soroló

„the width of a peach is a bestseller! it is number seven on amazon’s erotica list, number five on amazon’s erotica subcategory historical romance list, and number one on amazon’s erotica subcategory historical romance subcategories, world war ii, uk and family fun.”

ó, milyen jól látszott ma a sorozat két-fenekűsége! mert persze hogy röhögtünk a képtelen férjen, aki ráránt az anyósa ifjúkori felvételeire, ugyanakkor méteres súlyokkal is csapkodták a lelkünket, amikor az elhanyagolt gyermekekről vagy a megalázott gyerekkorról volt szó... a végén már csak mosolyogtam, hogy ismét elcseszik az egyenes felé lendülő gretchen/jimmy kapcsolatot, de aztán egy sokkal izgibb irányt vettünk a kiszámíthatóságnál... (#10.27.)

„-hammerhead shark aren’t usually aggressive towards humans.

-yeah, and they aren’t generally found in hotel rooms.”

direkt tartogattam néhány mondatot a pilot óta, mert tudtam, hogy milyen borzasztóan nyikorogva szoktam írni a második részekről, úgyhogy íme! nem tudom, hogy mennyire örüljek annak, hogy viszonylag jól ismerem max landis youtube-os személyiségét, mert egyrészről jó, hogy tisztában vagyok a csavaros gondolkozásmódjával, ugyanakkor kicsit idegesít az, hogy folyton hallom a hadaró hangját a fejemben a párbeszédek alatt (és nem meglepő módon elsősorban magánál a címszereplőnél erősödik fel ez a hang). a másik, akiről nem írtam legutóbb, az fiona dourif, aki örökölte az apja, khmm, kisugárzását, így könnyedén elvisz a hátán egy ilyen excentrikus figurát is... oké, akkor térjünk rá arra, amit ténylegesen tudok írni a mai epizódról... izé... úgy villantottak fel néhány magyarázat-morzsát és összefüggés szilánkot, hogy közben ezernyi másik kérdés toltak be helyettük -és így továbbra is azt érzem, mint egy lelkes kisfiú az új játéka fölött állva, és alig várom, hogy az alkotókkal közösen a helyükre pakolgassam a darabkákat... közben felőlem alakulhatnak a kapcsolatok és transzportálódhatnak kutyába emberi lelkek, biztos vagyok benne, hogy mindenképp jól fogok szórakozni. (#10.26.)

„there are bite marks on the ceiling.”

egy rejtélyes gyerekrablás, egy ágyhoz bilincselt lány, egy megmagyarázhatatlan gyilkosság, egy energia-szívó trió (akik négyen vannak), egy hallucinációkat okozó betegség, egy lehetséges időutazás, egy intuíció által vezérelt bérgyilkos és egy holisztikus detektív -tudtok még követni, mert még csak alig pár elemet soroltam fel példaként... douglas addams híres volt a kifacsar gondolkozásmódjáról és a mindent beborító fekete humoráról, úgyhogy elvártam a max landis (a.k.a. hollywood nagyszájú és excentrikus fenegyereke) írócsapatától, hogy ezekre az elemekre alapozza az adaptációját -és örömmel mondhatom, hogy az első akadályt jól vették, mert (ahogy a példáimban is láthattátok) ezernyi ötlettel bombáztak minket már itt a pilot-ban is, de olyan intenzitással, hogy óhatatlanul is elmerültünk a rengeteg elindított szál és bemutatott karakter között, de abszolút pozitív értelemben veszhettünk el ebben a szokatlan univerzumban. mert miért lenne baj, hogy kapkodni kell a fejünket az intenzív imput alatt, ha ilyen szórakoztatóan kavarodik körülöttünk a káosz. és egyébként sem véletlen, hogy ennyire hangsúlyozták a holisztikus gondolkozás fontosságát, azzal, hogy minden-mindennel-összefügg (még a semmi is), mert ezzel nyugtattak meg minket gyanútlan nézőket is -nyugi, a végére össze fog állni ez szépen, fogd csak meg a kezünk, majd mi végigvezetünk ezen a színes és szédítő úton. ha más nem, a zene már most nagyszerű sorvezetőnek bizonyult. (azért persze a sok mindfuck alá ügyesen gyömöszölték be a drámát is, és elijah wood-ról tudjuk már jól, hogy milyen jól áll neki, ha a humor, az agyrobbantás és a szívbemarkoló dráma határán kell egyensúlyoznia.) (#10.25.)

„now, we boost you neural impulses to reconnect with his katra, then pump those same signals into your noggin and voilà. sarekvision.”

elég hamar összerántották a kis csapatot a múltkor begyűjtött pilótával (possible love-interest?), a csacsogós vörössel meg michael-lal, láthatóan számtalan közös küldetésre készülnek velük. nem baj, mert az első egész pofásra sikeredett, még ha a többség passzivitásra is volt ítélve, mert michael fejében játszódott le a lényeg... volt némi bio-blabla az összekapcsolódó tudatokról és átemelt lélekdarabokról, úgy tűnik, a vulkániak mindkettőben jók, de nem ez volt a lényeg, hanem hősnőnk vulkáni kapcsolatai, és az a tény, hogy épp’ sarek nevelte egy prosperáló életre. nekem elég ennyi utalgatás, mint amit most is kaptunk spock-ra, nem várom el, hogy meg is jelenjen az ifjú (fél)vulkáni. btw, érdekes szálat lehetne növeszteni ebből a ’keveredjen-e a vulkáni faj vagy maradjon tiszta’ vonalból, de gondolom, azért nem fogunk túlságosan elmélyedni benne, mert kell a hely az űrhajós dolgoknak... mondjuk a kapitány legalább érdekes a hajón, mert úgy tűnik, hogy az ember-élet sem elsődleges számára, ha arról van szó, hogy elveszítheti a hajóját -még akkor sem, ha ez a veszélyben lévő személy egy régi barátja/szeretője... (#10.24.)

„if we degrade ourselves to the empire’s level, what will we become?”

azt valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy miért érezték azt az alkotók a rogue one-nál, hogy saw gerrera karaktere nem igazán működik a filmben (és ezért komoly változásokat eszközöltek a szálán), de örülhetünk annak, hogy a filmmel párhuzamosan készülő rebels-be át tudtak menteni a karakterrel kapcsolatban több mindent is -elsősorban a lázadáshoz való hozzáállását. és voltak ma izgalmas mellék-küldetések, ezra-ék egy nagy tányéros vevőn lógtak a semmiben, de mégis azt éreztem a legizgalmasabb aspektusnak, ahogy a lázadók frakcióinak gondolkozása egymásnak feszült, és hálás is vagyok, amiért egy rajzfilm-sorozatban van hely az ilyen eszmecseréknek, hogy hagyják, hogy gondolkozhassunk az átlépendő határokon, mert láthatjuk a mon mothma-féle békés rendezés tehetetlenségét, ahogy az is plasztikusan megjelenik, hogy saw még a bajtársait sem kíméli, ha arról van szó, hogy odacsaphat a gyűlölt birodalomnak... (uh, a yavin4-en tökéletesen sikerült elkapni a hely hangulatát, de egyébként is erős volt vizualitásban az epizód.) (nem tudom, hogy mennyire lesznek igazak a pletykák, hogy a rogue one csatájáig tart majd az évad, egyelőre örülök annak is, hogy számos utalással szórják tele a sztorit.) (#10.24.)

„i thought it was kind of artistic. but with a lot of dick.”

már hét órája fürdünk a hetvenes évek ondó-szagú fertőjében, de még mindig nehezen fogja fel az agyam, hogy miként lehetett úgy élni, hogy nincs közvetlenül a kezed ügyében a világ összes perverziója, hogy az embernek titkos kis moziba kell mennie, hogy kielégítse az erotika iránti igényeit, hogy sorba kell állnia, ha vizuális segédeszközre van szüksége a faszveréshez... persze ha egy kicsit szélesebbre nyitja valaki a pénztárcáját, akkor ott várnak rá a környéken az elképzelhető összes formát és színt megtestesítő profi csajok is -mármint ha időben érkezik az ember, és kellően nagy még a választék... az rendben van, hogy beindult a kupleráj-biznisz, de ahogy lenni szokott az ilyen helyekkel, nem mennek flottul a dolgok -hol a stricik morognak, hol a drogok győznek a lelkileg megtört testek felett, hol csak a kivételezésből lesz elegük bizonyos csajoknak... és nem csoda, hogy senki sem húzza sokáig ebben a szakmában, viszont baromi nehéz kiszállni a mókuskerékből, kellenek hozzá a jótét lelkek, akik kisegítenek -akár anyagiakkal, akár csak néhány jó szóval, extrémebb esetben egy pult alatt tartott revolverrel... tetszik, hogy még egy résszel az évad vége előtt is belefér az, hogy kis színesekkel gazdagítsuk a karaktereket, szerintem például a mai kiruccanása alatt többet tudnunk meg frankie-ről, mint az eddigi epizódok alatt összesen... (#10.23.)

„you can wage war through the second trimester.”

azt mindig örömmel fogadom, ha a karaktereknek láthatóan van egy nagy terv a fejükben, ami mentén okosan felfűzik a tetteiket, így tetszett az, ahogy rick-ék végiggondolták az utolsónak szánt csapást, és annak is örültem, hogy ennek végrehajtásához igénybe vették szinte az egész játékidőt, mert a sakkfigurák pakolgatásának van egy egészséges szórakoztató faktora (főleg ha mindez leselkedő nyílpuskázással és mellkason átszúrt fa-bottal jár együtt). ugyanakkor megint beleestünk abba a hibába, hogy hittünk abban, hogy a rick-éknek terveket és gondolatokat adó készítők okosabbak lettek a tavalyi finálé óta... mert mire hőseink megérkezettek a random módon erőddé alakított autókban negan-ék főhadiszállására, addigra már az értelem leesett valahol félúton a sárba a rozsdás platókról... mert szerintem nincs olyan néző, akiben ne vetődött volna fel az a kardinális kérdés, hogy ugyan miért nem intézik el egy mesterlövésszel a nagyszájú ellenséget, amikor láthatóan tökéletes célpontot jelent védtelenül állva a balkonon... aztán amikor mégiscsak megszólalnak a fegyverek, akkor meg felfelé céloznak a srácok, hogy, izé, üvegzáporba borítsanak mindent...? sejtem, hogy valami megalázás lehet a cél, azért lőtte rick a fotót is a polaroiddal, de nem lenne hatásosabb a saviour-ök hatástalanítása, ha negan véres hulláját hordoznák körbe közöttük inkább...? és az sosem jó jel, ha a néző ilyen kérdéseket tesz fel egy sorozat kapcsán... (a már megint túl-művészieskedett flashfoward-okat/álom-jeleneteket még nem tudom hova tenni, de én már azt is feltételezem ezekről a kurafikról az írószobában, hogy ezekkel a pillanatokkal akarják megúszni a képregény nyugodtabb részeit...) (először azt hittem, hogy csak az agyam csal meg, amikor utalásokat véltem felfedezni a pilot-ra a benzinkút körül, de aztán kiderült, hogy ez szándékos volt, mert ezzel ünnepelték a 100. epizódot.) (#10.23.)

„’hey, claire. how was your trip to china?’ ’oh, you know... we committed arson, and then got killed by an evil ninja cult. it was great. what’d you do this weekend?’”

de jó, beleférünk kevin tancharoen rendezői naptárába, adjunk neki egy epizódot, aminek a nyolcvan százalékában beszélgetnek! és oké, kevin azért próbálkozik, a girl-vs-girl kardpárbaj még rendben is volt, de azzal ő sem tud kezdeni semmit, ha annyi van a forgatókönyvben, hogy ’olyan menő volt jackie chan a részeges karatemester-ben, úgyhogy idehányunk egy onnan lenyúlt jelenetet’... de tényleg, múltkor már éreztem magamban egy csöppnyi reményt, hogy elindultunk a gödör aljáról, erre most megint csak a bánatomat tudom telesírni ezeket a lapokat, és igazából a hátam közepére nem kívánom, hogy újra-és-újra szemet forgatva kelljen gépelnem a rinyáló danny-ről, a teljesen értelmetlenül viselkedő ward-ról, a nyílvánvalóan nem kínában felvett kínai bénázásról -és mégis, újra-és-újra nekifutok, hátha egyszercsak elfogynak alólam az epizódok, és jöhet végre valami remélhetőleg élvezetesebb, azaz a defenders... (#10.23.)

„give me your mouth, sassenach.”

jaj, tényleg úgy picsogok itt az ágyamon henteregve, mint egy tizennégy éves bakfis, aki őszintén hisz még az örökké tartó szerelemben...? de őszintén mondom az őszülő hajamra és egyre dúsuló mellszőrzetemre, hogy tényleg a szívem mélyéig meghatott az újratalálkozás minden pillanata -és persze a nadrágom mélyén is igencsak lelkes voltam... remélem senki sem lepődik meg azon így húsz év múltán már, hogy hőseink a szexen keresztül fejezik ki az érzelmeiket, és hajlamosak egész napokat az ágyban tölteni, újra-és-újra felfedezve a soha nem lanyhuló izmokat, az elefántcsont-szépségű melleket -gondoljunk csak vissza a fantasztikus esküvői epizódra is az első évadból, aminek igencsak hasonló szerkezete volt a mostanival (egyébként szóvá tettem volna, hogy jamie túl jó formában van a negyvenes éveihez képest, de ügyesen leszerelték az élcelődő hangomat az írószobából)... na de ha kiverem a fejemből a csodás mellek látványát, akkor már el tudom mondani, hogy a találkozás többi része is kedves volt a számomra, ahogy megosztották egymással az elmúlt húsz évet, ahogy zavartan szabadkoztak az idő vasfoga ellen (szemüveg-forgatás a kézben itt, befestett haj tekergetése ott). de ahogy a szex-jeleneteknél elérték, hogy rendre kizökkentsenek a romana-s hangulatból (orrbavágó humorral), úgy itt is a földön tartották a hevesen mosolygó szívünk... (jól formálódik az új 18.századi szál, hisz’ jamie jól működő alvilági egzisztenciát épített ki a lázadó természetéből -abban mondjuk tévedtem, hogy a kínai társ és a rosszban sántikálás ópium meglétét mutatja, mert csak hagyományos ital-csempészéstől dagad a buksza...) (#10.22.)

„i never saw any of her work. and i don’t really care about what she did because she’s mom.”

azt hiszem a színész-szakma teljes spektrumát lefedtük ma, a kőkemény tanulási módszert, a lélekölő forgatásokat és azt is, hogy miként viszonyul a magánélet a szakmához -főleg ha az embernek problémás családja van... olyan jó volt látni, hogy az alapállapotban bitch-üzemmódban kommunikáló csajok megrendültek, amikor szabadon engedték az érzelmeiket. és persze minket is magukkal ragadtak ezek az érzelmek, valahogy a zene és a furcsa ál-szertartás hangulata egészségesen kaparta a torkomat... (#10.20.)

„maybe i fucked up an already fucked-up world, but i’m fixing it now, hitting ’undo’.”

a sorozat kifacsart baljós világában furcsa volt érezni némi optimizmust, vagy mi-a-fene volt az, amit az első tíz perc repetitívsége sugárzott a lelkesen világot védő elliot-tal, az emoji-fejű emberekkel, meg a nyolcvanas évekből importált inxs-szel (btw, nem ez volt az egyetlen alkalom az epizódban, amikor a korszak zenei anyagához nyúltak a music supervisor-ök, ezt is valami jelnek kéne vennünk?)... persze illékony ez a viszonylagos nyugalmi állapot, mert a mindennapok rutinja mellett a magány szétszakítja belülről elliot-ot, és persze minden erőfeszítése ellenére mr.robot ki-kitör belőle -legtöbbször elég nyugtalanító formában (és persze baromi ügyesen játszanak össze ezekhez a jelenetekhez remi malek és christian slater). a pszichológus-néninek is sikerült előcsalogatni a gonosz ént, ám az még érdekesebb volt, hogy elliot leásott magában a gyerekkoráig, és ezt képes volt megosztani a terápiáján is... történt egy szomorú haláleset is az epizódban, ami sajnos csak egy pillanatra tudott sokkolni, egyéb reakciókat nem váltott ki belőlem, mert sosem kötődtem igazán a karakterhez (a boncolásos skalpolást viszont köszönjük szépen, de nem kell mindent ilyen plasztikusan mutatni)... (#10.19.)

„is there anything in your life you haven’t aborted?”

6000 dolláros party a válás megünneplésére? kicsit túl tudják tolni a srácok a hedonizmust... (az már egy más kérdés, hogy jókedv hamar árnyékba borult, hiába folyt a sok puccos pia)... eközben a külön-utas jimmy-nek kellett egy kis lökés, hogy belevesse magát az erotikus irodalom körül magas számban gyülekező kiéhezett puncik közé -és persze hogy egy frigidet fogott ki mind közül, aki még a gyomortartalmát sem tudja kontroll alatt tartani... oh, tökéletesen játszották ki a végét, ahogy az egymástól (lelkileg is) távol lévő karakter egymásra talál a telefonon keresztül... (#10.18.)

„it’s scary to be brown these days.”

nagyon remélem, hogy az volt tim minear-ék célja ezzel a negyvenöt perccel, hogy ide sűrítik össze a kezük ügyébe kerülő összes horror-klisét, hogy erre az évadra megszabaduljunk az összes hirtelen szekrénynyitástól, és hátulról belógó fagyasztott hullától... mert borzasztó sok volt ma a sokkolásnak szentelt idő, szegény sarah paulson végig is visította és rettegte az egész epizódot... azt is baromira unom már, hogy bizonyos elemekről (mondjuk a bohócok) rendre kiderül, hogy csak (rém)álomban léteznek, mert annyira olcsó megoldás ez, hogy nem is értem, hogy merik meghúzni -többször is... ugyanakkor bizonyos toposzok még kevésbe szúrják a szemem, mint a billy eichner és leslie grossman által hozott szomszédok, akikről ordít a ’valami nem stimmel velük’ érzés, ahogy az ilyen karaktereknél üvölteni szokott, de valahogy szórakoztató a körítés, így nem panaszkodom (valószínűleg nem véletlen, hogy két vígjáték-színészről van szó)... persze annak örülnék a legjobban, ha magunk mögött hagynánk a toposzokat és kliséket, és tényleg a jelenkorunk kiforgatásából jönne a horror -mint például ma is pedzegettük azokat a társadalmi feszültségeket, amik képesek véresen eszkalálódni (mondjuk a bőrszín miatt)... (#10.18.)

„victory is reserved for those who pay the price, gentlemen.”

hmm, már érzem, hogy nem lesz könnyű írnom erről a részről, mert minden karaktert egy kicsit továbblöktünk a maga útján, de nem voltak olyan eget-rengető változások vagy jól megfogható közös témák, amik mentén elindulhatnék. de látjátok, egy okos ember ilyenkor feltalálja magát, és a tehetetlenségéről körmöl gyorsan négyszáz karaktert, hogy meglegyen a penzum... szóval a legnagyobb változás jay visszatérése volt az edzőterem szőnyegére, ahol bohóckodhatott egy sort az örökös jóbarátjával, mack-kel... aztán christina pornós-szálára érkezett chris coy egy nem túl megnyerő karakterrel, de nála már megszoktuk, hogy ellentmondásos figurák bőrébe kell bújnia (mint mikor neonáci volt a banshee-ben, ugye)... a többi helyen inkább csak fokozódott fel a helyzet (ryan viselkedése), vagy csak előkészítettünk a maradék részekre (nate elhatározza magát, lisa új munka-ajánlatot kap), így meg kell várni a kifutásukat, hogy a hatásukról érdemes legyen írni... (#10.18.)