantani a világába. és nem csak a sztori és a rejtélyek (azaz a mélysége) segítették ezt, hanem a felszín is, azaz hogy gyönyörűen nézett ki, és hogy hagyták ramin djawadi-t dolgozni, mind a saját zenei témáin, mind a csodás pop-zenei feldolgozásokon (voltak napok, amikor muszáj volt újra-és-újra megnéznem a főcímet a youtube-on, vagy meghallgatni a ’paint it black’-et). és persze tudtuk előre, hogy sir anthony hopkins zseniális lesz, de a többiek is felnőttek mellé a feladathoz (thandie newton, my love!)... no, ahogy érezhető szerintem, én alig várom, hogy újra elmerülhessek ebbe a világba, bár megértem, hogy hosszabb idő lesz létrehozni a következő szintet, így türelmes vagyok -addig is jöhetne egy kis szamurájos eastworld kitölteni a hosszú várakozási időt...
