„they call it rock and roll. i call it the devil’s music.”
vegyük szó szerint azt a kifejezést, hogy a ’rock’n’roll szelleme’? hát ez elég egy hülye ötlet... persze azért a legends írószobájában elég fifikás arcok ülnek, úgyhogy ebből az elszállt gondolatból is ki tudtak préselni egy tolerálható epizódot... mi, akik a popkultúrában élünk nap-mint-nap, igenis át tudjuk érezni, hogy mennyi minden változna meg körülöttünk, ha már az alapoknál megakadt volna a mai zene fejlődése, ha egy túlmozgásos sármos fehér srác nem hozza el a nagyközönségnek a füstös kis kocsmák zenei hangulatát... mindig veszélyes, amikor ismert személyekkel játszanak a sorozatban, de egyfelől szimpatikus volt, hogy így utánanéztek a király múltjának (halott ikertestvér, vallásos családi háttér), másfelől viszont találhattak volna olyan színészt is, akinek jobban elhiszem a tátogást és a gitározást... sosem voltam igazán elvis-es, de most itt szól az értékelő-írás alatt a bestof-ja, és tök sok kis finomságot lehet felfedezni a zenéjében -úgyhogy köszönöm a készítőknek, hogy teret engednek az ilyen kulturális misszióknak is... (mick és az egér sztorija ritka infantilis volt, de legalább szórakoztatóan tette a dolgát...) (##07.03.)
