„...like sisyphus with his rock.”
az anyaméh, mint egy fagyos iglu, ahol egy kamu-tűz mellett üldögél az ősember ruhába bújtatott hősnőnk -na ez az a szimbolizmus, ami átsodor felettem... syd gyerekkorát és a tinédzser-megpróbáltatásait már könnyebb megérteni és átérezni, adva van egy normálistól eltérően viselkedő kislány, aki kilóg a sorból, ezért kiközösítik, megalázzák, és ő nem tud mást tenni, mint gyűjteni az energiáit, hogy megerősödve élje túl ezt az időszakot. és persze annak ellenére, hogy már csecsemő-kortól kezdve problémái vannak az érintéssel, vágyik az emberi kapcsolatokra -és tudjuk jól, hogy egy ilyen típusú drámával az én szívemet könnyű elrabolni... szándékosan repetitívvé tették az epizódot, ahogy david újra-és-újra bejárta a szerelme gondolatait, de talán ezért tudott ütni, amikor a végén valami mást kaptunk, amikor kiderült az a titok, amit syd a legmélyebbre temetett magában, amikor a lázadó-és-kíváncsi tini-énje túl messzire mentek a kísérletezéssel... a vég-következtetést remélem nem értettem jól, és nem azt akarta syd sugallni, hogy ezekben a vészterhes időkben félre kell rakniuk az egymás iránt érzett szerelmüket, mert az csak meggyengíti őket -mert nem örülnék annak, ha sérülne ez a kapcsolat... (lily rabe nem csak azért volt nagyszerű választás syd-anyu szerepére, mert nagyszerű színésznő, hanem mert a tini-syd-et játszó pearl amanda dickson-nal is fel lehetett fedezni arcvonás-béli hasonlóságokat.) (##04.26.)
