„you’re no god, no devil! you’re just a cruel, sad, little blue man.”
a gravitációs problémák jól megrázták az űrhajót és a forgatókönyvet is, kár, hogy végig lehetett érezni, hogy mindez csak előjáték a nagy bumm-hoz... persze az kielégítő volt, ahogy yo-yo és mack kijátszották kassius nagy arcát, de ahhoz egy csomót látszat-dráma kellett, hogy aztán működjön a nézőknél is a koppanás és a siker felett érzett öröm (és persze máris tudjuk, hogy csak időleges volt ez a győzelem)... a felszínen a számtalan kamera-rángás között sokáig a fitzsimmons-féle technoblablával kellett beérnünk, valamint két apró karakter-pillanattal coulson és may, illetve coulson és daisy között. aztán elindultunk az életveszélyes kalandra, és itt már a feszültség vitt magával (btw, kifejezetten pofásan nézett ki a gravitációs siklás a tönkrement légkörben) -és ezt még lehetett fokozni egy súlytalanságban induló, majd nagy pofonokban végződő bunyóval is, mert szegény daisy nem ússza meg, hogy ne kelljen minden epizódban előszednie a hátizsákból a pörgő-forgó-rúgást... (azt talán múltkor nem emlegettem, hogy (magamat is meglepve) emlékszem erre a gravitációs lötyire a sorozat elejéről, pedig az ilyen dolgok két résszel később is ki szoktak már esni a fejemből, nemhogy öt év múlva...) (##01.27.)