„for 10 minutes today, chuck didn’t hate me. i forgot what that felt like.”
nagyon szeretem, ahogy vince gilligan rendez, hogy odafigyel minden apró részletre, a kamera-szögekre, a tükröződésekre, a fényekre és a színekre. azt tudtuk előre, hogy kezdésben viszont megint nem lesznek színek, viszont arra nem nagyon számíthattunk, hogy a fahéjas sütik között megállítják egy pillanatra a szívünket -és most azt akarjátok mondani, hogy csak jövőre láthatjuk ennek az idősíknak a folytatását...? az évad fő fonalát pontosan ott vettük fel, ahol tavaly eldobtuk, chuck még mindig a felvett vallomással molyol, jimmy lelkében dúlnak a viharok (amit ma egy-két mennydörgés kíséretében egy akadékoskodó katonán vezetett le), kim meg rágódik a nagy ügyén még pár sort... eközben mike csendesen teszi a dolgát, ahogy kell, és fura módon azt érzi az ember, hogy órákon át el tudná nézni, ahogy mikrotevékenységeket folytat (mondjuk hogy szétkap egy autót, vagy trükközik egy nyomkövetővel), ami a mai rohanó világunkban egészen szokatlan dolog... de tudjuk jól, hogy ez a sorozat sohasem a sprinteléséről volt híres -de nem is baj, mert a maratoni tempó a sorozatok világában mindig kifizetődőbb... (#04.11.)
