soroló

„i want to... find a home for mom. a place to put her. like a dying lady, lonely place where mean young people put their mom.”

nekem a sam/phil párosról a carrie fisher/debbie reynolds anya/lánya kapcsolat jut mindig az eszembe, akik egy nagyon hasonló viszonyt alakítottak ki egymás közt, egy utálva függést, egy szeretve perlekedést, egy elszakíthatatlan köteléket (erről többet itt!)... hjaj, nem egy vidám dolog nézni egy szülő leépülését, és fájdalmasan csodásan visz végig ezen az úton minket pamela adlon idén. (#10.13.)

„i am not going to get rid of the invisible hand. turned it into a fist that punched us in the dick.”

huh, jó sok mindennel kellett felzárkóznunk, mert képtelenség ennyi infót az eszünkben tartani -főleg ha az hajlamos kikapcsolni néhány kellemetlen pillanatban... de a villámgyorsra vágott previously akár arra is felkészíthetett, amikor elliot egy hatásos kirohanást intézett a korhadó társadalmunk és annak vezetői ellen, miközben gyorsan rohantak el a képek mellette (köztük -nem túl hízelgő módon- a dicstelen miniszterelnökünk fotójával, miközben az alkalmatlanságról szóltak a mondatok)... mert van amikor elliot a régi harcias önmaga tud lenni, aki a harciassága ellenére nem akarja romba dönteni a gazdaságot (és vele a világot) -azonban az előző évad végi veszélyhelyzet (és vérveszteség) nem tüntette el azt az énjét sem, aki minden galádságra hajlandó. és nem mellesleg mr.robot alakjában tetszeleg... érdekes volt a szemszög-váltás, hogy most christian slater-t láthattuk, ahogy elliot bőrébe bújva tevékenykedik, nem pedig csak a háttérben áll, és vitatkozik a másik énjével... angela-t továbbra is nehéz bármelyik oldalra is billenteni, mert jelenleg úgy tűnik, mintha mindenkinek segítene közelebb jutni a céljához -viszont a saját céljával kapcsolatban teljesen felcsigázott: mi az hogy van lehetőség átírni a múltat...? (jól hallottam, hogy a főcímnél emmy rossum (gy.k.: sam esmail felesége) énekelt? btw, a zene-használattal idén sem lesz gond, a nyomasztó score mellett ötletesen lett keverve a képek alá egy daft punk szám is.) (azért a visszafejlődött, seftelő és verekedő társadalom képe elég riasztó volt az elsötétült utcák félhomályában...) (#10.12.)

„this is so sad. our mall is dead.”

ősi írói trükk hazaküldeni egy szereplőt a felnövésének helyszínére, ahol nem csak nosztalgiázhat egyet, de rájöhet valami fontosra is a jelenlegi életére vonatkozóan... gretchen trip-je egyszerre hordozott humoros és drámai elemeket (jó példa erre az egész rom-pláza szál a megszeppent tinikkel, ahol a részegedésen először mosolyogtál, majd lekonyult a szád, amikor a hülyeség túl komollyá vált)... (hjaj, nem gondoltam, hogy máris ennyire fog hiányozni a girls, de amikor megláttam zosia mamet-et, akkor azt gondoltam, hogy ’damn, girl’...) (#10.12.)

„the fear that over time we have honed and polished and built up, brick by brick, until it stands before us every day as tall as the trump tower.”

szerintem mindannyian azt gondoltuk annak idején, hogy ryan murphy viccel, amikor egy interjúban azt mondta, hogy a következő horror-évad donald trump-os lesz... de teljesen logikusnak tűnik, hogy ha már az aktuál-politika manapság ennyi félelmet tud kelteni a gyanútlan átlagpolgárokban, akkor miért ne lehetne ezeket a félelmeket stilizálni, felnagyítani, és bedobni egy fikciós közegbe... és bár tudjuk jól, hogy az alkotóknak mik a nézeteik, mégis ügyesen ballanszíroztak azzal, hogy az őrült trump-támogató ellenpontjaként egy neurotikus demokratát helyeztek a túlsó sarokba -és evan peters szokás szerint hengerel, kék hajjal hozza a sármos fenyegetést (és akkor a legparább, amikor paprikás puffancsból készít magának trump-sárga arcbőrt); sarah paulson viszont a korábbi évadokban megszokott sírós/sikítozós énjét hozza, de azt a maga színvonalán... a valódi horror-elemről, a bohócokról még nem tudok nyilatkozni -mert kivárok, hogy mit akarnak velük kezdeni, hogy mennyire lesznek képzeletbeli alakok, vagy kivetülések, vagy szellemek, vagy egyéb hagyományos ahs-elemek... (természetesen idén is megfogadtam, hogy most aztán már tényleg nem vágok bele az újabb kalandba az elmúlt évek szájhúzásai után, aztán a kifacsart téma mégis bevonzott, és baszki, nem is volt rossz a kezdés, így kénytelen vagyok megint bizalmat szavazni murphy-éknek...) (#10.11.)

„gentlemen. every starship, klingon or federation, runs on dilithium crystals. if we can’t protect corvan, the war is lost.”

bírom az ilyen scifi trope-okat, mint amikor a világegyetemben nagyon ritka bányászati terméket kell megvédeni, nehogy az ellenség rátegye a kezét... de azért vannak olyan dolgok is a show-ban, amik az újdonság erejével hatnak -például a kísérleti hajtóművel való közlekedésük, vagy a nagyra nőt medveállatka, mint a navigáció alap-kelléke... örülök, hogy michael kisasszony ilyen humanistának van beállítva, aki csúnya szemmel néz a fegyverekre, és okosan kirakosgatja a lény körüli rejtélyeket (vele szemben a tiszt-néninek jutott a napi butaság, szegény rekha sharma itt sem maradhatott sokáig)... bár ugye nem vagyok egy messze földön híres trekkie, de azt gondolnám, hogy az is az újdonságok táborát gyarapítja, hogy két klingon között jól láthatóan romantikus kapcsolatot akarnak építeni -legalábbis a régebbi korok erkölcseiből ezt nem igazán nézem ki (viszont jöhetne valami fordítóhal a fülünkbe, hogy ne kelljen ilyen hosszasan a klingon-vartyogást hallgatnunk...) (#10.10.)

„someone gonna sell the pussy, someone gonna buy the pussy. we’re just landing the cut, man.”

nem lennék azért maggie gyllenhaal férje (peter sarsgaard) helyébe -mert aki ennyire tökéletesen tudja imitálni az orgazmust, annál sohasem tudhatod, hogy mikor ment el igaziból... azért nem semmi, hogy maggie az epizód nagyrészét csöcsben töltötte, igaz, nekem kicsit túl gyorsak voltak a váltások, a pénzért dugás, az élvezetből szeretkezés majd a nagy pofonok között. a sérülések elrejtése után viszont logikusan haladtunk a lelki sebek kifakadásáig, és az utolsó lépésekig a filmezéshez. mert képzeljétek, eljutunk végre a sorozat egyik főtémájához... ironizálok, pedig egy percig sincs bajom azzal, hogy ilyen megfontoltan haladunk, hogy minden kurvának van egymáshoz egy-két szava, hogy benézünk azokba a sötét sarkokba is, ahol a meleg közösség tagjai kénytelenek meghúzni magukat (és a kurva anyját a rendőrségnek, hogy valakit egy kósza szopásért bevisznek az őrsre)... btw, nem csak a forgatás bemutatása van közel, de frankie-ék is lecserélik hamarosan az ital-engedélyüket egy bordélyház bárcáira... (abby-t kicsit most nem tudtam hova tenni, mert mindenhol morcos arccal jár/kel, és kötekedik ahol csak tud -a lázadó korszakát éli épp’...?) (#10.09.)

„people love family.”

csak én várom már minden epizódban, hogy nate kijöjjön a szekrényből...? de ez még mindig nem történt meg, inkább dühvé változtatta a frusztrációját, ami majdnem végzetesnek bizonyult a ketrec mögött (respekt azért, mert ennyi meccs után már nem bízok az írókban, és tudok izgulni, hogy mire akarják kifuttatni az aktuális bunyót)... meanwhile, jake is back! bár persze sajnáljuk, hogy megint padlót fogott a családja távozása után, de valahol mégis szórakoztató, ahogy a medence partján előadja a szokásos magánszámát -kisgatyában és usankában... btw, család, hangsúlyos volt végig a család fontossága, a neveltetés és összetartozás ereje -ügyesen játszottak azzal, hogy elhitették velünk, hogy megismerhettünk egy darabot alvey múltjából (ami sok mindent megmagyarázott volna), erre később kiderült, hogy csak egy kegyes hazugság volt, amivel az újságírókat etette... ryan-nél pontosan az történt, amire számítani lehetett, a lelkére vette a begőzölését, hogy majdnem agyonverte a betörőjét, és most maga alatt vedeli a söröket és hagyja, hogy a szarkeverés hosszútávú bajnoka (dom) telebeszélje a fejét... (#10.09.)

„-have i changed terribly since i first met you?

-you’re a skinny white broad with too much hair but a great ass.”

kétkedések. hősnőink ma nagyon sok mindent megkérdőjeleztek magukban és a világban. claire-nek tisztáznia kellett magában, hogy el tudja-e engedni a gyermeke kezét, hogy újra a szerelmével lehessen -eközben az elmúlt húsz év fizikai változásait is számba-vette, de ennyi hiúság minden nőnél előfordul karakter-hibaként... brianna-nak is át kell értékelnie az életét, az apa-képét, a tanulmányait -mert könnyen érezheti úgy, hogy a történelem nem egy egzakt tudomány... már a previously-ból sejteni lehetett, hogy a ’60-as években töltjük az egész epizódot, és én mégsem bántam, hogy ezzel egy csendesebb, érzelmesebb, nőiesen drámai hangulat járt együtt (némi fagyönggyel a tetején). mert működtek a kétkedés percei, az anya/lánya kapcsolat összetettségének bemutatása (sőt még az olyan poénok is, hogy claire a klasszikus batman-sorozat zenéjére varrta az utazó-köpenyét)... érdekes (és egyben örömteli) döntés, hogy most nem csináltak nagy ügyet az időutazásból, egyetlen ügyes váltás kellett csak a nagy lépéshez. és nagyrészben kifizetődőnek érzem a két főhős eddigi szeparálását is, mert most én magas is beleremegtem, amikor jamie felpillantott, és ott volt élete szerelme a szeme előtt (remélem a nőies elájulást csak poénnak szánták...). (#10.08.)

„how do you break up with a great guy?”

furcsa dolgokra képes az emberi test fiziológiája -mondjuk egy pozitív ingerre pont fordított módon reagál, és úgy megpendíti az idegeket, hogy azok különböző betegségek tüneteit produkálják... jól felpiszkált pamela azzal, hogy a ’sick’ cím mellé kezdésnek berakta a pisilős jelenetet, mert sokáig azon kellett paráznom, hogy mikor történik valami baj az anyjával... a lányok apja meg kontrasztként került be gondolom, vagy csak hogy ismét megnézhessük azt, hogy mennyit bír tűrni ez az aprócska nőszemély... (#10.06.)

„-i feel slightly.. ugh! what’s the word? it’s like bad, but involves other people...

-carsick? hard fart? murder?”

oké, hogy egy ilyen lelki sokk után gretchen-ben felbuzog a bosszúvágy, és az is oké, hogy bűntudatot érez(ne) a megcsalt feleség iránt -de az nem oké, hogy a szétdohányzott belátás után sem fordítják őt a helyes útra... jimmy-t sikeresen eljuttatták a kétségbeesés azon pontjára, amikor már mi is megsajnáljuk, pedig tudjuk jól, hogy a saját hülyeségeinek köszönheti az összes fájdalmát... (#10.06.)