„-hey, doc, do you think it’s safe?
-i doubt it. it’s a juddering dimensional portal in a mirror in a norwegian bedroom.”
így öregedő fejjel, számtalan mozgóképes alkotás befogadása után már jól tudom, hogy mi hat rám igazán -mert lehet itt játszani a horror-elemekkel, kacérkodhat a történet scifis beütéssel, ha a jól gerjesztett érzelmek hullámai nem csapnak mellkason, akkor mit sem ér a többi hókuszpókusz... és az epizód első felében tényleg úgy tűnt, hogy a bőrünk alá akarnak mászni egy kis paráztatással, de aztán szép organikusan fejlődött tovább a sztori valami teljesen mássá. már itt is mondhatjuk, hogy hatni akartak ránk az alkotók, mert ha egy hátrányos helyzetű (jelen esetben vak) embert látunk, akkor azt szeretnénk jobban óvni a világ veszélyeitől (és akkor még nem tudhattam, hogy milyen okosan építik majd a kapcsolatát ryan-nel). aztán átértünk a veszélyekkel teli kalandos úton a túlvilágra, és szintén nem az a scifis jibberish számított, amit a doktor magyarázatként elénk szórt, hanem a szívfacsaró drámai aspektusa, az év eleje óta velünk cipelt gyász kivetülése. és erre még rátettek egy lapáttal a zene-használattal és egy klasszikus doktor-nagybeszéd segítségével, hogy a végén érzelmileg teljesen átmosva kelljek fel a monitor elől. (##12.03.)