„i like to think of myself as one of the happy generations.”
(◄◄) még ha nincs is írói kreditje az epizódnál david lynch-nek, rendezőként annyira rajta tudja hagyni a kézjegyét, mintha egy szerzői részt kaptunk volna. mert oké, hogy a tipikus közelijei nem biztos hogy bele vannak vezetve a szövegkönyvbe, vagy az, hogy a nyitó dalai lámás cooper-monológ mögött egy acapella-kórus dúdol halkan -de a fiatalok közös dala valószínűleg benn volt a script-ben, és mégis árad belőle a szomorú blues-os lynch-hangulat. nem beszélve a lüke humorról, amivel csodásan tudja törni a drámai ívet, hagyja, hogy a bob-tól való rettegés előtt röhögjünk egy kicsit a sheriff-ék bénázásán a kórházban... az álmok és óriások mellett van még hely a furcsaságoknak, például az őrnagyról kiderült, hogy nem véletlen, hogy a csillagkapuban előléptették vezérőrnaggyá, mert már itt is a csillagokat kutatta, behozva a sok misztikum mellé egy enyhe scifi-vonalat is... de pont ez az egyik legvonzóbb erénye számomra a sorozatnak -hogy egy olyan olvasztótégely, ahová minden belefér. még a piros lábkörmök is egy kikötözött férfin... (#04.01.)
