soroló

„no one changes the world. not like this. not all at once. the world is too strong for that.”

ahogy egy sorozatos keringőben illik, a múltheti durvulás után most megálltunk egy picit gyászolni, és megtervezni az utolsó lépéseinket a vég előtt -így akció nem jutott az epizódba, monológok és intrikák annál inkább... (olyan fura ez, hogy éveken át nem tűnt fel, hogy ennyire shakespeare-i magasságokban beszél mindenki a show-ban, csak most, amikor az angol felirat mellett is vakarom néha a fejemet egy-egy kifejezést látva...) a sok beszéd ezúttal nem vette el a lelkesedésem, főleg a philadelphia-i nagy egyezkedés tetszett -bár azt eddig is tudtuk, hogy jack a legékesszólóbb a kalózok közül (arra viszont nem számítottam, hogy havat látok valaha is a sorozatban...). de tulajdonképpen a törékeny szövetségben is van spiritusz. abban meg főleg, hogy több szálat is egy irányba tereltek ma -azaz az árulás, mint főtéma nagyon szépen kezd kidomborodni. kezdte billy, akiből már tényleg nem nézünk ki többet, minthogy tálcán nyújtja át a kalózok legyőzéséhez szükséges kulcsot az ellenségnek, de jack-nek is el kellett követnie egy pálfordulást, hogy biztosítani tudja a sziget sorsát. és mr.silver is könnyen hátat fordíthat mindenkinek, ha ennyire hagyja magát az érzelmei által vezérelni. (#03.12.)

„the empire never did take droids seriously.”

már a cím elolvasásakor erős előítéletek keletkeztek bennem -mert mikor kaptunk igazán erős droid-központú epizódot a sorozatban (vagy akár a clone wars-ban)...? és persze hogy ezek után kiidegelt ap-5 meg chopper össze hülyesége... persze egy-két dolog azért kiemelkedett a robot-humor ragadós felszínéről, például az a tény, hogy a birodalom egyre közelebb ér a phoenix csapathoz, már nehezen tudnak úgy mozogni a galaxisban, hogy ne villanjon fel valahol egy birodalmi vészjelzés... (hmmm, azt mondja dave filloni, hogy kellenek az ilyen un. filler-epizódok is, nem lehet mindig fontos dolgokkal foglalkozni -de kérdem én, tényleg nem lehet? vagy jó ötlet a magas színvonalat megtörni ilyen fércmunkákkal...?) (#03.12.)

„how can we all have sacrificed so much and none of us has anything to show for it?”

uh, meglehetősen nagy a nyomás itt az utolsó vészterhes napokban... megérkezett a spanyol flotta, és sáska módjára rágják magukat végig nassau-n, nem is bírják hőseink a nagy túlerőt... de nem csak a várost és az ültetvényen csoportosulókat veszélyeztetik a marcona katonák, de azokat is, akik épp’ az ügyeiket intézve kóricálnak a környéken... ehh, értem én, hogy a fináléra fordulva kellenek a halálok, amik majd olyan súllyal nehezednek az élőkre, hogy ne maradjanak következmény nélkül, valamint meg kellett mutatni a spanyolok kegyetlenségét is, de, de, de... ha van egy szereplő, aki ennyi ellenséget szerzet magának az évek során a szisztematikus szarkeverésével, az ne egy random katona kardja által lehelje már ki a lelkét, könyörgöm... (a másik halált még nem látom bizonyítottnak, mert amíg nincs holtest, addig lehet reménykedni is -bár mr.silver karakteréhez sokat hozzátenne a gyász.) tudom, hogy sokakat irritál max karaktere, de láthatóan fontos szerepet szánnak neki az írók a végjátékban is -jelenleg ő a lelkiismeret, akivel kimondatják a legfontosabb tételmondatokat, de úgy tűnik, hogy ő lesz az ész is akkor, amikor a férfiak csak az erőben tudnak gondolkozni... (azért tetszett a harcok rendezése, mert jó tempóban voltak vágva a képek, épp eleget láthattunk a test-test-elleni küzdelmekből, mégis dinamikusak voltak a jelenetek.) (#03.11.)

„so much power... it wears a human face.”

elspórolják david nagy akciójelenetét, de adnak helyette radiohead-et? nekem ez egy tisztességes üzletnek tűnik... tetszik, hogy ennyire természetesen csavarnak mindig egy újabbat a felálláson, azon, hogy mit gondoljunk david képességeiről. mert most az a legújabb releváció, hogy nem az elméje szakadt meg, hanem valami entitás költözött belé, és ő képes ezekre a lenyűgözően elborzasztó tettekre -és veszi fel azt a már általunk is látott sokféle alakot, legyen az egy pajkos barinő, egy cuki kiskutya vagy egy visszataszító hájas szörny... de az ember már nem mer következtetéseket levonni, de igazából nem is akar, csak hagyja, hogy a készítők megfogják a kezét, és vezessék ebben a tetszetős labirintusban... és olyan jó, hogy nem csak meglepetések és agy-eldobások várnak ránk minden sarkon túl, hanem fordulónként változik a hangulat is -de pont ettől működött igazán a mai epizód is, hogy igen távol állt egymástól a két véglet: a szexin romantikus fehér szobás jelenetek és a részt lezáró horror, ahol igazán a hangokkal készítették ki az idegeinket... (ha már az fx-en engedélyezett egy ideje a káromkodás, igazán tehetnének kedvezményt a pucérkodásra vágyóknak is -mert rachel keller-ből nem elég egy csupasz fenék meg hát...) (#03.09.)

„this will be the most normal and nice wedding in the history of evanston, illinois!”

már miér’ lett volna az esküvő kivétel? az is csak egy próbatétel, amit az ifjú párnak le kell küzdenie. főleg mert a szüleik nagy tradícionalisták, így a modern elképzelések rendre ellenállásba ütköznek náluk... de nem is baj, ha lucy és josh gyakorolják a problémaelhárítást, mert a házasság is nagy százalékban erről szól... (na most képzeljétek el ezt a száraz leírást egy titkos társasággal, egy félszemű csápos szörnyeteggel és magával a kaporszakállú istennel felturbózva...) (#03.09.)

áh, szóval ezért volt érdemes josh-nak keresnie a nagy őt -mert miután megtalálta, a sorozat is nagyot ugrott előre minőségben... jól elvoltam én az első két (mondjuk úgy: útkeresős) évaddal is, de igazán idén tudtam a szívembe zárni a show-t az összes lükeségével együtt. végig nagyon magas színvonalon tudtak maradni, és az sem volt baj, hogy nem mindig josh-on volt a fókusz (vagy hogy mike harsánysága háttérbe szorult). főleg azért nem tűntek fel ezek, mert katie findlay túlragyogott mindenkit, egy imádnivaló cukorfalat ez a lány, aki arra ösztönöz, hogy én is megtaláljam az igazit...

„anything is possible until your heart stops beating.”

szegény rick nagyon átlátszó volt ezzel a ’nem menjünk még vissza, keressünk még fegyvereket néhány napig’ dumával, mert mindenki -így még michonne is- érezhette, hogy mennyire szüksége van hősünknek erre a kikapcsolódásra, a romantikus zombi-írtásra... és nekünk nézőknek is szükségünk volt egy ilyen lazább, szórakoztatóbb részre, amiből kiderült, hogy a rasztalány egész szép, amikor teli-szájjal mosolyog... kicsit kényelmesnek tartom, hogy mindig a mi srácaink futnak bele ilyen senki által fel nem fedezett kincsesbányákba, de a sztori előrehaladása érdekében hajlandó vagyok félrenézni... meg egyébként is most elég hangulatos lett a zombi-írtó helyszín ezzel az elhagyatott vurstlival a háttérben. greg nicotero is mindig próbál újítani valamit a hentelések felvételében, most például volt árnyjátékos lefejezés is, de igen intenzíven használta az ellenfényeket egyébként is, de az nem baj, mert szeretjük, ha a szemünkbe süt a nap... az írószobában is előszedtek egy klasszikust, a ’csináljunk úgy mintha meghalna a főhős’ klisét, de nagy szerencséjükre aztán jól használták ezt a közhelyet, mert szerethető lelkizésbe futtatták ki... kéne még rosita-ról is írni, de annyira elegem van már a savanyú arcából, hogy inkább nem szidnám itt nektek oldalakon át... (#03.08.)

„do i like a fucking risk to you?”

érdekes döntést volt az írószobában, hogy ennyire megrágunk minden következményt, mert ez egyszerre jár azzal, hogy mélyebb lesz a történet, ugyanakkor a tempó kárára is megy ez az alaposság, és sajnos a nézői érdeklődést sem lehet így száz százalékosan fenntartani... pedig azért tudnak még váratlanul harapni, ha akarnak, például az iráni fejbelövős fordulatokkal meg tudtak lepni... ami viszont a kezdetek óta állandó, az az, hogy claire danes vállaira bármikor rá lehet helyezni egy komolyabb történetszálat, ő el fogja bírni a terhet (még ha mémmé is vált a sírós arca, amiből azért ma is mutatott bőven). és azon sem szoktunk nagyon meglepődni, hogy dar adal húzkodja a szálakat a pókhálója közepéről -azon már talán egy kicsit felhúzhattuk a szemöldökünket, hogy nem csak a nemzetközi helyzetet fokozza a saját érdekei szerint, hanem nagyon komolyan tud ütni a magánéletre is, ha épp’ úgy jön ki a lépés (vagy simán csak gonosz?) -úgyhogy ha tényleg mély drámát akarunk carrie vagy quinn körül, bőven elég, ha az öreg machinátort az életük közelébe engedjük... (#03.08.)

„i wanna die inside the mouth of a lion with you.”

idén eddig csak mókáztunk meg csendesen elmélkedtünk, így itt volt az ideje girls-ösen komollyá fordítani a dolgokat... de jól hullámoztunk a kiakadások, a felvillanyozó lehetőségek, a kellemetlen betegségek és a hirtelen lecsapó halálok között. valamint hannah számára elérkezett egy olyan fordulat, ami végképp a felnőtt korba lökheti őt -egy olyan lépés, aminek a kifejtését annak ellenére várom érdeklődve, hogy jól tudható rólam, hogy mennyire nem szeretem, amikor az ilyen típusú szálakat szedik elő az írószobában (szóval csakazértsem írom le a spoiler-t, de aki egy kicsit is olvasott már ezen a blogon bejegyzéseket tőlem, az tud olvasni a sorok között is...). (#03.06.)