soroló

„the veins and muscles that hold our galaxies together.”

elmúltak már azok az idők, amikor csupa jóravaló szerethető karakterrel kellett megtömni a hajóhidat -most lehet a hősnő egy ellentmondásos figura, aki egyszerre tükrözi a vulkániak hidegségét és az emberek forró dühét; lehet a kapitány egy titkoktól övezet figura, akit a kiismerhetetlensége miatt nem tudsz közel engedni magadhoz (és még szerencse, hogy nem a fegyver-bizniszes klisében utazik); van egy elsőtiszt, aki a túlélés alapelvéhez és a szabályrendszer merev betartásához ragaszkodik; van a tudományos tiszt, aki már az első megszólalásával tenyérbemászóvá válik; és van a cserfes kis kadét, aki comif relief-nek alkalmaznak, de hosszú távon fárasztó a csicsergése... szóval színes egy társaság, és valószínűleg pont ezért fognak működni... az epizód is jól működött ma -már amikor a rejtély-hangulatot erőltették és nem azt a szarrá vágott űr-horrort, amitől kifolyik az egyszeri néző szeme... (michael bűntudata és páriasága központi szerepet fog játszani, és érdekes karakter-ívnek tűnik, ahogy a hajón lévők majd folyamatosan revideálják őt, és remélhetőleg ő önmaga is túl tud lépni azon, ami egy háborús konfliktus kényszeres velejárói voltak.) (#10.04.)

„starfleet doesn’t fire first.”

nem azt mondom, hogy egész életemben elkerült a star trek, de scifi-szerető emberként elég meglepő, hogy sosem mélyedtem el igazán a csillagflotta történeteiben. persze anno én is elcsíptem egy-egy részt valamelyik sorozatból, és homályosan dereng, hogy a filmek közül is volt olyan, amit láttam. így a megújult moziváltozatokat is kvázi szűz szemmel tudtam nézni, és így élveztem is a vesztett tempójú scifi-akció mibenlétüket. és így nyitott szemmel és szívvel vághattam bele ebbe az új tévés csapásirányba is. persze azért előtte százszor végigrágtam magamban, hogy vajon van-e ’jogom’ nézni a show-t úgy, hogy nem fogom érteni az utalások többségét, hogy a nagyobb kép egy része homályban marad, hogy nem építkezhetek a bennem képződő nosztalgia-faktorra -de aztán úgy döntöttem, hogy ez egy új kezdet, és talán így én is joggal kéredzkedek fel a hajóhídra (ahogy egyébként ezt megtettem a stargate universe esetében is). és nem is baj, hogy objektívebben tudtam nézni ezt az intenzív 80 perces felvezetést, mint az, aki fézerrel a kézben, bekapcsolt klingon felirattal indította el a lejátszást, azzal a céllal, hogy szétlője az összes felbukkanó kontinuitás-problémát... mert nekem így nem számít a klingonok kinézete, csak a cselekedeteik fontosak, azaz hogy megteremtik a konfliktus-helyzetet. nem kell azon sem agyalnom, hogy miért szőtték bele spock apját is a történetbe, sokkal inkább izgat az, hogy milyen feszültségek fognak keletkezni hősnőnkben azáltal, hogy vulkáni hideg neveltetésében szocializálódott (vagy hogy miként veszítette el a szüleit). mert örülök, hogy a nagy fenyegettségben jutott idő a karakter-pillanatokra is, bár azelőtt egy kicsit értetlenül állok, hogy a gondosan felépített mentor/tanítvány kapcsolatot le is rombolták egy pillanat alatt, csakhogy sokkoljanak egy drámai fordulattal a végén. és igen, ne feledjük, hogy ez még csak egy nulladik rész volt, egy tévéfilm, innen még sokfelé indulhat el a hosszú küldetés. reméljük, hogy egy prosperáló, fényes jövő felé... (a lens-flare-t egy szórakoztató gimmick-nek gondolom (jj csókoltatja alex kurtzman-ékat), viszont a döntött kamerától a legtöbbször be szoktam hányi -itt még egész sokáig bírtam, nem zavartak az idétlen kamera-szögek, de egy idő után már igencsak rácsaptam volna az operatőr kezére, hogy tartsa már egyenesen a kurva munkaeszközét...) (#10.03.)

„on my back, on my knees all the same to me.”

no, kezd a sorozat igazi david simon művé formálódni, ahol a kis pillanatok gyönyörűen kiadják a nagy képet -a színes mozaikot az éjszaka veszélyes, nappal álmosító 42.utcáról... tetszik, hogy fű alatt kezdtek kapcsolatokat építeni, két ember beszélgetni kezd a bár klotyójában, egy újságíró-lány a prostikkal együtt besodródik a rendőrőrsre, két kurva nosztalgiázik egy olcsó pia felett -ilyesmikre gondolok, kis szikrák, amiket lehet majd tovább csiszolni (nem beszélve a még csak felszínesen jelen lévő azonos-nemű kapcsolatokról)... de azért a fókuszpont legtöbbször még mindig a két sztárunkra esik, aki a szerkezetnek megfelelően változatos hangulatban élik meg a napjaikat, hol összejön egy jó dugás a biliárd-asztalon (vagy egy kis munkán túli kacérkodás) -máskor viszont egész közel érződik a feladási pont: mint mikor egy kuncsaft úgy leheli ki a lelkét, hogy közben a farka még a szádban van... négy epizód kellett csak, de már kialakult a kötődésem a karakterekhez, ami azt jelenti, hogy mostantól stresszben fogom nézni az összes részt, mert attól fogok rettegni, hogy valami szörnyűség fog történni velük -és erre minden esély megvan ezen a lepukkant környéken... (meglepődve éreztem, hogy mennyire felhúztam magam a rendőrök maffia-módszerén, hogy ilyen természetes módon szedik a ’védelmi pénz’-t...) (#10.02.)

„may i touch ye... my lady?”

szegény jamie-re néhány évente rá akasztanak egy nőt, aki komoly testi vonzalmat érez iránta, így hősünk megmutathatja, hogy milyen szenvedélyes szerető is ő... próbálom nem elkomolytalankodni, mert a szülési veszélyek megint növelték a halandósági rátát a sorozatban. azt viszont semmiképp nem akarom elmismásolni, hogy az elsősorban a női nézőkre pozicionált erotikus jelenet mennyire pozitívan hatott rám is. köszönhető volt ez annak is, hogy a casting-ban egyébként is erős sorozat ismét betalált a szívem közepébe, és köszönettel megjegyeztem hannah james nevét a későbbiekre. már a szigorú arcára felfigyeltem az első jelenetében a nagy kalap alatt, aztán érezhető volt, hogy jamie jó kapcsolatot fog ápolni a nővérekkel az új állomáshelyén, majd a korábban látott szigorú arcon mosolyok kezdtek feltűnni, és elvesztem (és akkor még nem is láthattam az izgatóan takaró hálóneműt, valamint az érzéki mellbimbókat)... érdekes fordulat, hogy jamie-t is belemártják egy kicsit a szülőségbe, mert így talán érzelmi szinten közelebb fogják tudni hozni claire-rel, aki már két évtizede gyakorolja az anyaság szentségét... a huszadik század most kicsit csendesebb volt, kutattunk és felkészültünk, valamint egy apró csókkal kapcsolatot építettünk. de nem kell mindig rohanni előre, néha meg kell állni a bárnál egy mardosó whiskey-re. (#10.01.)

„-mom, where are you going?

-bitch, i’m going to the moon.”

lehetne ez egy szép romantikus történet is, de pamela adlon nincs olyan mood-ban, inkább szomorkás hangulattal és leszarom érzéssel telíti még a legfinomabb california-i vörösbort is... üdítő látni egy anyát, aki bevállalja, hogy elege van a gyerekeiből, és alapvetően is mocsok szar kedve van... (#09.29.)