soroló

„well, kid, you better learn to fly like a bird, because the age of the dinosaur is over.”

teljesen felesleges bármit is előre gondolni az epizód elindítása előtt, mert noah hawley-ék feszre mást fognak adni, mint amire számítanál... például jó hosszas expozíciót barkácsolnak egy (látszólag?) gonosz karakternek (megkaptuk az egész útját a pilot óta, bőven színezve magánéletével), majd bemutatják azt, hogy a sok pszicho-bizergálás ellenére nem vetik meg a képregényes alapokat sem, és az egész évad legszuperhősösebb perceit hozzák levitációval és meghajlított légellenállással. és úgy nagyjából nélkülözzük a mindblowing-ot is, inkább arra koncentrálunk, hogy kiszedjük david fejéből a parazitáját (oké, syd azért fehérbe öltözik, hogy a kátránytól csöpögő lenny-vel eszmecseréljen egy kicsit -btw, az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a való életben ugyanolyan ruha volt a szöszin, csak vörösben...). egy szépen kilassított jelenetben robbantottuk aztán a csúcspontot, majd a végén jutott még egy kis idő felvezetni a folytatást is -ügyesen utalgatva arra, hogy a forgatás átköltözik kanadából kaliforniába... (nem elég, hogy újra pink floyd szólt a nagyjelenet alatt, valamint a t.rex klasszikusával, a children of the atom revolution-nal zártuk az évet, de nem hagyták ki azt az evidens lépést sem, hogy jemaine clemenst énekeltessék egy kicsit.) (#03.30.)

abban a korban, amikor elértünk a geek-ek paradicsomába, mert a padláson is szuperhősök lógnak már, csak úgy érdemes egy új produkcióba belefogni, ha képes vagy valami egyedit létrehozni, amivel ki tudsz tűnni a többiek közül -és noah hawley-ék tökéletes taktikát választottak a figyelem-felkeltésre: csináltak egy olyan szuperhős történetet, aminél csak pillanatokra tűnik fel, hogy a képregények lapjairól mászott át a képernyőre az alapötlet. eretneknek gondoltok, ha megrögzött comic-junkie-ként azt mondom, hogy nem is tehették volna jobban, hogy így közelítették meg a forrás-művet...? mert elég volt csak néhány utalást tenni az x-men világára, hogy kielégüljön a geek énünk, egyébként meg jóleső érzéssel vesztünk el egy másik zsánerben, amit a sorozat nyújtott ehelyett -az agyeldobós pszichodrámában... ritkán vannak a tévében ennyire ihletett pillanatok, amikor a gondolatiság, a hangulat, a karakterek és a vizuális megvalósítás ennyire összhangban állnak egymással, amikor az ember nem bosszankodik azon, hogy nem érti, hogy mi történik a szeme előtt, hanem még inkább szeretné, hogy kihúzzák a lába alól a talajt, mert hatalmas élvezettel veszik el a kavargó őrületben, ott, ahol nem akarod tudni a nagy válaszokat, ahol nem látszik a valóság és a képzelet határa, ahol minden elmosódott és pasztell színekben pompázik. ha a pink floyd zene helyett tévésorozatot csinált volna, az pont így nézne ki. vagy ha david lynch-re ráhúzna valaki egy sztreccs-ruhát...

„first, we survive. then we find our humanity again.”

kezdjük egy nagy általános közhellyel: mindenki másképp látja... például egy világvége közeledtével vannak azok, akik úgy gondolják, hogy ki kell szívni minden maradék örömöt is az utolsó percekből -és megértem őket, mégsem örülök igazán, hogy a képernyőre kerülnek, mert ez a boldog nihilizmusuk kilóg a drámaibb szálak közül. bár feltételezem, hogy pont ezért tartják a szövegkönyvben jasper-t, mert az írók szerint szelepként (is) funkcionál a sok lehúzós perc közben... ezzel ellentétben a túlzásba vitt mélydrámával már sokkal könnyebben megbékélek, bár clarke körül néha be tud sűrűsödni az ilyen típusú levegő -mint ahogy most is a végére egy kicsit soknak érezte az ember az érzelmi zsarolás láncolatát... viszont a kalandfilmes hangulatot mindig szívesen fogadom, így messzemenőkig üdvözöltem kane és jaha közös hős-küldetését, mert megvan ebben a szálban minden kellék, hogy igazi nagyívű kalanddá váljon (titkos bejárat kulccsal, rejtélyek és mitológia faltól-falig) (még ha ide is beszivárgott némi dráma indra háborúja által)... (fura, hogy annak ellenére, hogy az értékelésem nagyrészében azt ecseteltem, hogy miket nem szerettem, azt éreztem a rész nézése közben, hogy ez az epizód működött nekem idén eddig a legjobban -hát persze hogy most jön egy hónapos szünet a vetítési rendben...) (#03.30.)

„i am the next president of the united states. sixty million people voted for me. who the hell voted for you?”

két olyan szervezet van, ami pillanatok alatt ki tud csinálni: a titkosszolgálatok és a média. és dar adal mesterien tudja kezelni ezeket, hogy pont a legkényesebb pontokra szúrjon velük... mert tudja, hogy az anyáknak ez a pontja a gyermekünk, úgyhogy carrie-t tovább szívatja a kislánya láthatásával, amíg ő vissza nem lép a tanúskodástól, és a leendő elnökasszony is összetörik, amikor a fiát pocskondiázzák milliónyian az internet pöcegödrében. és mindezt azért, mert egy faszkalap ragaszkodik a hatalomhoz... ja, nekem meg ez az egyik érzékeny pontom, úgyhogy jólesően felhúztam magam. kellett is már ez a vérpezsdítés, mert a rész elejét sajnos megint túl bő lére eresztették, mind quinn nyomozásán, mind saul hosszú menetelésén (a nagyon titkos zsidó rejtekhelyre) is lehetett volna vágni egy kicsit. viszont amikor átfordult az érdeklődésem, onnantól kezdve már nem csak a női oldal lett érdekesebb, de quinn felfedezései is jobban érdekelni kezdtek, és ugyanígy tudtam értékelni saul erős párbeszédét is a feleségével. pár cliffhanger-rel hagytak állva, hogy jövő héten nagyobb lelkesedéssel vessem rá magam a finálé-előkészítő részre. (#03.29.)

„you’re very pretty and beautiful, physically in the face.”

csak utólag belegondolva tűnt fel, hogy ezúttal az volt a különleges ebben a fináléban, hogy nem volt benne semmi különleges, azaz csak ugyanaz a szkeccs-halmaz volt mint egy évadközi epizódban, nem emelték epikussá, nem fűzték össze a sztorikat, nem jöttek az ismert arcok -de lehet hogy ez kellett, hogy átérezhessük a fontos üzeneteket: hogy nem a pitbullokkal van a baj, hanem az emberekkel, és hogy élnek olyan egyedek a földön, akiknek annyira szép arcuk van, hogy abból megélnek... (#03.29.)

nem igazán tudtam együtt rezonálni ezzel az évaddal -pedig sok szempontból olyan volt, mint az eddigiek, működő és hatástalan jelenetek sorakoztak egymás után, kicsit talán hanyagolva a megszokott arcokat. viszont gyanúsan sokszor szűrődött át a szkeccsekbe a mai modern világunk, a technológia-mániánk, a társadalmi érték-válságunk. ez egy jó irány, de örülnék, ha a jövőre esedékes zárásban ezt jól mixelnék a klasszikus karakterekkel és ötletparádéval.

„when i saw you get in the car, i went, ’okay, here’s a typical portland liberal, pro-choice feminazi’. but you are cool.”

valahogy idén mintha gyakrabban lyukadnánk ki a technikai vívmányokhoz, nem? mintha csak a black mirror egy lükébb változatát néznénk... viszont végre volt egy kellemes felröhögésem a szülőszobai fotózkodásnál, és derültem azon is, hogy steve buscemi milyen hülyén nézett ki a parókájában, mint vér-republikánus... (#03.29.)

„you’ve got some beach-ball-sized lady nuts on you, coming in all kamikaze like that.”

...de tényleg, rick, ezt tanultátok meg az évek során? hogy ha nem megy szép szóval, akkor elvesszük erővel? bár lehet hogy az a célja az íróknak, hogy bemutassák, hogy senki sem esik olyan messze a morális gödörtől, azaz negan-ék bandájtól, de sajnos azt gyanítom, hogy nem ez a helyzet... egyébként is, egy szavunk sem lehet a baseball-ütős hangsúly-bajnokra, mert nem engedi a nemi-erőszakot a közelében... meg egyébként is, kínozhatta volna sasha-t is rossz zenével, mint daryl-t, de inkább negédes szavakat használt, meg szabad akaratot adott a csajnak, mik ezek, ha nem egy bölcs vezető lépései...? nem úgy mint a pohár fenekén lakó gregory bénázásai, aki még arra is rászorul, hogy egy terhes nő mentse meg a seggét, mert valahogy sikerült eddig úgy átvészelnie az összes zombi-inváziót, hogy nem kellett még sohasem átszúrni a fejüket -én is azt szeretném, hogy egy apokalipszis után egy ilyen ember hozzon döntéseket az életemről... tipikus finálé-felvezetés-epizód volt ez, néha random dolgokkal a belsőjében (pl. carl-ék félmondatai arról, hogy bánják-e a gyilkosságokat -az ilyeneket esetleg nem lehetne építőleg kifejteni...?). (#03.27.)

„good dick is a prison.”

végre felismerték lena-ék, hogy egy broadway-sztár (andrew rannells) is a stábjukban van, így gyorsan adtak is neki egy dalt... de kifejezetten jól állt az epizódnak az elijah-központúság, hogy egy kicsit belestünk egy színdarab előkészületeibe -meg persze a srác mindig túlbonyolított magánéletébe is. eközben a szülőséggel is foglalkoztunk erősen, egész pontosan a rossz szülőséggel, mert a szörfös srác pont úgy reagálta le az apaság hírét, ahogy az várható volt, és végpontként megkaptuk azt a tényt, hogy marnie szülei mennyire borzasztóak voltak világéletükben... (gonosz dolog azon vigyorogni, ahogy két ember zokog a magánélete romjain..? (szmájli)) (#03.27.)

„one day, you’ll leave the account. take a wife, father children. see less and less of the sea until she becomes like a painting hanging on the wall, static and irrelevant to your daily existence. but she’ll keep on calling you. and when she does, you’ll step into that painting and feel the swell beneath your feet. it’ll all come back as if it were like yesterday.”

először azt hittem, hogy azért van a flashback-re égető szükség itt az utolsó-előtti epizódban, mert flint kapitányt nem fogjuk látni a sorozat jelenidejében, hisz’ bujkál az erdőben -mondjuk az sejthető volt, hogy a kardozás gyakorlásának jelentősége lesz. de minő meglepetés, flint előkerült az aljnövényzetből -és sűrű kardozásba kezdett... és tényleg kifizetődő lett, hogy láttuk már pengét váltani a két hősünket, mert a nagy összecsapásukat igencsak rövidre fogták (és az effekt-hangok helyett inkább bear mccreary-re támaszkodtak), és így nem maradt bennünk hiányérzet, hogy miért nem nyújtották tovább a kard-ki-kard-ot (btw, nagyon sportszerű volt ma mindenki, végig a kézifegyverek domináltak, az övükön lógó pisztolyokhoz nem nagyon akaródzott nyúlni senkinek). azért sem lehetett volna kielégítő ez a harc, mert nem érhette el a csúcspontját, hisz’ az angolok hirtelen úgy döntöttek, hogy csúnyán játszanak, és jelentősen növelik a csontvázak számát a sziget körül... (#03.26.)

„at last, we meet in this theater of war, however briefly. there is no escape, and your forces are badly outnumbered. this ’rebellion’ ends today.”

huh, úgy érzem, hogy ez az epizód sikerült eddig a leg-starwars-osabbra a sorozat történetében, az űrcsata intenzitása, a zene érzelmessége, de még a kallus által irányított patkány-robot is mind be tudott húzni a jól ismert ízek közé... nagyon szép payoff-ja volt ez a finálé az egész évadnak, nem csak a drámai események konklúziója miatt, hanem mert előkerült olyan elemek, amik szépen szét voltak szórva az elmúlt év folyamán -gondolok itt a pajzs-generátorra, a megszerzett űrhajókra, sabine külön szálára vagy magára a bendura. és persze itt teljesedhetett ki igazán thrawn admirális is, aki végre felhasználhatta az összes információt, amit szorgosan gyűjtögetett eddig -igazából könnyed győzelmet is arathatott volna a szedett/vedett lázadókon, ha a saját szövetségesei inkompetenciája meg nem akadályozza ebben... megint kaptunk egy szép csokor utalást a szent trilógiára (dodonna-val és a yavin-nal az élen), de ez már csak így működik ebben a csodás univerzumban... bár most a hőseink megúszták a végjátékot ép bőrrel (és ép szemmel), azért nem mondhatjuk, hogy nem kaptunk (egy gyerekmeséhez képest felnőttesen kezelt) önfeláldozást. mert a szabadságot sohasem adják ingyen... (#03.25.)

ezra-val együtt a sorozat is szépen nő fel az évek alatt, dave filloni-ék egyre inkább mernek komorabb színeket is keverni a palettára, nagyívű drámai életutakat alkotni (és méltóképpen lezárni azokat) -még ha néha adnak némi robot-humort is a gyerekeknek, ami viszont egyre jobban kilóg a felnőttesebb mélység alól. még fontosabb, hogy a sorozat most kezdi el betölteni azt a szerepét, hogy hidat képezzen a filmek között, hogy okos építkezéssel bemutassa azt az időszakot, amikor a lázadás kifejlődött azzá a masszív szövetséggé, amit már ismerhettünk korábbról. így válik izgalmassá az, hogy hőseink apróbb tetteinek kirakósa egy nagy egésszé áll össze lépésről-lépésre. és ahogy egyre közeledünk a rogue one/new hope időszakához, úgy lesz egyre érdekesebb nézni ezt a gondosan kitalált kirakóst.

„the owls are not what they seem.”

(◄◄) teatyaég, mekkora trollkodásokra volt képes lynch már majd’ harminc évvel ezelőtt is... elég ha csak a fájdalmasan túlhúzott kezdést nézem, ahol a jelenet végén már kiabálsz a trottyant vénemberrel, hogy kapjon már az eszéhez, és hívjon segítséget cooper ügynökhöz... de tökéletes trollkodások azok a jelenetek is, ahol a lüke humorral ki tud zökkenteni a drámából, legyen az albert röhögése big ed szomorú históriája alatt, vagy andy orrfájdító bénázása és rogyasztott toporgása az udvaron... azért figyeltek arra az írószobában, hogy új évadot kezdtek, így szépen felsoroltak minden fontos tudnivalót a nézőknek, el ne felejtsük, hogy mennyi dráma történt az évadzáróban, vagy hogy épp’ hol tart a nyomozás állása -úgyhogy könnyű volt felvenni a fonalat, főleg úgy, hogy egy-két dolog igencsak élénken megmaradt a fejemben, maximum csak azt felejtettem el, hogy ebben az epizódban következtek be (például leland kifehéredése tipikusan ez az eset). és hát végre elhangzott az egyik legkultikusabb mondat is (a baglyokról), úgyhogy szemérmetlenül azt is választottam idézetül... (nagyon bírom, hogy természetesnek vesszük, hogy egy óriás csak úgy megjelenik a semmiből, és rébuszokban beszél...) (heh, tök véletlenül néztem rá az imdb-re, és akkor láttam, hogy a zongorázó kislányt alicia witt játszotta hamvasan -bár esküszöm, hogy valahol hátul a nyúltagyamban volt egy olyan érzésem, hogy ismerős ez a lány...) (#03.24.)