„i got heart. i got talent. i’m a star, just like madonna.”
oh, pedig az elején arra gondoltam, hogy milyen mókás lenne egy epizód, ami csupán kötetlen ball jelenetekből áll, koherens sztori nélkül -de nem véletlenül tért vissza ryan murphy erre az epizódra írói és rendezői minőségben is: személyesen akarta összetörni a szívünket... mivel az epizód végén statisztikával is igazolták, hogy milyen magas a száma a meggyilkolt transzszexuálisoknak amerikában, így természetes dolog, hogy foglalkozunk ezzel a szomorú ténnyel is a sorozatban -az érdekes az, hogy majdnem egy teljes epizódot a gyászra szántunk... és azért kellett ennyi idő, mert az eddigi rögvalósághoz ragaszkodó szerkezetbe egy nagy adag elemeltséget tettek murphy-ék. viszont akármennyire is elhasznált filmes klisé, hogy az elhunyt szelleme még mond pár szót a gyászolóknak, nagyrészben működött itt is a formula (bár a szívszaggató zongorás témájának és a hosszának köszönhetően a végére már nemigen maradtak könnyeink)... arra használták leginkább a halott tanácsait, hogy továbbléptessék a többieket, hogy azok belássanak valamilyen hibát a múltjukból. a legmeghatóbb pillanat az anyával érkezett el, aki a gyermeke ravatalán jutott el az elfogadásig. és persze a vége is nagyon működött, ahogy zenével és mosollyal a száján búcsúzott a nagyszájú komikánk... (×07.12.)