„am i forever in limbo, not knowing which side i’m really on?”
sam esmail egy klasszikus fogáshoz nyúlt, hogy végig magas szinten tartsa a feszültséget az epizódban: végigpumpáltatta a zeneszerzővel az egész 45 percet... na jó, nem az egészet, mert egy szomorú kezdéssel építettünk empátiát angela felé, mielőtt belevetettük volna magunkat a jelen események sűrűjébe... persze volt még egy ügyes készítői húzás, amitől még inkább meg tudtuk számolni az összes szívdobbanásunkat a mellkasunkban -hogy mindenkivel izgalmas dolgok történtek, és ide/oda ugrálva próbáltunk nem aggódni értük... a múltkori glitch-esedés is baromi jól volt újra (és újra) használva, sőt, a rendezői munka segítette igazán elő, hogy szurkoljunk elliot-nak, hogy legyőzze a rajta uralkodni próbáló mr.robot-ot (igaz ez még akkor is, ha az én ízlésemnek már túl volt húzva, ahogy elliot mindenhez odacsapja magát a tudatában zajló csata kivetüléseként)... és az a durva egyébként, hogy utólag belegondolva olyan ártatlan jelenetek is hihetetlenül sok feszültséggel teltek meg, mint mikor az fbi-os néni csak felmérte a terepet az étteremben -és itt érződik igazán a zene igazi hatalma... (#11.16.)
