„what becomes of the commander of death when there’s no one left to kill?”
a mad max megjelenése óta elég határozott kép égett be a kulturális tudatalattinkba arról, hogy miként is kell kinéznie egy poszt-apokaliptikus történetnek -és eddig olyan sok élettel-teli zöld volt ebben a kvázi-posz-apok sorozatban, hogy ezt most már kompenzálni kellett egy nagy adag madmax-izmussal... a nyitány után meg voltam róla győződve, hogy clarke-kal töltjük az egész epizódot, és meg is békéltem ezzel a gondolattal, hogy kitöltjük azt a hatéves ugrást most, amivel tavaly év végén sokkoltak minket -és bár az utolsó negyedórában kitértünk a többiekre is röviden, azért a szép szöszi uralta a nyitányt... és nem is az irgalmatlanul hosszú idő az érdekes, amit eltöltött magában (illetve kettecskén), hanem a szokásos clarke-i makacssága, amivel túlélte a kezdeti elviselhetetlen időszakot, amikor csapás-érte-csapás-után, de ő egyetlen szívbemarkoló megingáson kívül felszívta magát, és ment előre konokul a túlélésért... viszont aztán úgy tűnt, hogy megbékélt magával és a helyzettel, a kvázi anya-lét békés pacifistává tette, igaz, csak egyetlen emberi veszély-helyzet kellett ahhoz, hogy újra a vérrel dekorált útra lépjen... mert elértünk a flashforward idősíkjába, és persze a leszálló űrhajó nem kedves embereket hozott, mert különben oda lenne a konfliktus (ivana miličević már most meggyőző a gonosz-nézésével)... de alakulnak a földön túl is a konfliktusok, mert az elmúlt évek megviselték a bárkán ragadt kiscsapatot is, és bellamy persze most sem bírt a nadrágjában maradni, hogy biztos, hogy kellemetlen szerelmi háromszöggel ajándékozzon meg minket... hmm, egész addig nem gondoltam, hogy ennyire hiányzott a show, amíg meg nem láttam clarke arcát a nyitányban -de ilyen ez a szerelem... (##04.26.)
