„lehetnénk boldogok.”
örülök, hogy készítői szándék van az utolsó évad érzékeltetésére, hogy a lehetőségekhez képest kerek egésznek akarják éreztetni a megtett utat, és erre azt a megoldást találták ki, hogy ha csak percekre is, de visszahoznak karaktereket az első két évadból -ágnest, zsófit, orsolyát, de idevehetjük a kedves ex-feleséget is. és valahogy szívmelengető látni őket ennyi idő után, mint mikor a való életben egy régi ismerősbe botlasz az utcasarkon... eléggé szétnyílt az érzelmi olló az epizódok között, így nem is találtam igazán vezérfonalat a részek között -hétfőn szépen hullámzott az érzelmi amplitúdó, a fordított szerepjáték abszurditásán együtt lehetett vigyorogni zsolttal, egész addig, amíg nem kezdett hatni a technika, és előjöttek a lelke mélyéről az igazi fájdalmak; a kedd is könnyedebben indult, barátnőről és plázáról csacsogással, amíg el nem értünk a családból eredő kényelmetlen érzetekhez; szerdára már megkomolyodtunk, sőt, meg is riadtunk a lappangó erőszaktól, kezdek aggódni, hogy hova futtatják ki a sztorit; a csütörtök már a jellegénél fogva sem lehetett vicces, hiszen a halált kerülgetjük itt már hetek óta -viszont feltűnt az, hogy egy apró változtatás (edit cipő nélkül, felhúzott lábakkal ül végig) mennyire átalakítja a jelenetek intimitását; a péntek egy komolyabb szeletét elvitte a csömöri túra, aztán mintegy összefoglalva a hetet, andrás nyugodtan és kedélyesen kezdte az ülést, majd a végére komolyan komorrá vált a hangulat. nem is könnyű ilyen lelki állapotban várni a következő hetet -nekünk nézőknek sem... (##01.16.)
