soroló

„-i hate goodbyes.

-there seems to be so many of them these days.”

féltem elindítani a részt -rettegtem attól, hogy valami szomorú halálesettel akarják beárnyékolni a finálét, főleg az idősebb generációt féltettem, a szívem szakadt volna meg, ha valamelyiküket gyászolni kell. de szerencsére nem akarták nekünk elrontani julian fellowes-ék a szép búcsút, így pontosan olyan befejezést kaptunk, amit vártunk -nyakig tocsogva a giccsben, idült mosollyal az arcunkon búcsúzhattunk a happyendek tengerében. és ez így van rendjén, így könnyebb elindulni ebből a szeretett kastélyból, tudva azt, hogy talán sosem térhetünk vissza ide (azért csak talán, mert az iparági pletykákban suttognak egy mozifilmről). személy szerint minden eseménynek tudtam örülni, hogy esküvőkkel, szerelmekkel, újszülöttekkel, új munkahelyekkel mindenkinek megtalálták a helyét. és hogy megbékítettek egymással mindenkit, elsimítottak olyan konfliktusokat, amiknél azt gondoltuk, hogy örökké fognak tartani. egyetlen kissé szomorkás szál volt, de az meg kellett, hogy mr.carson elérjen a nyugdíjazásáig, mert mr.barrow csak így érhette el a teljes boldogságot, és úgy természetes, hogy egy korszak lezárását szimbolizáljuk valamivel, és az öreg komornyik jelképezte a régi rendet, így ez tökéletes metafora volt így. de sorolhatnám még a végtelenségig azokat a pillanatokat, amiket szerettem (daisy új haja!), de azzal csak lerombolnám a már most is csak ingatanon álló kemény énképemet, és végleg kiderülne, hogy egy szentimentális vénember vagyok... ($$01.06.)

valószínűleg minden sorozatnak jót tesz, ha kijelölnek a készítők egy végpontot, mert így az utolsó évadot úgy alakíthatják, hogy azon tényleg érezzük a búcsúzás szelét. itt leginkább azzal érték el ezt, hogy rengeteget utalgattak vissza a kezdetekre, kicsit nosztalgiára késztetve minket, kicsit párhuzamba állítva az akkori karaktereket a több mint tíz évvel későbbi önmagukkal. és látszik is szépen az út, amit sokan bejártak. és örültem annak is, hogy idénre már nem jutott egyetlen mély-dráma sem, nem volt olyan szál, ami miatt kényelmetlenül kellett volna fészkelődnöm, még a kórházas hajcihő is szépen futott ki. és néha ez kell, nem a szívszaggató szomorúság, a lélektörő huzavonák, hanem csak az öröm, amit afelett érzel, hogy még egy kis időt eltölthetsz ezekkel az emberekkel, akiket úgy megszerettél az évek alatt.

egyre sötétednek az éjszakák, az ember sok réteg ruha alatt fagyoskodik, de ha szerencséje van, akkor magával ragadja az ünnepek hangulata. nem véletlen, hogy nekem ez a téli hangulat az elmúlt években összekapcsolódott a downton abbey-vel -mert lehet, hogy elsőre csak a véletlenen múlt, hogy épp karácsonykor próbáltam be a sorozatot, de utána már nagyon is tudatosan mindig télen akartam újraélni ezt az élményt. és lehet, hogy az akkori felkapottsága miatt figyeltem fel a sorozatra, de kellett hozzá fogékonyság, hogy maradjak is. és vissza akarjak jönni -minden alakalommal ugyanazzal a kedvvel. még akkor is, amikor kicsit laposabbá vált az ittlét, ha olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amikkel nem szívesen tettem, de ezekben a rosszabb periódusokban is ugyanolyan öröm fogott el, amikor meghallottam a zenei főtémát. és nehéz lenne elmagyarázni mondjuk egy hozzám hasonló harmincas férfinek, aki a szabadideje nagy részét geek dolgokkal tölti, hogy mi az ami ennyire megragadó egy ilyen klasszikus történetben. mert lehetetlen dolgok jutnak eszembe -hogyan magyarázod el a vidéki anglia illatát...? mert számomra mindenképp a legfontosabb a hangulata volt, ez a rusztikus régi korszak, egy mára eltűnt világ az arisztokráciával, a kimértség és szépség birodalma. és amikor ezt a nehezen megragadható világot megtöltötték ezekkel a csodálatos karakterekkel, szerintem akkor dőlt el igazán, hogy nem fog elereszteni egyhamar ez a világ, ez a sorozat. és persze, kereshetünk egy csomó réteget, a társadalmi kérdéseket, a sosem nyugvó változás plasztikus bemutatását, de az ember nem ezeket fogja hiányolni egy pohár brandy mellett, hanem azt, hogy kicsit ejtőzzön a könyvtár-szobában őlordságáékkal, vagy hogy egy kicsit pletykálhasson odalenn a konyhában. és persze az özvegy grófné minden fintorát...

(az értékelés megváltozásáról itt lehet olvasni, tudom, hogy kicsit furán jön ki, hogy pont a végére nem rakok pecsétet, de aki rákattint a sorozat tag-jére, az érezheti, hogy mire nyomtam volna...)

„believe in yourself, leonardo.”

végül mindenki megtalálta a helyét a nagy kirakósban. megmosolyogtató, hogy a legtökösebb mind közül egy nő volt, aki képes volt ölni és önfeláldozni a győzelemért is (azért ahhoz is tökök kellenek, hogy egy évad alatt mindkét női főszereplőt megöljék az írók, főleg úgy, hogy akkor még nem tudták, hogy ez lesz az utolsó körük). riario-t nem lehetett csak úgy elveszejteni, istennek (és a labirintusnak) még céljai voltak vele, úgyhogy visszakaptuk egy kicsit az a kacsintós őrültet, akit megszerettünk annak idején. és hát leo-ból igazi vezető lett, aki az első sorban állva harcol itáliáért, a szabadságért -és pontosan tudja, hogy mikor kell visszavonulót fújni. ha az előző részből ki is spórolták a csatát, most azért kárpótoltak minket a kard-csörtével, a végső csapás pedig pont olyan látványos lett, mint amire számítottunk. nyugvó-pontra értünk a zárással, egy nagy korszak végére, a mitrász fiainak elbukásához, egy könnyes búcsúhoz, de azért lehetett volna még új kalandokba kezdeni... ($12.02.)

nagyon sokat számít a hangulat -amíg a második évad nagyon be tudott húzni a ponyva-kaland érzetével, addig ezt az tíz részt sokkal nehezebb volt szeretni, mert a törökök túl nagy árnyékot vetettek rá, és a komorkodás sosem jut el igazán a szívemig. és még pluszba terhelték da vinci önmarcangolásával és több váratlan halállal is (tudom, hogy firenze anyja nem volt hibátlan nőszemély, de én valahogy nagyon szerettem). pedig tényleg működött a mélysége, voltak nagyszerű pillanatai, amiket erős színészi jelenléttel támasztottak alá (ha már csak a két kitérőt (leo látomását és a gróf kigyógyítását) nézzük, akkor is elégedettek lehetnénk). a kaland-hangulat mellett szinte teljesen kiszorult az intrika is, egyenes-vonalúvá csupaszították le a történetet, visszatérve az igazi alapokhoz, a nagyon titkos szervezetek közötti időtlen idők óta folytatott háborúhoz. és bár annyira nem tudott bevonzani, mint tavaly, azért az utolsó percek után azt éreztem, hogy basszameg, én még akarok új kalandokat ezekkel a lökött kurafikkal... tetszett.

...amikor délután készítettem fel magam lelkileg a búcsúra a sorozattól, beletekertem a pilot-ba a youtube-on, és meglepődve láttam, hogy mennyit változtak a szereplők az elmúlt három év alatt -és velük a sorozat is mennyire átformálódott. annak idején egy picit csalódás volt a kezdés, mert én (a) the borgias kiegészítésének/utódjának szántam, hisz’ azt gondoltam, hogy ez majd egy történelmi sorozat lesz, és nem pedig ez a misztikummal átitatott alternatív töris kaland. plusz az is piszkálta a csőrömet, hogy da vinci-t igencsak nagy arccal ábrázolták, egy olyan művészléleknek, akit nem könnyű szeretni, és azért ez egy főszereplőnél bátor húzás. mert merem azt gondolni, hogy ez szándékos volt, mert nagyon szépen hozták őt egyre közelebb a szívünkhöz, és most már nem is tudnám máshogy elképzelni a híres reneszánsz-embert. bár annak idején azt írtam, hogy ez egy fantasy, aminek véletlenül da vinci-nek hívják a főszereplőjét, azért igenis fontos szerepe volt annak, hogy ő leonardo, mert gyönyörűen építették bele a történetbe a műveit, a fennmaradt vázlatait, a hadigép vízióit (és sosem tudtam megunni, amikor a megvilágosodás pillanatában kirajzolódtak a képzeletének vonalai). az első évad lépésről lépésre vált egyre szórakoztatóbbá számomra (valahol a bírósági résznél érte el az áttörést), hogy aztán a dél-amerikai kalanddal szintet lépjen, és felvállaltan igazi kaland-sorozattá változzon (úgy, hogy közben azért bele-belecsorgatták az intrikát is, mintha egy klasszikus történelmi sorozat lenne). az utolsó évadnál aztán nekem már kicsit sok lett a sötétség, de ennek ellenére nagy örömmel vettem részt ezekben a kalandokban is. és nem is szívesen engedem el a sorozat kezét, szükségem van a kosztümös kalandok bájára. bár valamilyen szinten sokáig velem fog maradni, mert mint minden bear mccreary alkotás, ennek a zenéje is rendre a lejátszómba fog tévedni... tetszett.

„so this is your last case. work it.”

végül a hazugság lett a sorozat befejezésének okozója -igaz, nem úgy, mint ahogy a fejemben élt. mert jimmy-ék története véget ért a rendőrségen, de szerencsére nem hurcolták meg őket. mert a politika közbeszólt... de a másik hazugság is retorzió nélkül maradt, shit, még díjat is ért... és ha nem bírod a hazugságokat lenyelni, akkor jobb, ha félreállsz, mert a hazugok úgyis mindig győzni fognak... elégedett voltam a fináléval, amennyire lehetett, lezárták a fő szálakat, belengették a jövőt, és hagyták, hogy elbúcsúzzunk a karakterektől (akár stílusosan is, mint ahogy a kocsmai ravatalnál mosolyoghattunk egy jót). a végén pedig pont azt kaptuk, aminek jönnie kellett: az állandóság varázsát. mert amíg lesz kereslet, addig lesz kínálat is, ahogy a jó öreg stringer bell-től megtanultuk annak idején, nyomozóként megoldhatsz akárhány ügyet, mindig lesz olyan, aki belevág a gengszter-létbe, aki ott fog állni az utcasarkon, rosszabb esetben a saját vérében feküdni. a vezető pozíciókba mindig a törtetők fognak kerülni, és nem a hozzáértés fog számítani az előmenetelükben. nagyon ritkán van olyan, hogy valami jobbra fordulna. de hé, nyugi, ebbe bele kell törődni, vagy különben belehülyülsz. ($10.22.)

arra jöttem rá, miközben az utolsó részben az újságírókat néztem, hogy (a) the newsroom második évadában is nehezen viseltem, hogy az egész szezont egy hazugságra alapozták, és itt is kényelmetlenül éreztem magam emiatt ebben a körben, úgyhogy ezt már mintának tekinteném, csak még arra nem jöttem rá, hogy milyen következtetést kéne levonnom belőle... persze viccelek, tudom, hogy mi lehet a háttérben, hogy én aggódom jobban a lebukás miatt, nem a főszereplők. vagy csak simán nem esett jól jimmy vergődését nézni, annak ellenére, hogy teljesen passzolt a megszállott személyiségéhez minden lépés. egyébként az évad hozta az eddigiek szintjét, az újságírók is szépen illettek a mintába (és david simon-nak hazai pálya volt kicsit megkritizálni őket). és annak is örültem, hogy előkerültek régi ügyek és rég nem látott arcok, mert ettől nem csak azt érezted, hogy ez az utolsó évad, hanem hogy egy nagy egészet kaptunk az öt év alatt. tetszett.

ha érdekel egy téma, de nem tudod személyesen megtapasztalni, akkor elég david simon-hoz fordulnod, és máris a lehető leghitelesebb aspektust fogod megkapni... ugye nem gondoltátok, hogy nem a hitelesség kérdésével fogom kezdeni? egyszerűen megkerülhetetlen, ez adja a sorozat lényegét. hogy tudod, hogy dramatizálva vannak a jelenetek, hogy tisztában vagy vele, hogy színészek mondják fel az előre megírt szövegeket, és mégis elhiszel nekik mindent. mert azok a mondatok, amiket kiejtenek, úgy vannak megírva. mert azok a karakterek, akiket eljátszanak, úgy vannak kidolgozva. mert azok az utcasarkok, ahol felvették mindezt -na, azok igaziak. és persze, lehet, hogy élvezetesebb lenne egyeseknek, ha feláldoznák ezt a hitelességet, felpörgetnék a tempót, egysíkúbbra formálnák a karaktereket, ha élesebbé tennék az elmosódott határokat, csak nem értem, hogy miért akarná valaki, hogy tucat-sorozattá változtassák ezt az egyedi remekművet. mert pont azért jó, mert elhiszed neki, hogy ilyen a tempója az életnek, hogy így beszélnek a baltimore-i utcákon, hogy ezek az események akár megtörténhetnek nap-mint-nap. hogy nem hősök és gonosztevők élnek ezen a bolygón, hanem emberek, akiknek vannak jó és rossz tulajdonságaik, akiknek vannak okos húzásaik és csinálnak hülyeségeket. élnek. és nem mondom, hogy nem kell érni, hogy be tudj fogadni egy ilyen sorozatot, de ha sikerült, akkor garantálom, hogy nagyon érdekes lesz elmerülni a világában. lehet, hogy nem fogod tudni szívből szeretni, de el fogod ismerni minden egyes rohadt pillanatát. mert nem kesztyűs kézzel fogja meg a faszt, annyi szent... tetszett.

„the ’b’ is exactly the same. son of a bitch.”

szóval ott az adu-ász a kezedben, de ki tudod-e játszani? és sokáig úgy tűnik, hogy az időhúzás a végtelenbe fog nyúlni, de aztán kifizetődő lesz, mert a sok várakozás és felkészülés az egekbe fokozza a feszültséget. és aztán te is ott vagy a készítőkkel egy asztalnál robert durst-tel, neked is remeg a kezed, mert fogalmad sincs, hogy hogyan fog reagálni a megdönthetetlen bizonyítékra. aztán nem tagadja meg önmagát -egyetlen apró szemrebbenéssel hazudni kezd. és szerintem a srácok is lemondtak itt a nagy leleplezésről, de a szerencse megint a kezükre játszott. sokat szidjuk a hollywood-i írókat az ’isteni gondviselés’ gyakori használatáért, de igenis van olyan az életben is, amikor egy bekapcsolva maradt mikrofon lesz a kulcs... és azért jó, hogy itt ér véget a sorozat, mert így eléri, hogy csak ülj magadban a sötétben a végefőcím előtt, még úgy is, hogy tudtad az igazságot -de egy bevallás mindig nagyobb súllyal esik latba. ($09.26.)

mi a feladata egy dokumentum-filmnek/sorozatnak? objektíven elmeséljen egy történetet? (ok)nyomozóként rakja össze az összefüggéseket? érzelmeket váltson ki, társadalmi reakciókat szüljön? leginkább ezek összessége. és az sem árt, ha szórakoztatni is tud. és (a) the jinx mindegyiket teljesíteni tudta, bár meg kell jegyezni, hogy érdekes hibrid volt, nem egy beszélőfejes klasszikus doku, inkább egy játékfilmes dramaturgiával összerakott történet, ami a valóság darabkáiból van összecsavarozva -elsőosztályúan, hbo minőségben. találtak egy érdekes karaktert, akinek a jellegzetes hanghordozása és hideg szemei örökre beégnek az agyunkba, és egy évtizedeken átívelő rejtély-sorozat (szorgalmasan összegyűjtve a korabeli anyagokat és potenciális interjú-alanyokat). és megfelelően használtak ki mindent, okosan építették fel az ügyeket, az áldozatokat és a(z anti)hőst. a vége viszont érdekes kérdéseket vet fel: egy ilyen filmet készítőnek mikor kell a rendőrséghez fordulnia? és egyébként is, egy filmes okosabb lehet, mint a nyomozók...?

„i don’t trust blondes neither ’cause nazis and rocky iv and that little evil kid from harry potter and that other little evil kid from game of thrones.”

ritka pillanat, amikor egy nő után rinyáló férfire nem megvetéssel nézel, hanem jót mosolyogsz a szenvedésén, mert billy úgy tudja előadni ezeket az érzelmeket, hogy nem lehet komolyan venni. és tök jó elképzelni, hogy milyen párost alkotnak majd brian-nel, és borzasztó belegondolni, hogy ez a jövőkép már csak az elménkben valósulhat meg... ($09.25.)

kicsit lazábbra veték idén a figurát, nem? nem volt egy olyan átívelés, mint tavaly a teresa-megszerzési-akció, mindenki jól megvolt a magánéletével (kivéve, ha a főbérlő túl idegesítő volt a szexisége mellett...), sokkal inkább rámentek a haverságra, egymás húzására, a kis lüke sztorikra. és tök jól állt a sorozatnak ez a kötetlen szertelenség, én nagyon tudtam szórakozni ezen a tizenhárom részen. nagyontetszett. (végtelenül szomorú voltam, amikor elsötétült a kép, és realizáltam, hogy nem láthatom többé így együtt a srácokat...)

ha emlékeztek, a pilot idején arról elmélkedtem nagy komolyan, hogy vajon mennyire lehet viccesre venni a mentősök mindennapjait. hát nagyon... mert csak nagyon-nagyon ritkán jutatták eszünkbe ennek a munkának az árnyoldalát, valahogy a nagy mosolygások közé nem tudott odaférkőzni a dráma (ha viszont odaengedték, akkor tudott az is ütni). mert ez is egy munkahely, ahol egy csomó érdekes karakter dolgozik, kicsit mindenki lökött, és baromira szórakoztató. most mondok egy nagyot: nem kell a világot megváltani, elég csak a nézőket szórakoztatni. na...? nagyontetszett.

„ding-dong, the dragon’s dead.”

(a sok szép vers-idézet helyett inkább egy gyerekeset választottam...) én akár még el is tudtam volna képzelni, hogy az elején belengetett módon fejezik be a sárkány történetét, hirtelen rövidre zárják, hogy a két főhősre tudjanak koncentrálni a fináléban (még ha ezzel kicsit ki is dobtak volna öt epizódot az ablakon), de azért örültem, hogy egy sokkal nagyratörőbb és emlékezetesebb véget szántak befejezésnek. a sorozathoz méltóan véreset, elborzasztóan szépet. michael rymer rendező előtte a tűzzel játszott, most pedig vérrel festette meg a nagy vörös sárkány utolsó perceit. tulajdonképpen az is tetszik, hogy fuller-ék egy ilyen ellentmondásos, kérdéseket felvető befejezést választottak, ami sokféleképpen értelmezhető (és ahogy a neten látom, értelmezik is sokféleképpen). én sem tudom, hogy will asszisztálása a gyilkosságban csak önvédelem volt, vagy átadta magát a hannibal által felkorbácsolt sötétségének. hogy szándékos volt-e a szikláról való lebillenés? hogy túlélhető-e egy ilyen esés? igazából talán mindegy is, a lényeg, ahogy ez a két lélek minden szinten összekapaszkodott a végén... ($09.03.)

vajon ízlés- vagy hozzáállás-beli különbség, hogy a kényszerűségből kettéváló évad melyik fele tetszett valakinek? mert voltak markáns különbségek, és szerintem mindenki le tudná tenni a voksát az egyik vagy a másik mellett. az első fele végleg művészieskedésbe torkollott, mindent eluralt a látvány-pornó, a szálak széttartásától viszont kissé széteső is lett. míg a második fele a szokásos gyönyörű képek mellett sokkal céltudatosabbnak tűnt, talán azért, mert jobban követni akarta a regény vonalvezetését. és annak ellenére, hogy tudok rajongani a kimunkált operatőri és rendező munkákért, úgy tűnik, hogy szükségem van történetre is, mert nekem a második fél tetszett jobban. még akkor is, ha hannibal-t itt háttérbe kellett szorítaniuk, hogy helyet csináljanak egy új gonosznak. de nagyon is jót tett, hogy a kifinomult ízlésű kannibál után egy őserő égette fel a vásznat, akinek az érzelmessége erős kontrasztban állt hannibal hidegségével (és richard armitage is hengerelt, ahogy várható volt). de az is lehet, hogy műveletlen vagyok az olasz kultúrához... tetszett.

(bár még nincs végleges döntés, azért én megírom a nekrológot...) most már jó pár éve estem szerelembe a sorozatokkal, így ki lehet rajzolni egy jól látható mintát, hogy milyen típusúak tudnak igazán közel kerülni hozzám, és mik azok, amiknél tökéletesen látom minden erényüket, de a tiszteleten nem tud túllépni a kapcsolatunk. persze már tudjátok, hogy oda akarok kilyukadni, hogy a hannibal mind a 39 része alatt a második csoportba tartozott -és ez esetben nem is olyan nehéz elmagyarázni, hogy miért. ha valaki hideg és tartózkodó velem szemben, afelé nem tudok én sem szeretetet sugározni. és brian fuller-ék a sorozat alap-génjeibe kódolták ezt az elidegenítést. nem írtak egyetlen szereplőt sem szerethetőre, a kimért és filozofikus párbeszédek is kissé eltoltak maguktól, és ott volt az egész tetején az audiovizuális réteg, a zaj-zenével és a fájdalmasan szépen komponált, de sokszor riasztó képeivel (és országos tévéhez képest igencsak merész gusztustalanság-faktorral). ugyanakkor a tiszteleten túl bőven volt miért visszatérni három évadon át ebbe a fagyos világba -az egyedi hangulatáért; a tökéletes szereposztásáért; a pszichologikus karakter-fejlesztésért; és a sokszor megénekelt, gyönyörűen kidolgozott látvány-világáért. még az sem bántam, hogy az elején heti-ügyeket kellett behozni az átlag-nézők kedvéért, bár nem bántam azt sem, hogy ezek aztán el-eltünedeztek... az ilyen ’tisztelem de nem szeretem’ értékeléseknek mindig ugyanaz a vége, kiosztok rá egy ’tetszett’-et, aztán ülök pár percig tépelődve a billentyűzet felett, elgondolkozva az aggyal és szívvel tévézés különbségein...

„one last job, let’s move.”

bizony, eljött az utolsó akció ideje -ki kellett élvezni minden egyes kiürülő töltény-tárat, amíg még lehetett. még úgy is, hogy az írószobában elhatározták, hogy rájátszanak erre az utolsóságra, és végig kétségek között hagynak minket, hogy ki éli túl a nagy kalandot. azt eddig is tudtuk már, hogy a section 20 tagjának lenni nem életbiztosítás, főleg vezető pozícióban, de még abban sem lehettünk biztosak, hogy a nagy páros állva marad a végéig. mert simán el tudtam volna képzelni egy butch cassidy-s befejezést, vagy akár csak az egyikük halálát (az előbbire volt egy flash, az utóbbinál meg végig ott táncoltunk a kötél szélén, de legalább láttuk, hogy a srácok sem sebezhetetlenek). a főszálat már az utolsó előtti részben lezártuk (egész müpás ez az ensz-épület, nem...?), így a végére már csak némi dzsungel-kommandózás maradt. de nem csak a nagy veszély-helyzet miatt lehetett érezni a lezárás-jelleget, hanem szóban is utalgattak már a további életre, a múltban átélt fájdalmakra, egy másik, boldogabb életre. ez utóbbi az, amit minden hűséges néző is kíván a haverjainak, akikkel annyi kalandot élhetett át éveken át. legyetek rosszak, srácok...! ($08.12.)

azon gondolkozom, hogy volt-e olyan az idei évadban, ami újdonságot hozott volna az előző körökhöz képest -és talán két dolog jut csak az eszembe. thaiföld az egyik, ami hozott egy kis színt a dél-afrikai és magyar tájak mellé (plusz gyanítom, hogy a szép hegyvidéki tájat az utolsó két részben nem itthon találták...). a másik meg scott elgyengítése, amit már nem tudok ilyen pozitívan értékelni, de elfogadom, mert logikusan volt felépítve. ezeket leszámítva viszont pontosan azt kaptuk, amit elvártunk a sorozattól: pörgős és tökös akciókat, cool beszólásokat, és egy alibi-sztorit, amivel lehet országról-országra szaladni és halomra lőni egy szakajtónyi statisztát. és a legjobb értékmérője annak, hogy sikeresen teljesítették a küldetésüket a srácok, hogy a csomó sorozat közül, amit az elmúlt hetekben néztem, magasan ezen szórakoztam a legjobban. tetszett.

járnátok egy olyan a lánnyal, aki szép, vagány, jó a társaságában lenni, annak ellenére, hogy nem túl okos, és pontosan tudod, mi lesz a következő mondata? és néznétek ilyen tulajdonsággal rendelkező sorozatot...? a strike back nem ígért sokat, de azt mindig magas hőfokon égve teljesítette. tudom, ezerszer leírtam már, hogy ez egy baromi szórakoztató akció-móka, blabla, de tényleg ennyi volt a show-ban, és nem is kellett, hogy többet beletegyenek. bár biztos sokan azt gondolják, hogy nem nagy truváj összerakni egy ilyen akció-sorozatot, csak kell néhány kamu-fegyver meg pirotechnikus, de azért itt érezni lehetett, hogy ennél sokkal nagyobb odafigyeléssel készült, plusz szeretettel és lelkesedéssel. abból is látszik, hogy ezek mennyire fontos tényezők, mert a kizárólag angolok által készített első évad még sokkal sótlanabb volt, kevésbé szerethető, kellett az, hogy az amcsik a pénzük mellett beleköpjék a rágógumijukat is, hogy ragaszkodjanak a kábeles szentháromságukhoz: több káromkodást, több vért, több csöcsöt! annak ellenére, hogy most nem érzem a nagy finálék utáni gyász-hangulatot, biztos, hogy eszembe fognak jutni még a srácok, amikor már ki leszek éhezve valami jól összerakott akció-mókára. tetszett. (külön nagy pacsikat osztanék a magyar forgatásokért, még annak ellenére is, hogy ki tudott zökkenteni a sztoriból, amikor olyan helyek bukkantak fel, amiket ismerek. de baszki, mégis tök jó volt olyan helyeket látni, amiket ismerek...)

„-psychic, though? that sounds like something out of science fiction.

-we live in a spaceship, dear."

(◄◄) oh, azok a whedon-i dumák... (bár az idézet inkább úgy hangzik, mint egy cinikus riposzt, ami az írószobában csattant el, aztán valahogy bekúszott a sript-be is...) kell is a kis oldás, mert river-es epizóddal zárjuk a show-t, úgyhogy kicsit komolyabb az átlagnál. igaz, a fenyegető ember nem lett tipikusan nagyon komoly, valahogy már a macska-mozgása is fura, de aztán nem ért bizonyos dolgokat, majd konyha-filozofál, így teljesen el tudjuk hinni, hogy river belemászik a fejébe. jó dolog, hogy nem a zavaros lánnyal zárunk, hanem az okos lánnyal, aki össze tud rakni egy túlélési tervet könnyedén. ($06.03.)

oh, fox, te ki****... áh, too soon... a sorozat újranézése viszont épp időben lett beiktatva, mert már volt akkora távolság, hogy az embert folyton érjék az ’aha, ilyen is van benne’ élmények, és felderengjen némi nosztalgia az első nézésre. bár nem ezek foglalkoztattak elsősorban, miközben pörögtek a percek estéről-estére, hanem hogy megint milyen jól szórakozom. mert ugyanúgy tudtam nevetni a poénokon, mint a korábbi nézésekkor, ugyanúgy bele tudtam szeretni ezekbe a karakterekbe, ugyanúgy magával tudott ragadni ez az ócska firefly osztályú hajó, mint újkorában. szépen beosztottam az elején, aztán logisztikai célból gyorsítottam a végén, de lehet, hogy rossz döntés volt, mert hiányozni fog, hogy nyúljak a távirányítóért, és indítsam a következő részt holnap este. áhh, to soon... (utóélet itt és itt)

„congratulations, will schuester. you and your little glee club have accomplished something quite remarkable.”

múlt, jelen és jövő. most már tendenciózusan használják az írók ezt a formulát a sorozatok végén, amikor visszanézünk a kezdetek elé, hogy kontrasztként szolgáljanak a karakterek akkori énjeik a maiaknak, hogy lássuk egyben az utat. majd megmutatják nekünk a jövőt is, hogy megnyugodhassunk, hogy minden oké lesz velük. jó volt visszaemlékezni a kezdetekre, még az azóta kikopott zenei aláfestést is visszahozták, és jókat mosolyoghattunk a cserfes és önző rachel-en, a nagy barátságok előtti állapotokon. sajnos ez nem lehetett teljes cory monteith nélkül, de amennyire lehetett, ott volt ő is velük. velünk. aztán az utolsó részben mindent a helyére klappoltattak, mindenki megtalálta a helyét. bár lea michelle-nek végig könnyes volt a szeme az egész részben, én kemény férfihez méltóan tartottam magam, de valahogy nem is akart jönni a meghatódás -egész az utolsó dalig. nem azt mondom, hogy könnyekben törtem ki, de átjárt az a furcsa állapot, az elmúlás és a nosztalgia, a vidámság és a szomorúság tökéletes elegye. és megtapsoltam az utolsó meghajlást. megérdemelték a srácok. ($04.05.)

az az igazság, hogy kicsit elszaladt mellettem az évad, vissza kellett néznem, hogy mik is történtek, mert itt volt velem az elmúlt hetekben, élvezettem is néztem nagyrészben, de valahogy igazán nem tudott emlékezetesen bevésődni. oké, a búcsúra biztos emlékezni fogok, vagy az esküvős epizódra -de ez talán kicsit kevés lesz egy utolsó évadhoz. szegény új srácokat kicsit sajnálom, hogy nem juthatott nekik elég idő, mert nem elég, hogy rövidített volt ez a kör, de nem lehettek a középpontban, mert a nézők a régi bandától akartak elbúcsúzni. én is. így menthetetlenül az érdektelenségbe süllyedtek. ...olyan szépen megfogalmaztam mindezt, és most dobhatom ki az egészet, mert lehúzni egyáltalán nincs szívem, mert nem volt rosszabb, mint a korábbi évadok, meg volt benne ugyanúgy a szerethetőség, az a vágy, hogy magasra emelje az egyenlőség zászlaját, hogy méltón búcsút vehessünk a mckinley minden tanulójától és tanárától. ezért adok ’tetszett’-et.

azt hiszem, hogy a pilot az egyik legtöbbet látott sorozat-epizódom (ha jól számolom, akkor kétszer volt meg a sima pilot és háromszor a bővített változat, egyedül vagy különböző rokonokkal). teljesen magával ragadott annak idején, hihetetlenül friss volt akkoriban, mérhetetlenül szerethető, csipkelődős és imádnivalóan bájos. és ezt tudták tartani az első évad végéig, az én lelkesedésem is szárnyalt a katartikus fináléig, egyre fertőzve meg újabb embereket, újra-és-újra hallgatva nagyszerű dalokat. aztán már a második évadban érezhető volt egy kisebb törés, mert az alkotók túlságosan ki akarták szolgálni az egyre népesebb rajongó-tábort, jöttek a kevésbé működő aktuális pop-dalok, egy-egy karaktert egy ötletért vagy poénért kiforgatták önmagukból, majd vissza. aztán a harmadik évadban teljesen elvesztettem a lelkesedésem, már csak megszokásból indítottam a részeket, és be kellett látnom, hogy bár szeretem ryan murphy munkáit, hozzá kell szoknom, hogy nem tudja végigvinni a sorozatait azon a magas színvonalon, ahol elkezdi (szerintem ebben szerepet játszik az is, hogy mindig új kihívásokat keres, másfelé fordul a figyelme, és ez az elfordulás érződik is). kicsit visszanyertek maguknak, amikor behozták a new york-i szálat, bár ezzel meg azt érték el, hogy az ohio-i történések értek kevesebbet a szememben, de valahogy kisebbek lettek a kilengések, kevesebb a nem működő epizód. így evickéltünk el a sorozat végéig, az eredeti bájat már rég magunk mögött hagyva, de mivel a felszíni idétlenkedések és rossz döntések alatt végig ott pislákolt a hatalmas szíve, így sosem fordult meg a fejemben, hogy bármikor ki akarnék szállni. köszönöm, hogy emberek millióit neveltétek toleranciára. köszönöm a rengeteg dalt a lejátszómon. köszönöm lea michelle-t. köszönöm a felemelő pillanatokat. köszönöm, hogy hitet adtatok a lúzereknek. köszönöm. tetszett.

„i just have to say that all of you in the same room at the same time with your children here, it’s like it’s the greatest thing that’s ever happened in the history of america.”

tudjátok milyen frusztráló érzés naponta ötszázszor felnézni a feliratos oldalakra, hogy eljött-e az a pillanat, amire nagyon vársz, és amitől borzasztóan rettegsz -hogy minden lehetőség adott lesz, hogy meg tudod nézni az utolsó részt…? pedig hét év után igazán bízhattam volna az írókban. hogy nem hagynak minket cserben, hogy nem hagyják a karaktereiket cserben, és egy csodálatos fináléval lepnek meg minket. ami után megnyugtatóan engedjük el ennek a csodálatos csapatnak a kezét. csak egy baj van azzal, hogy megnyugtatásul így beleláthattunk a jövőbe -még többet akarunk, nem csak ilyen felvillanásokat, finom utalásokat, akarjuk látni a sikereiket, a kudarcaikat, mert az életünk részei voltak. és nagyon kevés esély van rá, hogy így együtt láthatjuk őket még valaha. oh shit, most szomorúbb lettem, mint mikor lefutott a főcím... gondolj valami vidámra, treat yo’self! ($03.05.)

simán lehetett volna olyan, hogy lusták az írók, és csak ellébecolnak az ajándékba kapott utolsó pár részben, odaállítják a színészeiket a kamera elé, hagyják, hogy bohóckodjanak kicsit, vágás, aztán mehet adásba. de ők fel akarták dobni a sztorit kicsit, meg akartak dolgozni a figyelmünkért, de jól is állt az évad elejének, hogy kirakós-darabkákból kellett összeillesztenünk az átugrott három évet. aztán szépen ráfordultunk a nagy búcsúzkodásra, amiben nem volt semmi erőlködés, mert a karakterek esszenciájából fakadt, és abból, hogy mennyire erős csapattá kovácsolódtak az elmúlt években. sosem gondoltam volna, hogy a kezdetben kínos poénokkal operáló sorozatot a végén a szeretet fogja összetartani, de az élet mindig rengeteg kiszámíthatatlan fordulatot tartogat, és ez így van jól. nagyontetszett.

illik kicsit nosztalgiázni az elején, nem? mondhatom? oké. a nagy sorozat-bummom hajnalán ismertem meg a show-t, amikor még gondolkozás nélkül mindent bepróbáltam, szinte korlátlan időkerettel rendelkeztem. jókat hallottam a pyrex pilotjáról, így az is a ’letöltendő és megnézendő’ kategóriába került, bár attól kicsit tartottam, hogy az office-ig nem jutottam el, és az írók közös halmaza miatt úgy gondoltam, valahogy jobban összetartoznak. de azért megnéztem az első részt, és rövid úton nagy szerelem lett belőle -az office-ig meg azóta sem jutottam el... asszem ez volt az első ál-doku sorozatom, és nagyon tetszett, hogy az „interjúk”-kal ki lehetett egészíteni a poént, de azt még jobban imádtam, ahogy ki-kinéztek ránk a karakterek (ebben a kategóriában mindenképp szeretnék bál-királyt és királynőt avatni, mert aubrey plaza és adam scott tökélyre fejlesztették ezeket a momentumokat). kényelmesen befészkeltem magam ebbe a világba, tudtam, hogy mindig jól fogom magam érezni, amikor bekukkantok heti húsz percre pawnee-ba, mindig lesznek felröhögős pillanatok, visszatérő poénok és vendég-arcok. aztán ahogy egyre jobban megszerettem ezeket a fantasztikus karaktereket, úgy dúsultak fel a sorozatban is az érzelmek, és meglepetésre ugyanolyan jól állt neki, mint a karcosság az elején. ehh, mint ron fucking swanson, én is utálom a változásokat. és bármennyire is fáj, el kell engednem, ki kell mondanom az utolsó búcsút -bye, bye lil’ sebastian. (nagyontetszett) most már csak iktatnom kell ezt az írást három példányba, és szépen lefűzni egy emlékkönnybe, amit csillámokkal díszitek fel, és...

„-knock, knock.

–who’s there?

-mr.penis with a delivery for you of some delicious hot cock.”

stephen merchant pontosan tudta, hogy mit akarunk kapni, így oda is adta nekünk -majd elvette, és nagy kegyesen megint odaadta... mert tudtuk már a kezdetektől, hogy ez a két ember összetartozik, mindenki tudta, kivéve őket magukat. aztán amikor végre eljött a pillanat, riadtam néztem a lejátszó óráját, mert gyanítottam, hogy mivel akarják kitölteni a maradék fél órát. és aztán ütöttem a párnámat, amikor a nő... őőő... szóval megint az a kurva női gondolkozásmód... de aztán megnyugodtam, mert megértettem, hogy csak a hagyományos hollywood-i romantikus klisé-parádét akarják kifigurázni nekünk. mert innen már minden a text-book szerint alakult, szegény stuart-nak villám-gyorsan kellett megváltoznia a szűkös játékidő miatt, és jöhetett a boldog vég, amit mi nézők kértünk. de ha leveszem ezt a kötelező happyend előtti drámázást, akkor ott van az a helloladies hangulat, amit elvártam, a bomba-csajok és a ’ki-ne-mond’' szituációk tömkellege (nagy respekt nicole kidman-nek a cameo-ért). és biztos vagyok benne, hogy ennél természetesebb cukin ciki pre-szex jelenet sem készült még sosem. so, hello ladies, én búcsúzom, stuart szíve már másért dobog... ($03.01.)

nem tudom, hogy örüljek vagy sajnáljam a gervais-merchant duót, hogy rendszeresen ez a sorsuk, hogy hirtelen kell lezárniuk a sorozatokat, de kapnak legalább egy esélyt a lezárásra. pontosan azt érzem, mint a life's too short-nál, hogy ez az egy plusz rész nem változtatott bennem a sorozat megítélésén, így nem értékelném külön, kicsit szomorú vagyok, hogy nem volt lehetősségem együtt égi csajozni többet stuart-tal, de megnyugtató, hogy eljutottunk arra a bizonyos lezáró pontra. (bár be kell vallanom, bármennyire is szeretem ezt a humort, mert tényleg tudok nagyokat röhögni a cikiségeken, azért volt bennem egy félsz az indítás előtt, hogy mennyire lesz kellemetlen...)

„he identified with don quixote, an old man with dementia who thought he could save the world from an epidemic of incivility simply by acting like a knight.”

nem először fordul elő, hogy egy sorozat-záróban a flashback-eket hívják segítségül, hogy valamiféle kört tudjanak képezni a történetből. de itt talán többről is volt szó. mert szinte minden visszatekintés egy irányba mutatott -hogy charlie nem csak a névjegykártyáját tekintve volt főnök, hanem ő volt a ragasztó, aki összetartotta a csapatot, aki a háttérből rángatta a zsinórokat, hogy elérje az őrült idealista célját -minőségi hírműsort gyártani. rengeteg apróságra derült fény itt a végén, amiknek a jelentőségét ma már értjük, de a pilot-ba nem kerülhettek volna be ezek a jelenetek, mert egy pilot-ban meg kell fogni a nézőket, és a feszített időkeret nem engedi a hosszú magyarázkodásokat. plusz szépen kirajzolódott mindenkinél a ’honnan-hova-jutott’ vonalak. a jelen viszont egyetlen nap volt -egy keserédes nap. ahol el kellett búcsúzni egy baráttól; ahol örülni kellett egy új jövevénynek; ahol életek változtak meg, ahogy előrelépések történtek a ranglétrán; ahol ismét erkölcsi győzelmet lehetett aratni. de tudjátok mit? mégsem volt másabb ez a nap, mint a többi. a világból áramlanak a hírek, a vezérlőben készen áll a stáb, és mindenki visszaszámol, 3, 2, 1, és főcím... ($01.23.)

nehezen értem meg aaron sorkin-t, hogy miért csak hat epizódba egyezett bele az hbo-val folytatott hosszú tárgyalásai után. mert biztos, hogy lett volna olyan történet, amit ki tudott volna bővebben fejteni, biztos, hogy lett volna olyan téma, amiről markáns véleményt szeretett volna megfogalmazni nekünk. kicsit olyan, mint ha le akarta volna tudni ezt a tévézés nevű nyűgjét (azóta be is jelentette, hogy ez volt az utolsó sorozata). pedig mi szerettünk volna többet. bár annak ellenére, hogy sok komorság volt az évadban, valahogy másfajta komorság volt ez, mint ami rátelepedett az előző körre, így jobban tudtam élvezni az epizódokat. mert valahogy mindig is ez volt a lényeg, hogy bár bólogattam serényen a kinyilatkoztatásokon, de érzelemből néztem, sokat nevetve, néha felháborodva, könnytől csillogó szemmel a végén. és így érdemes drámát készíteni a nézőknek, hogy a szívükre vegyék. nagyontetszett.

a híres mondás szerint ’az élet írja a legjobb forgatókönyveket’ -szerintem meg nem árt, ha aaron sorkin besegít neki egy kicsit a párbeszédeknél... a pilot-nál említettem, hogy a facebook-filmet leszámítva sorkin-szűznek számítok, így nekem tényleg hatalmas relevanciák voltak azok a fantasztikus mondatok, amiket a karakterek szájába adott. és igen, még azt is igényeltem, hogy kioktasson rendre, hogy megerősítse bennem azt a naiv optimizmust, amit a világ igyekszik kiölni. hogy kevésbé lesz reális attól, hogy az embernek időről/időre esszébe hogy, hogy ilyet a valóságban soha a büdös életben nem mondana senki? úgy gondolom, hogy a realizmusnak van egy olyan határa, amit úgysem érhet el egyetlen művészi alkotás sem, akkor miért ne játszhatnánk ezzel a határral. egyébként is, kellően beszivárgott a valóság a sorozatba, hogy ellensúlyozza a karakterek felsőbbrendűségét... azt gondolná az ember, hogy kevésbé tud kötődni, ha egy sorozatot nem három év alatt tud le, hanem másfél hónap alatt, de itt a cáfolat, ugyanis én piszokmód tudtam kötődni ezekhez a karakterekhez, kifejezetten igényeltem, hogy újra-és-újra a társaságukba keveredjek. igen könnyen etette magát a cucc, és ahogy már eggyel feljebb is emlegettem, nagyon is érzelmesen néztem végig mindent részt, kacagtam, amikor úgy jött ki a lépés (többet, mint nagyon sok sitcom-on), megemelkedett a pulzusom, amikor felpörgették az eseményeket, és le is tudtak törni, ha rossz híreket kaptunk... egy élmény volt nézni (még a kevésbé szerethető második évadot is), így hát könnyen jön az érzelmi nézés után az érzelmi döntés: nagyontetszett. szomorú vagyok, hogy el kell engedni ennek a nagyszerű társaságnak a kezét, ugyanakkor hálával tartozom, hogy segítettek másképp gondolkozni az újságírásról, a médiáról, a hírek fontosságáról, az életről, blablabla, hosszas hegyibeszéd következik, inkább szívjatok el egy cigit...

„this is who i am. i can’t change.”

az ember próbálja úgy elindítani a sorozatzárókat, hogy ne gondoljon arra, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy új részt nézhet, hogy valaminek eljött a vége, de képtelenség ezt megállni. ráadásul sutter-ék nem segítették, hogy továbblendüljünk ezen az érzésen, egyből a nyitányban jax szálakat varr el, a gyomrunk is összerándul a fájdalomtól. pedig még van egy óra hátra. itt a végén sem maradhattak el a klub-ügyek, ennyi idő után lezárul az ír kapcsolat is, és persze nem bírják megállni, hogy egy szokásos autós-üldözést bele ne tegyenek. de tegyenek csak, mosolyogtam ezerrel a szokásos túlzásokon. egész a feléig jutunk, mikor ismét fájdalmasan szúrni kezdett az oldalam -mikor jax bevallja nero-nak, hogy mit tett éjszaka, és megteszi az utolsó lépéseket. it's a fine day to exit. az egyértelmű volt, hogy hogyan kell végződnie a sorozatnak, és volt egy kép a fejemben, hogy mi lenne számomra az ideális (azt éreztem, hogy annak a sziklafalnak szerepelnie kell az utolsó útnál (én oda is képzeltem a véget)). ...de elégedett vagyok azzal, ami megvalósult, volt benne stílus és érzelem, coolság és túlzás, pont azok a dolgok, amiket szerettünk a sorozatban is. legszívesebben még órákon át püfölném a billentyűket, csak ne kelljen elengednem a show-t, de nem tehetem. véget ért az út. (++12.11.)

tudtuk, hogy minden megváltozik. abban a pillanatban tudtuk, amikor az előző évad végén kirajzolódott a kaszás a végefőcímet jelezve. tudtuk, hogy az a jax, aki megpróbál jó lenni, aki ki akar szállni, aki annyit épült az elmúlt években, nincs többé. ezért kellett az évad eleje, hogy ezt a tomboló dühöt leképezze. hogy aztán a sok szörnyűség, amiket hősünk elkövetett ezerszeres erővel csapódjanak le, amikor megtudja az igazat. hogy minden hiábavaló volt. hogy elért egy olyan pontjára a pokolnak, ahonnan nincs visszaút. és igen, az egész szituáció olyan mértékű erőszakot hozott magával, amire egy idő után már csak vállvonogatással tudott reagálni az ember, ahol mindennapossá váltak a fontos halálok. de igazából úgy meg volt ágyazva ennek az egész vérfürdőnek, hogy még ezt a makulát is el tudom nézni. meg tudjuk, hogy képtelen vagyok tisztán látni, ha motorfüstről van szó. én most is imádtam, ahogy jax próbált taktikázni, zsonglőrködni a különböző érdekcsoportokkal, bandákkal, barátokkal és ellenségekkel. szerettem a meghitt pillanatait, a csendes drámáit és a szívre mért mélyütéseit. nagyontetszett.

bevallom, hogy az elején nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. a pilot-nak kétszer is nekiugrottam, mire a folytatás mellett döntöttem. mert bár bírtam a hangulatát, nem tudtam komolyan venni ezt a motoros kultúrából adódó keménykedést. szép lassan kezdett meggyőzni. direkt előkerestem az akkori jegyzeteimet, hogy az évad vége felé már miket írtam róla: ’okos és hangulatos. hiteles.’. a második végén ezt már így fokoztam: ’pontosan ilyennek kell lennie egy jól megírt, hangulatos, szerethető drámának. erő, ész és bátorság.’. és itt már megadtam rá a maximális pontot is. ahogy onnantól kezdve minden évadra. elég sok sorozatot nézek, de ha az elmúlt években azt mondtam (vagy gondoltam), hogy a ’legjobb dráma jelenleg a tévében’, akkor mindig a samcrow jutott elsőre eszembe. csak ajánlani nehéz másoknak, mert hogy tudod szemléletesen magyarázni, hogy egy olyan motorosokról szóló sorozatot ajnározol, ami hihetetlenül ügyesen van felépítve, ugyanakkor mélységesen emberi, de a szíve mellett a töke is kellően nagy, és tök jó arcok prezentálják. oké, ez eddig egész szépen hangzik, de ekkor jön a kérdés, hogy ’de miről szól?’. most mondja azt az ember, hogy az életről? egy tanmese a tetteink következményéről? egy különös család megpróbáltatásairól? egy antihős felemelkedéséről és bukásáról? gyúrjátok össze az egészet egybe, és ha valamilyen fura oknál fogva az én hülyeségeimet olvassátok, mielőtt megnéztétek volna a sorozatot, akkor most kurva gyorsan szaladjatok innen bepróbálni. mert megéri. hátha ti is olyan fantasztikus élményeket kaptok tőle, mint én. én mindenesetre hálásan köszönöm kurt sutter-nek, hogy ennyi éven át beengedett a kifordult elméjébe, hogy az egekig magasztalhattam, vagy hogy anyázhattam, ha épp gonosz volt. ...fuhh, érzem, hogy kavarog még bennem egy csomó minden, sokára fog még ez leülepedni... nagyontetszett.

„the thing that’s really interesting about new york is it’s one of the most public cities in the world and it’s one of the most private. you can do some of your best work and do it totally under the radar.”

az igazi nagy művek vége mindig összetett érzelmeket közvetít. mert a tökéletes boldogság fals érzést kelt, kell bele egy kis szomorúság, valami olyan plusz, ami megmozgatja az embert (az a fajta szomorkodás, amit azért érzel, mert a mű véget ért, az nem ér). talán most vállalták a srácok a legnehezebb feladatot, mert ny annyira összetett város, annyi zenész izzadságcseppje van a folyóban, hogy félő volt, hogy nagyon kell szaladni. és ehhez jött, hogy mégiscsak itt a vége, vissza is kell nézni az eddigi utunkra. de szépen összeállt egésszé, dave szokás szerint kiszemezte a hetvenes évek rockolását és a hiphop-ot (oké, hogy autentikus ny, de azért meglepő választás részéről), de azért a negyvenes és hatvanas évek is ott csillogtak a mélyben. örülök, hogy megint egy kicsi, független, lepukkant de mégis legendás stúdiót választottak, valahogy megint személyesebb lett ettől az egész. mélyen emberi. (++12.06.)

tudjuk le a nagy szavakat az elején, hogy ne zavarjanak tovább: aki csak egy kicsit érdeklődik az amerikai popkultúra iránt, annak kötelező megnézni ezt a sorozatot -függetlenül attól, hogyan viszonyul a foo fighters-hez. mert az alap-koncepció (’vegyünk fel nyolc számot nyolc városban, nyolc stúdióban, vendég-zenészekkel’) rengeteg extra réteget kapott a készítés folyamán. mert az egy dolog, hogy egy rakás elkötelezett embert ismerhettünk meg, akiknek az élete a zene, de beváltotta azt az ígéretét is, hogy elmélyíti az ismereteinket az amerikai zenei kultúráról. és keresve se’ találhattunk volna jobb túravezetőt dave grohl-nál, az igazi zenebuzinál, aki benne él ebben a világban sok éve, aki imádja a zenét, akivel szívesen ülnek le beszélgetni az interjúalanyok. egy hiteles ember, tele szívvel és humorral. rendezőként sem vall szégyent, be tud vonzani. nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az egy-egy órákra, amikor elmerültem a nagybetűs zeneiségbe. a leginkább várós sorozatom volt az elmúlt nyolc hétben, doku-cuccként véghezvinni ezt nem kis teljesítmény. legszívesebben elkezdeném elölről, de türtőztetem magam, elég, ha meghallgatom a dalokat, máris jönnek elő az emlékek. nagyontetszett.

„three things are difficult to understand. the work of the bees, the movements of the tide, and the mind of a woman.”

épp a desszertnél elrontani az ízletes vacsorát? egész a végéig azzal hitegettek minket, hogy lehet kiút, hogy az eddigi életet hátra lehet hagyni, de aztán az utolsó pillanatban az arcunkba vágták a keserű igazságot: a múlt mindig utolér. furcsa volt, hogy nem éreztem azt a pezsgést, amit egy sorozatzáró előtt szoktam, valószínűleg bíztam az alkotókban, és nem is kellett csalódnom. érdekes, hogy egy történelmi sorozat nosztalgiától mentesen zár, sokkal inkább az emberi pillanatokra koncentráltak. ismét szerethetővé változtatták capone-t, csodálatosan búcsúztunk eli-tól és margaret-től. talán egyetlen dolog, amitől azt érezhettük, hogy vissza akarnak nekünk vele utalni, amitől nagyobb lett a szomorú sóhaj a végén, hogy sokat jártunk ma a címadó korzón. de logikus is ez, a kezdetektől szimbolikus hely volt a sorozatban. drámai véget ért a múltidézős szál is, egyre sűrűbben összevágva a jelennel, ahogy egyre jobban reflektáltak egymásra, és persze bekövetkezett az, ami nucky talán legsötétebb tettének minősíthetünk, amikor az önzés és a vágyak felülkerekedtek a személyiségében. és aztán éveken át láthattuk, hogy mi lett ennek az eredménye... (kicsit hiányoltam a főcímet, de szépen kiforgatták azt az elején a tengerparton.) (++10.31.)

amikor szorított helyzetből kell kihozni a legjobbat. nyolc részt sikerült csak kialkudni, és ennyi alatt nehéz lezárni egy szépen felépített történetet. kellettek hozzá a bátor döntések. ritkán lépik meg az írók, hogy hét évet ugorjanak két évad között, mert sokat kell hozzá magyarázni, hogy a néző megértse a változásokat (plusz bizonyos karakterek így búcsú nélkül kényszerülnek távozni). de mivel tudták, hogy hova (és mikorra) akarnak megérkezni, így meg kellett lépni. váratlan, de klasszikus mozdulat, hogy a végén veszik elő az elejét, azaz olyan történetszálat, ami az első rész előtt játszódik, hogy azzal is aláhúzzák a karakterfejlődést. és biztos sokan kiáltanak majd időhúzást, de szerintem érdekes volt látni az ifjú nucky sztoriját, ráadásul parádésan sikerült a szereposztás is, mindenkiről el lehetett hinni, hogy a fiatalabb énjét látjuk. a többi összetevő a szokásos volt, drámák és gengszterkedések szép sorban. az értékelésem is hasonlóan alakul az elmúlt négy évhez: erős tetszett.

minőség. biztos, hogy ez az első szó, ami mindenkinek eszébe jut, ha a sorozatra gondol. persze az hbo-nál megszoktuk ezt, de itt annyira mívesek voltak a díszletek, a jelmezek, a képi világ összességében, hogy öröm volt nézni. a szövegkönyv hiteles volt, annak ellenére, hogy bátran keverték a fikciós elemeket a megtörtént esetek szövetébe (én mondjuk szándékosan nem olvastam utána az életutaknak, mert nem akartam, hogy összekeveredjenek bennem a dolgok, és nem is akartam semmit (és senkit) lelőni magamnak. viszont utólag biztos, hogy elmélyedek majd a témában, mert igencsak sikerült felkelteni az érdeklődésemet). persze a szerethető rosszfiúk mellett ott voltak a kötelező magánéleti kellékeik is, akikkel sokszor türelemmel kell lenni, de sosem volt fárasztó, amikor az apró drámákban mélyültünk el, sokszor a színészek segítették át a csikorgósabb perceket. azt eddig is tudtuk, hogy steve buscemi nagyszerű színész (és ez a menyét-arc predesztinálta egy antihős szerepre, de nagyon is jól oldotta meg, sokszor vitte a csapott vállán a sorozatot), de rengeteg új arcot lehetett felfedezni, akik teljes erőbedobással hozták a karakterüket (csak néhány név, stephen graham (mint lehengerlő al capone), michael shannon (nagy utat kellett bejárnia van alden-ként), jack huston (mindig csodáltam, ahogy félarccal játszik)). hogy miért nem tudtam soha maximális pontot adni? hogy miért nem szerettem jobban? nehéz ezt megmondani, azt tudom, hogy az első évadban volt, amikor tologattam a megnézését, mert nehezen tudtam átállni a sok jelenkori network-cucc után a kamáslis húszas évekre, de ezen kívül megfoghatatlan, hogy milyen plusz kellett volna még. de azt hiszem, ez a titok örökre a sírba száll velünk. egy élmény volt, uraim, egy magas nívójú közös utazás. de itt az elmúlás, változik a világ, ó, hello mr.alkohol, örülök, hogy újra látom... (tetszett)

„i felt like i got raped by a bunch of children.”

ezt vajon miért hagyta ki az hbo a vetítési sorrendből? nem volt semmivel rosszabb vagy másabb, mint az eddigiek, talán egy kicsit több kellemetlenség volt benne, ahogy louie szenvedését néztük mr.pizzaboxman-ként. azért kár, mert az előző rész vége sokkal szebb lezárás volt, így most q betűt képeztünk, nem kört... (++09.21.)

azt hiszem megvan az ultimate paradox: aláröhögős multicam sitcom az hbo-n, amit louie c.k. prezentál... és az a fura, hogy louie humora még ezen az elavult formátumon átszűrve is tudott működni. meg egy baromi érdekes kísérlet volt, hogy nyílt szex-témákkal, baszott sok káromkodással, árván fityegő fasszal lehet-e kompenzálni a színpadra és díszletbe szorított minimalizmust. részben igen. nagyon hangsúlyozták az élő közönség előtti felvételt, hozzá is adott egy-két poénhoz a nézői felhördülés, de már annyira megszoktam, hogy tudnom kell magamtól is, hogy hol kell nevetni, hogy nem igazán befolyásolt. valahol vártam minden délelőtt a munkában, hogy ’na, legyen dél, akkor ebéd közben elszórakozok ezekkel a gyagyásokkal’. tetszett.

„i don’t wanna remember it.”

örökké nem eshet, nem, az nem lehet. az is csavar, hogy nincs csavar. az ügynél visszatértünk a kiinduló-pontra, egy fájdalmasan szomorú zongorával aláhúzott bevallással. de azért meg tudtak lepni. nem gondoltam például, hogy a másik ügyet képesek ilyen cinikusan lezárni, egy régi ismerős visszahozásával bemutatni, hogy a politika mennyire nem fér össze az igazsággal. de aztán a végével is megleptek. mert talán arra kevesen számítottak, hogy egy ennyire kiábrándítóan sötét sorozatnak megadatik, hogy pozitív legyen a végkicsengése, hogy reményt adjon a hőseinek és nekünk (bár én bevallom, egész az utolsó beszélgetésig nem gondoltam azt, hogy ennek a kapcsolatnak más irányba kéne fordulnia, aközben viszont már vágytam rá). a változásokkal együtt könnyebb elfogadni, hogy vége. nem lesz több megoldandó ügy. talán még a napfény is utat tör a felszakadozó felhők között. (wow, jonathan demme-et hogy sikerült megnyerni rendezőnek? és vajon az ő ötlete volt, hogy a végén recitálják a főcím ikonikus képeit?) (++09.03.)

igazságtalan lett volna, ha nem kapjuk meg ezt az évadot a tavalyi vég után. mondjuk rá is telepedett annak a lezárása erre hat részre. volt egy ügy (kicsit alibinek, vagy hogy reflektáljon linden érzéseire, egy szomorú mese volt a magányos kirekesztettségről), de hőseink lelkivilága volt a középpontban. talán ezért is volt nehezebb nézni, mint az eddigieket, még inkább roskadt ránk a nyomasztó súlyával. és rányomta a bélyegét a két karakter viszonyára is -és nagyon utáltam, hogy össze kellett veszniük, sőt ocsmányságokat kellett egymás fejéhez vágniuk, hogy nem működhetett köztük a szokásos kémia (talán holder egyszer sem mondta, hogy ’yo, linden’, pedig mindig azt imádtam a legjobban...). ez lehetett az oka, hogy ilyen nehezen rágtam át magam ezen a pár részen (oké, közben 2 hétig külföldön voltam, limitált idővel, de ha megerőltetem magam, beleférhetett volna. de nem akartam.). valahogy nem jött az a bizsergés, amit az elmúlt nyarakon éreztem. persze most is minőségi volt, és hatott a dráma, talán túlságosan is, ezért lesz csak ’tetszett’ az értékelés. a könnyeim áztatják arcomat.

furcsa, de rengeteg pozitív élményt fel tudok sorakoztatni a sorozat mellett -pedig a hangulatában nem sok pozitívumot lehetne találni. sosem értettem, hogy miért csináltak belőle nyári sorozatot, bár abba sem merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha nyomorúságos téli éjszakákon kellett volna néznem. szóval az első évadot szépen összegyűjtöttem az eresz-csatornában, és egyszerre bombáztam szét vele a lelkem. a mai mainstream nyomozós sorozatokhoz képest bátor húzásnak éreztem, hogy merték két évig (26 részen át) elhúzni a nyomozást, semmi technikai vacak, csak két nyomozó bulldog-kitartása és esze vitte előre az ügy megoldását. plusz az áldozat családja sem csak bábu volt a háttérben, hanem aktív részese a történetnek. a második évad úgy maradt meg az emlékezetemben, aminél alig vártam, hogy jöjjön az új rész, és a tetőtéri szobámban szorongtam rajta harmincöt fokban. és nagyon működött. a harmadiknál már az ügy nem tudott annyira lekötni, viszont kaptunk újabb jó karaktereket, plusz ott volt benne a televíziózás egyik legsötétebb ékköve, az a tizedik rész, aminek megnézése közben (és utána is még jócskán) nem kaptam levegőt. (és szerettem játszani az ’eső’ szóval minden rész utáni összefoglalómban, mégha néha csak csikorogva sikerült beilleszteni…) szép (és drámai) emlékek, de kellett még valami, ami felülemeli a sorozatot az átlagból: nem sok olyan párost tudnék emlegetni, ami ennyire jól működött volna, mint hőseink. ehhez kellett a jó szövegkönyv, és kellett mireille enos és joel kinnaman is, akik lecsupaszították a lelküket, sminktelenül mertek elénk állni. de a mellék-szereplőkkel sem fukarkodtak, michelle forbes, billy cambell, brent sexton, elias koteas, peter sarsgaard, joan allen, és most csak a legnagyobbakat soroltam fel... szeretni nehéz egy ilyen hideg világot, tisztelni viszont kötelező. nagyontetszett. nyugodj békében rosie larsen.

„i’ll never forget you.”

lezárult a kör. szép utalás volt, hogy sookie hallani kezdte bill gondolatait, mert ugye annak idején pont az ellenkezője vonzotta hozzá. örültem neki, hogy a nagy szerelem lezárult, így ez lesz az, ami összefogja ezt a hét évadot -és adott drámai mélységet az epizódnak. bár most kivételesen nem néztem ellenségesen a happyendre sem, annyit szenvedtek már a karakterek az elmúlt időkben, hogy talán megérdemelnek ennyit. kell a fény a sok sötétség után. és könnyebb is úgy elengedni őket, hogy nyugvópontra érkezett az életük. mert jöhetnek még számukra új kalandok (hosszú ám az az örök élet), de nélkülünk. (szomorú vagyok, hogy az általam nagyon kedvelt love theme-t csak egy kicsit hallhattuk utoljára.) (++08.27.)

egész a mai napig gondolkoztam, hogy mi az, ami hiányzott az idei évadból, és bizony rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem volt egy markáns főgonosz, akit utálni lehetett volna. mert a vírusokat nehéz személyesíteni, a japánok meg inkább nevetségesek voltak a sportkocsijaikkal meg ál-keménykedésükkel. és volt még egy, ami eltűnt idénről: az ütős cliffhangerek, ami miatt úgy várná a jövő hetet az ember. ami nem hiányzott, az a túlbonyolított történet, szép lineálisan haladtunk a vége felé. lehetett érezni, hogy lezárásnak szánják az évadot, tele pakolták érzelmekkel, karaktereket írtak ki és hoztak vissza, megvoltak az utalgatások, a nosztalgia-hangulat, és az elmúlás szomorkás illata. örültem, hogy jessica ilyen fontos szerepet kapott idén végig, szeretjük őt, érdekes is a karakter, és mondhatjuk, hogy együtt érett a sorozattal, és vált önálló (vámpír-)nővé. aki boldog lehet. szívesen néztem végig az ő útját és persze a többiek botladozásait még egyszer, utoljára. tetszett.

szomorú, de elfogytak a lapok a bestiáriumból. már nem emlékszem, hogy a barátnőm unszolt, vagy szakmai kíváncsiság (a.k.a. alan ball megint az hbo-nak forgat) vezetett-e oda, hogy bepróbáljam 5 évvel ezelőtt show-t. azt viszont tudom, hogy az első négy rész alatt nem voltam meggyőzve, lehetetlen volt komolyan venni ezt a vámpír keménykedést, talán a romantikus vonulattól is ódzkodtam kicsit (túlságosan uralta a mainstream-et a twillight akkoriban), de míg a vampire diaries-t másfél rész után üvöltve dobta a lomtárba, addig itt kitartottam, és nem bántam meg. ami elsőre megfogott, az a fülledt louisiana-i hangulat, azok a gyilkosan elnyújtott délies kiejtések, hogy volt egy egyedi atmoszférája, ami kitartott végig, amiben aztán nagyon szerettem elmerülni. hozzátartozott a nyárhoz a sorozat ízvilága. persze hamar elkezdett érdekelni a történet is, bár úgy a harmadik évad tájékán már néha ráncoltam a homlokom, hogy mennyi szálat és csavart voltak képesek belezsúfolni egy-egy körbe, de valahogy ez is hozzátartozott a trublood élményhez (btw, azt hiszem a második évadot szerettem a legjobban, legalábbis ez él a fejemben). ekkoriban neveztem el bestiáriumnak is a show-t, mert mindig újabb és újabb csodalényeket dobtak be a szórakoztatásunkra. persze túlzásokba is esve. de ha van sorozat, aminek jól állt a túlzás, akkor ez volt az. mert miért kéne komolyan venni a természetfelettit? a vámpír-létet? a szexet? nem mondom, tudtak drámaiak is lenni, jobban mondva, tudtak játszani az érzelmeinkkel, de egészséges maradt az arány. sosem állítottam, hogy a kedvencem lett volna a sorozat, félig a ’szeretem’, félig a ’guilty pleasure’ földjén állt, de most, ahogy próbálom róla összeszedni a gondolataimat, most is látszik, hogy kötődtem hozzá. és nehezen tudom elképzelni, hogy jövő nyáron már nem lapozunk bele ebbe az őrült szörnyhatározóba. tetszett.

„he could help me find unimaginable happiness.”

back to square one. újra az öngyilkosság szélén, de ismét visszatáncolunk (bár biztos találnék olyan elméletet a neten, hogy nem...). felgöngyölítettük a szekta-szálat, és ezzel megkaptuk az utolsó magyarázatokat is, amik nagyon érdekesen működnek: kielégítőek, ugyanakkor baromi lehangolóak. nem kellenek mindig bonyolult válaszok, normálisnak lenni unalmas; megnyugtató, amikor megérkezünk valahova, amikor le tudunk mondani a hamis álomképről. de. látni a valóság képeit, az borzasztóan rá tud telepedni a hangulatra, máshogy fáj így a vége, mint elképzeltem. örülnék, ha meg tudnám fogadni a nagy tanácsot (magadba keresd a boldogságot), és nem állnék ellent a bölcsességének. igyekezni fogok, mert tudom, hogy ez az igazság. elégedett vagyok a lezárással, mert olyan volt, mint a sorozat -vagy mint az élet, boldog és szomorú, kéz-a-kézben. (++08.25.)

még jó, hogy ilyenkor vissza szoktam olvasgatni -emiatt csinálom elsősorban ezt a blogot, ugye-, mert majdnem szó szerint azzal kezdtem ezt az évad-értékelőt, mint az előzőt. de hát ha most is elmondható, hogy nem igazán akartak viccesek lenni az írók, sőt, most mondható el igazán, egy heréletlen kan bátorságával vállalták be a komolyságot és a drámát. sokkal többet foglalkoztunk a nagy rejtéllyel is, de mint kiderült ez csak ügyes figyelem-elterelés volt, hogy átlássuk a nagy egészet. de nem ártott, hogy az eszünket is kicsit használjuk, mert így elterelték a figyelmet arról is, hogy mekkorákat ütöttek a szívünkre. nehezen tudok dönteni, hogy milyen értéket kapjon, mert nagyon a határon billeg, de az ember mégiscsak kivételezik a kis kedvencével, nem? nagyontetszett.

egy srác, aki jelmezbe öltözött embernek látja a szomszéd kutyáját? hát milyen alapsztori már ez -gondolta mindenki négy évvel ezelőtt, és egy masszív réteget leszámítva gondolja ma is. mert nem való mindenkinek a sorozat. mert a húsz perces hossza ellenére csak akkor vicces, amikor ő akar az lenni (szegényen örökre rajta ragad ez a biléta: ’a sorozat, ami mer komolykodni’). néha nagyon nyakatekert sztorikat hozott elő a sarokból. és nem félt lemenni kutyába. makacs egy jószág, na. hogy miért szerettük meg mégis? mert hatalmas szíve volt, mert ordenáré és beteg módon is tudott vicces lenni, ha akart, a szeleburdi lükesége miatt, mert finoman vezetett a tanulságok felé. mert szerettük azt a játékot, amire invitált. mert szokatlan volt, kiszámíthatatlan és egyedi. egy különleges barát. hjaj, nem szeretem, hogy annak idején címkéket kezdtem aggatni a sorozatokra, mert be kell rakni azóta is mindent valahova, mikor eljön a zárás, és ezzel a fajta-besorolással be kell korlátozni azt, amit nehezen lehet. megnéztem, két tetszett, két nagyontetszett évad, merre dőljek? tök fölösleges dilemma, ez csak egy pecsét mementónak. (nagyontetszett, mert mindenki a boldog végre vágyik, nem?)

„i did it for me. i liked it. i was good at it.”

szerettem, hogy walter utolsó küldetésére volt felfűzve az egész részt, lenyestek minden felesleget róla. és hogy működött a nagy terv. az elején még megleptek, hogy mi is volt a célja a swartz házaspárral (yo badge and skinny!), de aztán végre fel lett használva a ricin, és jöhetett minden idők legkielégítőbb gépfegyver-ropogása. valahogy így kell befejezni egy sorozatot, hogy a néző elégedetten áll fel a kanapéról, eljutottunk a végső pontig, még a szomorúság és a búcsúzkodás ellenére is mosoly ül ki az ember arcára (jesse utolsó, katartikus jelenete és a szeretett kémiai felszerelések ölelésében záruló kép miatt elsősorban). és ugyanakkor nem tagadták meg önmagukat, nem rohantak, megfontoltan lépkedtek a végzet felé. velünk együtt, kéz a kézben. (++07.10.)

az építészek érezhetnek ilyet, amikor a sok egymásra rakott téglából egyszercsak kialakul a ház formája, a kis darabokból egész lesz. szerintem minden sorozat-íróra jó hatással van, ha ki van tűzve egy cél-dátum, mert kiterítik a lapjaikat, és nyílt kártyákkal kezdenek játszani, sőt, ha van elég kurázsijuk, akkor betolják az összes zsetont az asztal közepére. megszabadultunk a sallangoktól, a gátaktól, és határozott irányt vettünk a pokolba. végleg kifejlődött az a halálfejes lepke, akit walt annak idején heisenberg-nek keresztelt el, és akinek a tettei komoly kereszteket helyezett minden körülötte lévő vállára. erős volt a történet, működött a hatalom-átvétel, működött a lebukás, és működött az elbukás is. furcsa ez, hogy az ember annak tud örülni, ha még feketébbre festik a festik a vásznat. nagyontetszett.

miért szeretjük az elbukás-történeteket? miért nézünk szívesen olyan karaktereket, akiket meg kéne vetnünk a tetteikért? az anti-hősök aranykora ez az évszázad, és az egyik legjobb példa erre walter white. nem lehet egyszerű úgy nyúlni egy figurához, hogy a nézőket a sok szörnyűség ellenére érdekelje a sorsa, ha nem is szimpatizál vele, de kötődjön hozzá. és hát walt gyönyörűen fel volt építve ez alatt a 62 rész alatt -illetve le volt építve. egy esetlen lúzer lelke mélyéről bújt elő a kapzsiság, a sok kis komplexus, a hatalomvágy, és rántott magával mindenkit egyre mélyebbre. tényleg mesteri volt ez a következetesség, ezért nem értem, hogy miért nem tudott teljesen magával ragadni. hogy miért nem tudtam hozzá annyira kötődni, mint mondjuk a valahol testvérinek mondható samcro-hoz. mert működött intenzív daraként, de lehet, hogy a heti várakozás fokozta volna a ragaszkodást? mert nincs semmi baj a lassabb tempóval, a megfontolt építkezéssel, csak nem tudtak bevonni minden szálba ugyanakkora intenzitással? valószínűleg sokat fogok még ezen merengeni egy-egy borongós napon. az viszont kétségtelen, hogy a kapott élményt már senki nem veheti el. a borzasztóan magas színészi jutalom-játékok örömét. a feszültségtől összeizzadt pólókat. a hihetetlen képi világ csodálatát (talán egyszer sem írtam le michael slovis operatőr nevét, és ezt itt a végelszámolásban meg kellett tennem. plusz a védjegyszerű alsó beállításokról is a sorozat fog még sokáig az eszembe jutni (főleg akkor, ha olyan anyagon is keresztüllátunk, amin nem is kéne)). tanáriasan rá kell néznem a naplóra, és sajnos az az egy csillagos ötös nem tudja felhúzni az eredményt. tetszett. bár ilyen jó lettem volna kémiából, akkor nem kellett volna rettegnem egyik félévkor, hogy meg lesz-e a kettes...

„as a writer, i’m a sucker for happy endings.”

tudjátok, miért volt szomorú ez a befejezés? mert hank két nőnél is elutasította a szexet, és ez már a vég... sebaj, minden jobb lesz a foo fighters-től... fura volt, hogy megint elment húsz perc levon hülyeségeire, marcy meg nem dugására (oké, stu hozta a formáját most is), és az utolsó nyolc percben kaptak észbe, hogy hopp, le kéne zárni a show-t... rég láttuk már hank-et az írógépét püfölni... aztán ott volt a kultikus autó (oké, 2.0-ás verzió, tudom, ne kötekedj), és a nagybeszéd, ahogy kell, érzelmesen és viccesen és cikin. de azért van itt hátul legbelül valami fura, amit úgy hívnak, hogy hiányérzet... (++07.05.)

nehéz megfogni azt az érzést, amitől az ember úgy érzi, hogy eljött valaminek a vége. tudták az írók, hogy ez lesz az utolsó körük, de olyan volt, mintha meg sem próbálták volna kikeverni ezt. röhögtek egyet saját magukon és a tévés rendszeren, meg behoztak egy teljesen új szálat, ami egyetlen nagy előnye az volt, hogy ráébresztett, miért is szeretem annyira heather graham-et majd húsz éve. a kis moody elment, sajnos engem végig egy idétlen duci shia löböff-re emlékeztetett, és ez kizökkentett a jeleneteiből. és oké, hogy valamivel ki kellett tölteni az évadot, de olyan semmiben lógó lett az egész. hiszen úgyis tudtuk, hogy karen meg becca, és pont. jól szórakoztam idén is, de a kicsit semmilyen alibizés miatt szomorú vagyok. halvány tetszett.

kezdem megszokni a korszak-lezárásokat, de attól még nem szeretem őket. és a calif kétségtelenül korszaknyitó volt az életemben annak idején. sokáig csak a network tévék egyen-kínálatához voltam hozzászokva, így relevációként robbant be a kulturális fejlődésembe a dexter, a nip/tuck és ez. tisztám emlékszem a nyitó-jelenet megszoksz v. megszöksz jellegére -el sem tudtam volna korábban képzelni, hogy tévében be lehet mutatni egy templomi orált... és imádtam az első évadot, a szabadszájúságát, a korlátlan szexuális szabadosságát. hogy a nőknek szex után nem a nyakukig ér a takaró. hogy hank egy ilyen beleszarós seggfej. és a szeretetem mindvégig kitartott. még amikor kezdett is kopni a régi fénye, amikor kicsit melléléptek a megfelelő arányoknak, akkor is nagyon élvezetes volt az egész, az őrült szituk, a káoszba forduló partik/vacsorák/mindegy-csak-sok-ember-legyen-egy-helyen, a sok szép gyönyörű nő és mell, és persze a megszeretett régi és új karakterek. nem lehetek elég hálás, hogy az egyik úttörő volt, ami felnyitotta a szemem, hogy így is lehet, hogy az étlapon sokkal több ínyencség van, mint előtte gondoltam, hogy felfedezhettem, hogy egy nő lespriccelhet, ha nem vagy elég óvatos. személy szerint nem vagyok a happyend nagy híve, de ha magunkba nézünk, akkor irigykedve kell belátnunk, hogy mindannyian szeretnénk magunknak egy ilyen örök életre szóló lelki társat, úgyhogy ne akarjuk már hank-et megfosztani attól, hogy neki akár kiteljesedhet ez. úgyis el fogja cseszni, tudjuk jól. a boldog írók különben sem sikeresek, you can't always get what you want. hát goodbye madafakaaaa, szomorú lesz realizálni jövőre, hogy hiába várom a következő mocskos kalandot. (tetszett)

„i’m sorry i pissed on your face.”

még az előző rész végi sokkban és zavarodottságban ülünk, de azért jim-ék ki tudnak belőle facsarni annyi gonosz humort, hogy ne érezzük magunkat annyira nyomorultul. aztán jön a vég, ami annyira lezárt, hogy kevésbé sírjunk, hogy ennyi volt, ugyanakkor happyendnek korántsem mondanám. egy korszak vége. (++05.20.)

hát nem tanulnak ezek a humoristák egymástól? ha rosszkedvű vagy, depressziós, akkor ne csinálj vígjáték-sorozatot. és persze ironizálok, mert minőségi munka került ki jim-ék keze közül, sokszor elgondolkodtattak, jó párszor megnevetettek idén is (carrie fisher vs nyalás részen konkrétan lefordultam a kanapéról). de nem erőltették a humort bele mindenáron, ha úgy jött ki a lépés, akkor simán komolyak maradtak, és én ezt mindenképp respektálom. tetszett.

a humorban az egyik legnagyobb erény a bátorság. hogy nem félsz kimondani/megmutatni dolgokat, amik ott vannak mindenki szeme előtt, csak nem szívesen beszélnek róla. persze kell egy nagy adag arányérzék, hogy ne bántson, csupán csak rámutasson a fonákságokra. egy beteg embert egy sitcom középpontjába helyezni -na ez egy olyan ötlet, amire kevesen fogadtak volna, hogy működni fog. de ez a nagypofájú ausszi megmutatta, hogy lehetséges. nagy adag szerethetőséggel, empátiával és minőségi humorral. nem félve az emberek arcába vágni az igazságot. a gyarlóságot. az emberi hülyeséget. a hátrányos helyzetű emberek mindennapi életét. a természetessége, az őszintesége, a humora mindenképp fontos volt, ugyanakkor ha visszagondolok majd rá, elsősorban a szerethetősége fog eszembe jutni. na jó, elég a nekrológból, inkább szerezzünk egy jó adag minőségi kokaint és pár izgága kurvát. vagy menjünk el, és gyújtsuk fel az fx székházát a picsába. tetszett.

„-why do you come to my tomb, jedi?

-to learn”

féltem elsőre, hogy ismétlésnek fog hatni yoda újabb próbája a félelemmel és kísértésekkel szemben, de aztán picit más lett ez az út. az alternatív jelennél az volt a legszebb, ahogy utalgattak a harmadik filmre (sőt, ott lett biztos, hogy nem valóság, amit látunk, amikor annakin levágta dooku fejét itt is). végső soron minden a jó és a rossz örök küzdelméről szól, nem? (++04.21.)

négy történet fért bele ebbe az utolsó 13 részbe, két jó, egy közepes és csak egy gyatra, nem is rossz arány. kicsit mintha távolodtunk volna a gyerekes szemlélettől, nem tudom, mennyire a fenyegetettség árnyékában dolgoztak az írók. viszont titkon azért mindenki reménykedett benne, hogy közelebb kerülünk a sith-ek bosszújának nyitó-jelenetéhez, hogy az elrablással fejezzük be (mint a ’the’ nélküli tarkakowski produkció). vagy legalább ashoka történetét lezárják -azért az fura, hogy a tavalyi kiemelt figyelem után idén egyetlen jelenetet kapott, azt is yoda fejében. idén sem tértünk vissza a nagy csaták mezejére, inkább a lélek-konfliktusok kerültek a középpontba, de mivel ezek működtek, ezért egy tetszett-et ki tudok osztani, az erővel sikerült ezt szépen feltornázni a végén, srácok. (ohh, most jöttem rá, miben volt jobb idén az évad: nem volt robot-humor!)

(újfent megúszom, hogy meg kelljen erőltetnem magamat, néhány apró módosítás, és lássuk, mit írtam tavaly...) tudjátok mi volt a legnagyobb baja a sorozatnak? hogy a cartoon network-re készült... így túlságosan meg kellett felelni olyan elvárásoknak is, amelyek így pocakosodó, szőröstalpú ősrajongóként már nehezen tolerálhatóak. persze dave filoni-ék is érezték ezt, valószínesíthetően ők is szívesebben vittek volna bele még több mélységet, elmentek egészen a lehetséges határig. persze máshol meg nem jutott volna rá ennyi pénz, szóval valamit valamiért (itt jegyezném meg, hogy elképesztő látni, hova fejlődött a technika 5 év alatt, a textúrákon, a mimikákon, a szemeken nagyon látszott a különbség). de sajnos így csak részben élvezhettem ki. azt is sajnálom, hogy egy idő után lementünk mikroszintre, el-elmaradoztak az elképesztően látványos csaták, kevesebbet foglalkoztunk a klónokkal, a háborúval -ha már lucas oly’ felelőtlen módon ignorálta a filmekből is. persze egy rajzfilmhez képest sok elgondolkodtatást és drámát nyújtottak nekünk, anakin-t és szépen vezették az úton, finoman taszigálták a bukás felé. de azért mindenképp bele kell kalkulálnom az értékelésbe, hogy sokszor csak a starwars iránti szeretetem lökdösött tovább, ha fárasztottak a gyerekes dolgokkal, vagy ha teljes érdektelenségbe fulladt egy-egy szál. de azért szomorú belegondolni, hogy nem lesz már olyan lusta vasárnap délelőtt, amikor felharsan az átalakított főtéma, és hadarni kezd a narrátor-bácsi. erős inkábbtetszett. az erő legyen dave-ékkel, hogy a disney ne nyomja agyon az új sorozatukat.

„i just wanted to be a success. it turns out i was a success the whole entire time. as a father, a husband.”

a végére derül ki, hogy tényleg létezik, hogy megváltozik egy ember. bár vannak még kísértések az út mellett, de ha valaki a szívéből érzi, hogy mi a helyes, akkor nem lehet baj. a maga egyszerűségében lesz boldog. persze álmodozni sosem tilos... (az egyik legfurcsább jövőbe-tekintő befejezést kaptuk, amiben ott volt a dráma erőteljesen, mégis mosolyogva fogadtuk. a meglepi-színész-cunamiért meg külön pacsi!) (++04.17.)

valahol az ötödik rész környékén jöttem rá, hogy nem is értékeléseket írok az évadhoz, hanem kenny-féle bölcsességeket, ezt hozza ki az emberből a narráció, úgy látszik (vigyázz, költői túlzások előfordulhatnak a szöveg korpuszában, csak szólok...). ismét mertek nagyot fordítani hősünk életén, megmutatni az elején, hogy milyen egy sztár, ha a kispolgárságot választja, aztán visszatért az arc, de a végén, ahogy kellett, a szív győzött. jó volt az ív, megszokott a színvonal, mosolygás és komolyság vívta epikus harcát a képernyőn. tetszett.

(majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt már megírtam a búcsúmat, és a véleményemen az extra évad sem változtatott semmit, úgyhogy leszek olyan pofátlan, hogy nem írom meg újra, hanem bemásolom azt. fuck you, inkább keressünk valami narkotikumot, és lazázzunk...) ha csak annyit írnék, hogy kenny fucking powers, az is elég lenne. kenny fogalom lesz, kultikus alak, ez látszik előre, a nagy sorozatos kézikönyv ’hogyan írjunk és játszunk szerethetően egy egoista bunkó sutyerák parasztot’ bekezdésénél danny mcbride képe lesz az illusztráció. persze a sok mellék- és vendég-karakter is emlékezetes volt, megértem például, hogy ennyi ismert arc jött szívesen bohóckodni. azt is bírtam, hogy különböző évadok különböző hangulattal bírtak, ilyet sem vállalnak be sok helyen (oké, weeds, de ott felemásabb lett az eredmény). erős leszek, nem sírok, de csak a kedvedért kenny, tanulok némi férfiasságot, de azért hiányozni fogsz, te kibaszott anyaszomorító. tetszett.

„how to forgive your father by deborah hitler. it’s on sale for $7.99.”

valamit érezhettek az írószobában, hogy ez lesz az utolsó. ezért lett esküvő. ezért láthattuk hipotetikusan hope-ot főiskolásként. ezért volt egy édes visszaemlékezés a kezdetre. ezért köszönt be néhány régi visszatérő arc (helló!). ezért lett keserédes a hangulata. persze gond nélkül lehetett volna innen tovább vezetni a történetet, de könnyebben elfogadja az ember ezt a véget, ha előtte percekig tapsikolt a meghatottságtól. (++04.09.)

volt egy erőteljes sitcom-deficitem ebben a szezonban, valahogy terhesnek éreztem, hogy ezeket a húszperceseket is bele kell szuszakolni a táncrendembe. így a hope sem esett olyan jól, mint egykor. vagy ennyire megérezte volna az írószoba greg garcia hiányát? vagy a kettő kombinációja? sosem fog már kiderülni. viszont jó szível nem tudnám odaadni a szokásos érdemjegyet, egy kicsit le kell rontanom az átlagot srácok, ugye nem gond? tetszett.

ma kora délután keresgélni kezdtem a neten, hogy kicsit hangulatba kerüljek a fináléra, és a néhány cuki kis dal mellett beugrott még egy csomó idétlen poén, már tudtam, hogy miért tologattam két napot a rész megnézését -én nem akarom elengedni ezt a sorozatot. fura ez, mert alapvetően tikkel a szemem a buta emberektől, de ez a nem túl magas intelligenciával megvert család annyira szerethető volt, hogy nem lehetett nem imádni. egyszerű volt a humora, na és? működött. volt egy egyedi világa, amit nagyon jól belaktak a hasonló poénokkal, a visszatérő arcokkal, utalásokkal. az meg szerintem senkit sem érdekelt, hogy hipphopp eltértünk az alap-felállástól, nem a kisgyerek nevelése volt a középpontban, hanem épp annyira a nagyszülők, a bolt és mawmaw melltartója is. apropó, nagyon szerettem, hogy nem toporogtunk sitcom-osan egyhelyben, hanem igenis volt haladás, elég csak sabrina és jimmy kapcsolatát megnézni. annak ellenére, hogy az utolsó évadban megfáradtam kicsit (lásd feljebb), azt kell mondanom, hogy baromira fog hiányozni ez a családom. meg a bolt dolgozói. és natesville összes lakója. nagyontetszett. drága hope, sok sikert az életben, kelleni fog a szerencse, ha már mást nem örökölhettél ettől az imádnivaló kelekótya családtól. cupp.