„there’s always a stage when someone’s falling in love with you that they lose their erection. they get confused, they panic, the stakes get too high, the blood rushes from their dick to their heart. and everything is fucked.”
milyennek kell lennie egy vígjáték fináléjának? hát természetesen depresszíven drámainak... de ez itt így volt rendben, mert most jött el az ideje annak, hogy hősnőnket betemesse az összes szar (és hogy összerakjuk végre a barátnője teljes sztoriját a flashback-töredékekből). de azért persze lehetett mosolyogni a szex-kiállításon (ami pont olyan ízléstelen volt, mint amire számítani lehetett), és szerencsére azért annyi engedményt kaptunk, hogy a legmélyebb pont után az utolsó pillanatban kisüthetett a nap. (#01.05.)
ritka az olyan eset, amikor két perc alatt beleszeretsz egy sorozat főszereplő(nő)jébe, és onnan menthetetlenül rózsaszín ködön át nézed az egész szériát -és phoebe waller-bridge-nek nem is kell erőlködnie ezért, elég volt csak az, hogy kibeszél hozzám a kamerába, miközben seggbe dugja egy kvázi idegen... viccelek, de tényleg van valami ebben a csajban, ami megbabonázott, imádom a hangját, a grimaszait -és persze azt is, ahogy megírta saját magának ezt a karaktert, ahogy cinikus beszólásaival még szerethetőbbé tette, és ahogy cifra káosszal maga körül a környezetét is érdekessé tette... ügyesen kétarcú a sorozat, mert amíg a kamerába kiszólások miatt kicsit irodalmi (avagy színpadias) lesz a show, addig szituációk viszont nagyon is realistán természetesek. és ennek a tetejébe jön a bájossága, a sokszor angolosan cikibe boruló humora és a jól elhelyezett drámai pontjai. úúúúúúgy utálom, hogy ezek a fránya britek ilyen rövidke évadokban gondolkoznak, ebből el tudtam volna most viselni sokkal-sokkal többet is...
