„so, you meet a girl with a discoloured iris and your first thought is she might have a lizard in her brain?”
a hosszú évek alatt már annyi új companion-t kellett bemutatni, hogy nehéz lehet valami olyan módot kitalálni, ami nem érződik elcsépeltnek. steven moffat most abban találta meg a megoldását, hogy az új karaktere, bill, semmire nem úgy reagál elsőre, ahogy elvárnánk -és ez nem egy rossz irány. mert szórakoztató tud lenni, hogy az általános műveltségét és józan eszét előszedve rákérdez bizonyos evidens dolgokra (pl. hogy miért lehet a tardis nevét angol szavak kezdőbetűjéből kirakni), máskor viszont nehezen akarja felfogni, hogy mibe is csöppent (perceket kell várni, hogy kimondja végre, hogy ’belülről nagyobb’ -bár azon sem lepődtem meg volna, ha elmarad a kötelező mondat)... és hát mibe csöppent ez a szegény lány? egy tipikus who-kalandba, ami erősen merítkezik a japán horror-kultúrából, de azért végigrohan a kötelező elemeken is (exterminate!). viszont a heti-ügy egy picit mellékesnek érződik, mert nagyon helyesen a karakterekre koncentrál (és így tök jól működik az is, hogy a fő konfliktus feloldása érzelmi alapú lesz -és így nem kizárt, hogy még visszatérünk majd rá később)... kár volt sokaknak az első kép alapján ítélniük, hogy egy (mondjuk szépen) nem tipikus arcú lányt kapunk ezúttal a doktor mellé, mert szerencsére végig lett gondolva az írószobában a jelleme és a háttere. (ja, és remélem minden liberál-fób most sűrűn hányja magára a keresztet, látva a színesbőrű leszbikus lányt...) (#04.16.)
