„-i’m gonna be a spy? but i’m a pilot!
-trust me, kid. you’ll be both.”
igazán tudom sajnálni azokat, akik starwars-szal kapcsolatos alkotásra adják a fejüket, mert nagyon kényesen kell belőniük az alkotásuk összes paraméterét, különben valamelyik oldalról leszedik a fejüket... különösen nehéz helyzetben vannak dave filoni-ék, akik a rajzfilmes részleggel már harmadik alkalommal akarják magukhoz kötni az ifjabb korosztályt, mert pontosan tudják, hogy a magamfajta örök-gyermekek ugyanolyan szemmel fogják nézni ezeket a rajzfilmeket, mint bármelyik starwars terméket, nem lesznek arra tekintettel, hogy nem elsősorban nekik készült... ezért volt az, hogy én magam is panaszkodtam a robot-humorra a clone wars idején, hogy egyszerűbbnek éreztem a rebels kezdését -így most próbálok a korábbi hibáimból tanulni, és felfogni, hogy rég kicsúsztam már a célközönség demográfiai sávjából... így elnéző mosollyal lépek túl a hasra-esős poénokon -főleg azért, mert voltak olyan viccesebb részek, amik nálam is működtek. nem csapkodom azért az asztalt, mert típus-karakterekkel dolgoztak az író-szobában -főleg azért nem, mert már végignéztem két filoni alkotást, így pontosan tudom, hogy meg tudják tölteni élettel majd ezeket a vázakat később... a legfontosabb tényező viszont már az első pillanattól adott, az utolsó bit-ig starwars-nak érződik, az űrben úszó nyitó-jelenettől az utca nyüzsgéséig... (ha a clonewars baltával faragott arcait és ezra-ék lego-haját meg tudtam szokni, akkor itt sem hiszem, hogy komoly gond lesz a kissé fura arc-ábrázolásokkal megbarátkozni. egyébként meg kiderült, hogy tök jól állnak ennek az univerzumnak a pasztell-színek.) (##10.10.)
