„mr.mcgill, i have only one more question for you. do you hate your brother?”
ennyi jogászkodással foglalkozó személy egy sorozatban, mégis alig-alig töltjük az időnket a tárgyalóteremben? hát most jó nagyot lendítettünk ezen az arányon... szoktam mondani, hogy a tárgyalásos drámák a gyengéim, mégis elég kevésszer nézek ilyet mostanában -pedig ha jól van összerakva egy ilyen zárt helyre szorított jelenetsor, akkor az nagyon tud működni. most is azt éreztem, hogy egyre közelebb húzódom a képernyőhöz, majd meglepődve tapasztaltam, hogy milyen hevesen ver a szívem... igen, ennyire akartam, hogy jimmy mesterterve működjön, hogy sikeresen rá tudja csukni az arrogáns chuck-ra az ajtót. mert tudtuk, hogy valami slippin’ jimmy-s húzás következik majd abból, hogy a néger segítőtárs nekiment chuck-nak a lépcsőn -persze a legtöbbünk arra számított, hogy megszólal a telefon a zsebében, de ennél fifikásabbak voltak az írók... és azt kell mondanom, hogy nagy elégedettség volt látni az idősebb mcgill összeomlását, főleg hogy ma sem tették szimpatikusabbá -ahogy forgatta a szavakat a meghallgatáson (vagy akár előtte, amikor magában gyakorolta a ’szerető testvér’-t), vagy ahogy az aids-hez hasonlította a saját állapotát... de egyébként még elképzelhetőnek tartom, hogy valamennyire közelebb rángatják hozzánk -ha máshogy nem, hát a volt feleségén keresztül... (mike-mentes epizód, de most nem baj, rá kellett szánni az időt jimmy-ékre.) (#05.09.)