„farewell, voyager. farewell, my heart. farewell, for now.”
pont ott a csata közepén folytattuk, ahol múlt héten abbahagytuk, és elég élvezetes volt nézni a sok taktikai csikicsuki után a kemény fizikai összecsapást, főleg mert hiába alkalmaztak sok gyors vágást, a kaotikussága nem ment a láthatóság rovására, és az is tetszett, hogy csak a csata zajait hallottuk, nem volt zene, hogy hősiesebbé tegye a véres/sáros küzdelmeket. (az csak nekem furcsa, hogy a vikingek ilyen könnyen hagyták, hogy az ellenfél életben maradt tagjai eliszkoljanak...?) a vériszamos csatamezőn még csak névtelen katonák adták át a lelküket a teremtőjüknek, később viszont sok fontos ember halálával erősítette michael hirst azt az érzést, hogy új korszak köszönt be a sorozat életébe. és volt olyan búcsú, aminek be kellett következnie, mert a sorozat folyása nem engedte volna, hogy az adott személy tovább tapossa e földet, de voltak olyanok is, amik váratlanságukkal ütöttek nagyokat a szívünkre. főleg akkor nehéz ezeket a halálokat lereagálni, ha olyanoktól kell búcsúzni, akik nagyon régen (akár már a kezdetektől) velünk vannak -és akkor még nehezebb, ha az őket gyászolók fájdalma át tud ragadni ránk is. legyen nekik boldog életük a valhallában... örülök, hogy nem a diadalmas viking-arcokkal fejeztük be az évadot, hanem a véres kardok megtisztítása után körül is néztük egy kicsit, hogy hogyan tovább. mert ott feszül még mindig a viking lelkekben a nagy ellentét, hogy kövessék-e ragnar álmát, és telepedjenek le angliába, vagy inkább tovább álljanak harcolni, igázni és erőszakolni. és persze ez a kérdés a lothbrok fiúkat is kettészakította -véglegesen... (várom azt is, hogy ecbert királya papírosa és pecsétje egy utolsó fricska-e az északiaknak, vagy tényleg komolyan gondolta azt, hogy földet ad az ellenségeinek.) (jonathan rhys meyers mint szexuálisan aktív püspök? idevele!) (#02.02.)
az évad első felében eléggé panaszkodtam arra, hogy olyan szálakkal terheli michael hirst a sorozat szerkezetét, amik laposak, érdektelenek és semmit sem adnak hozzá sem a nagy egészhez, sem az élvezeti értékhez. a második tíz részre szerencsére sikerült orvosolni ezt a problémát, valószínűleg azért, mert minden szál fontos lett, hogy át tudja vezetni a segítségükkel a show-t az új korszakba. mert kifejezetten bátor húzásként nem csak léptünk egy jelentőset az idővonalon, de a régi karaktereket is fokozatosan vezetődnek ki a történetből -ez azért kockázatos, mert nem igazán lehet előre tudni, hogy a következő generáció felnő-e a nagy feladathoz. és bár még nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy bizonyos stílus-elemeiktől nem fogok-e a későbbiekben is a falra mászni (gondolok itt elsősorban ivar gyerekes hisztijeire), de kétségtelen, hogy van a farkasfalkában potenciál. ahogy a sorozat is minden botladozása ellenére is mindig közel lesz a szívemhez -elsősorban azért, mert olyan hangulatot kapok tőle, amit a többi alkotás nem képes megadni számomra. (jó lenne tudni, hogy mikor érkezik a folytatás -csak hogy tisztán lássam, hogy meddig kell wardruna lemezekkel kihúznom a hideg istentelen időszakot...)
