soroló

„there’s so much wonderful stuff happening in all of our lives right now. look, more than enough to be grateful for. but the five of us hanging out at maclaren’s, being young and stupid... that’s just not one of those things. that part’s over.”

annyi minden kavarog az ember fejében egy finálé után. főleg egy ilyen sűrű finálé után. nagyon sok mindent akartak bezsúfolni ebbe az utolsó órába, így csak kapkodta az ember a fejét az időugrások és utalások között, nem hagyták, hogy elmerüljünk egy érzésbe, gondolatba, már rohantunk is tovább. ezért kicsit kár, de muszáj volt kifuttatni a történetet a végállomásra, és muszáj volt elsütni jó pár klasszikus mondatot, újra utalni bizonyos eseményekre, muszáj volt érzelmesen búcsúzkodni újra-és-újra, hogy meglegyen a finálé érzet. csak ettől nem lehetett igazán magával-ragadóvá tenni. a vége? az ember szereti a kerek dolgokat, akivel kezdődött azzal ért véget. hogy ezzel csavartak egy nagyot az alapkoncepción? nem kellett volna csapdába írni magukat a pilot utolsó percében... (++04.02.)

veszélyes és bátor dolog az utolsó évadban változtatni egy kicsit a koncepción, mert a kitartó rajongók elfordulhatnak. furcsa volt, hogy a hagyományos helyszíneinket csak az időugrálások idejére kaptuk meg, és egy teljesen idegen környezetben zajlottak a fő események. szokás szerint hullámoztunk, voltak működőbb és kicsit akadozósabb részek, és persze, ahogy közeledtünk a vége felé, úgy erősödött az érzelem a humor kárára. örültem, hogy eltölthetem még két napot (....) ezekkel a srácokkal. tetszett. (abba meg nem gondolunk bele, hogy az évad fő eseményét az utolsó részben egyetlen tollvonással tették semmissé…)

mint egy hosszútávú kapcsolat. vannak jobb és rosszabb időszakok. van az elsöprő szerelem, aztán meglátod a hibákat, kicsit eltávolodtok egymástól, aztán kisimul minden, nyugodt szeretetben élitek le a hátralévő időtöket. most még nem érzem a hiányát, túl közeli az elválás, de velem van már öt éve a sorozat, úgyhogy biztos nagyon fura érzés lesz, hogy nem ülhetek le többet a srácokkal egy sörre. pedig úgy indult annak idején, hogy valami könnyed cucc kell a lost-darám mellé, aztán lecsúszott három és fél évad, és az egyik első sorozat lett, amit hetiben kezdtem tölteni. mert nagyon lehetett szeretni, csordultig volt ötlettel, cool dumákkal, jó karakterekkel. mindig imádtam benne, hogy ott volt az átgondoltság érzete mögötte, hogy láttad a gondos kezeket, amik rendszerbe rendezik a sziporkázást. és még akkor is magas volt a szórakoztató faktora, amikor kicsit nagyobb lett a távolság a show-tól. hjaj, piszok nehéz egy ilyen nekrológot megírni, inkább beszéljünk arról, amikor felbukkant a kecske a fürdőben... tetszett. (vajon ez volt az utolsó aláröhögős sitcom az étlapomon…?)

„it has to be my fucking music that i’m making. i mean, if it isn’t music that i love, that i make, that i wanna play, what the fuck is the point?”

tudtam előre, hogy ez lesz a legszomorúbb mardi gras epizód... pedig, ha tanulhattam valamit a new orleans-iaktól, az az, hogy hogyan fogadjuk el az elmúlást. csak ne hiányozna az öreg annyira a gyönyörű kosztümből (és akkor erre még rátettek egy lapáttal a lövöldözéssel is, mert mindig van valami faszfej, akinél fegyver van, el sem hiszem). az epizódhoz nem lehet sokat hozzátenni, a végén is pont úgy folytak az események, ahogy megszoktuk, semmi hivalkodás, csak az anyaszomorító élet. azt mondjuk sosem gondoltam volna, hogy annie képes lenne kihagyni a legszentebb ünnepet. vagy hogy davis megkomolyodik. oh, wait... és így kellett, hogy vége legyen, még egy dal, még egy pillantás mindenkire, aztán a csönd. ...and the saints are the world champions! (++01.28.)

hálás vagyok az hbo-nak, hogy kaptak a készítők öt részt, hogy lezárják a sorozatot, de pont idén sikerült újra mélységesen beleszeretnem a show-ba, úgyhogy igencsak kevésnek érzem ezt az öt részt. szoktam túlozni számtalanszor, de most teljesen őszintén mondom, hogy minden epizód végén arra eszméltem, hogy felbukkant a vége-főcím, és én akarnék még, még, még. pedig nem volt más, mint az elmúlt két évben, valami lelki rezgés lesz itt a háttérben, számtalanszor bizonyosodott már be az ilyen. hjaj, miss new orleans already... nagyontetszett. oké, félre a búval, most igyunk egyet, és szóljon a funky!

hülyén szoktak rám nézni, amikor kifejtem, hogy new orleans a kedvenc városom, mert ugye sosem jártam még ott a fizikai valómban. de az ember szerintem attól még pontosan tudhatja, hogy mihez vonzódik igazán. a sorozat segített nekem mélyíteni a képet. erősített a szerelmen ezzel az egész zenés őrülettel, ugyanakkor meg is riasztott a sok erőszak láttán. és persze tudja az ember, hogy a dramaturgiához is kellettek ezek a pontok, mégis annyi valóság sugárzik a show-ból, hogy az ember kénytelen figyelembe venni, hogy nem ez a legbiztonságosabb hely a földön. de az egyik legérdekesebb, az tuti. ha félrerakom a város, a zenék és a hangulat iránti mániámat, akkor be kell látnom, hogy nem tudnám mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani, hogy nézze a sorozatot, sőt, már akkor is nehéz helyzetben vagyok, ha el kell mesélni, hogy miről szól -egy csomó karakter hétköznapjai a katrina hurrikán után. ugye...? biztos, hogy sok ember ízlelőbimbóját nem mozgatja meg, de aki csak egy kicsit ráérez, kétségkívül hozzám hasonló szerelembe esik. bár az is tehet vele egy próbát, aki tudja értékelni a magas fokú realista karakter-építést. és bár tudom, hogy középtájon egy picit eltávolodtunk egymástól (talán túl sötét lett a színe), de például a mai napig emlékszem, hogy egy lusta vasárnap délutánon indítottam az első részt, a nap annyira sütött, hogy a sötétítő függöny sem segített sokat, de azért meredtem a monitorra, és imádtam minden percét. az ilyen utazásokért éri meg sorozatbuzinak lenni. és ha van sorozat, amit biztos, hogy újra fogok nézni, akkor itt az egyik nyertes. nagyontetszett. köszönöm az hbo-nak a kitartást, az egész stábnak az elkötelezettséget, köszönöm a zenéket, köszönöm trombone shorty-t, köszönöm lucia micarelli-t, köszönöm wendell pierce-t. life is short, let’s play a song. zulu, baby! nola forever. whodat!

„hurts like a motherfucker.”

bevégeztetett. bár a szívem mélyén én happyendre vágytam (yvonne miatt nekem könnyű volt megszeretnem hanna-t, meg nem okoz morális görcsöt, hogy egy kvázi rosszfiú megúszná a maga büntetését), de tudtam, hogy az írók nem lesznek kegyesek. de hogy ilyen kegyetlenek legyenek... a legszörnyűbb gyilkosság maradt a végére, ami megérthető, mégis meghal az emberben valami, ahogy a test merül alá a habokba a többiek után. és még a vihart is megértettem volna, bátor dolog az elvarrásra vágyó nézőknek egy nyitott befejezést átnyújtani, hadd döntsék el ők, hogy mi is lesz a főhős sorsa. erre jön egy felblende, és egy teljesen értelmetlen egy perccel bizonytalanítják el az embert: ezt most miért kellett...? (+09.24.)

talán próbáljuk összeszedni, hogy miért is nem lett méltó korona ez az évad az egyik kedvenc sorozatomon. az elejére mindenképp rányomta a bélyegét deb viselkedése, egész a kibékülésig nem éreztem azt, hogy működne a dolog. aztán elindítottak egy csomó szálat, és ettől széttartó lett az egész, nem jutott semmire kellő idő. lehet, hogy az volt a gond, hogy az érző (azaz továbbfejlődött) dex nem olyan érdekes, mint a plasztikba csavarós változat. egy karakteres ellenséggel, egy nagyívű epikus zárással lehetett volna szépíteni, de ezek sem adattak meg. akkor mi is maradt? a hangulat egy része és a karakterek szeretete. és mindkettő fontos, de úgy tűnik, nem mindig elegendő. ősrajongóként megszakad a szívem, de: inkábbtetszett. (u.i.: masuka kiheréléséért is levontam...)

amíg lelkileg készültem, hogy nekiüljek megírni ezt a nekrológot, beraktam az első évad soundtrack-jét, és basszus a ’tonight’s the night’ monológnál megint kirázott a hideg. és rámömlött a múlt. az első évadot még szinkronosan néztem hetente a viasaton. a második évad volt az első sorozatom, amit letöltve daráltam. a harmadik évad az elsők között volt, amit hetente szedtem le, és vártam, hogy legyen hozzá felirat (jellemző egyébként, hogy az utolsó évadnál már simán eltoltam néhány napot az aktuális epizódot, és nem az időhiány miatt...). és rengeteg jó emléket ébreszt bennem a sorozat. nagyon be tudott mindig is vonzani ezzel a fülledt mocsári és mégis csillogós floridai hangulattal (még úgy is, hogy tudom, hogy csaltak a forgatásnál). a megfelelő zenék és ruhák nagyon sokat hozzáadtak ahhoz a képhez, ami mostantól miami-ként él majd a fejembe. odavoltam a narrációért is, mert megfelelően használva sokkal többet ki lehet belőle hozni, mint hogy aláhúzzák vele a hős érzelmeit, és itt is ez volt, ráadásul michael c. hall szájából libabőrözően törtek elő a szavak mindig is. de ha képernyőn volt, akkor is tudott uralni. jennifer carpenter deb-jét szoknom kellett egy kicsit, de aztán kibaszottul hozzám nőt az évek alatt. perverz vince és lelkis angel olyanok voltak, mint a barátaim. talán a sok író-váltásnak köszönhető, hogy ennyire változatos volt a sorozat, jobb éveiben úthengerként őrölt végig (mert azért valljuk be, az őrült tempó sosem jellemezte a showt, de jobban is illet hozzá ez az építkezős jelleg), imádattal néztem minden percét, de a gyengébb pillanataiban is (nekem a harmadik és a hatodik évad köhögtek picit, az utolsót meg lásd kicsit feljebb) mindig adott annyit, hogy kiemelkedjen az átlagból. a szívem mindig plasztikba lesz tekerve, de a lelkiismeretem nem engedné, hogy rányomjam a legértékesebb billogot, ezért egy vérpiros tetszett-et tudok csak kiosztani. kedves dexter morgan, egy élmény volt a lelked legmélyére való kalandozás, de ideje megszabadulnom a sötét útitárstól. farevell, my friend.

„let’s meet the man behind the serf board.”

olyan szörnyű, hogy mindig egy maroknyi embernek kell bizonyítania újra és újra, hogy az emberiség nem csak pénzéhes görényekből áll. tanultunk ma a rabszolgaságról és a média hatalmáról is, aminek segítségével minden szart megveszünk és nem kérdőjelezzük meg, hogy jó-e ez az izé és egyáltalán szükségünk van-e rá. a kis javák cukik voltak, az irányított hologramba egy csomó humort lehetett belevinni, csak az elején nem értem, hogy miért kellett a testvérség miatti aggódás. (+09.22.)

mit tudnék értékelni egy ilyen csonka évadon? a páros részek bejöttek, úgyhogy úgy csinálok, mint a szigorú tanárok, felezek. inkábbtetszett.

érdekes ez a whoniverse, mert, mint a torchwoodnál, itt is azt érzem, hogy a kezdeti szükséges rossz átalakult szeretetté. mert bár nem adtam nagy pontszámokat soha az évadokra, mert az én ízlésem sajnos túlhaladta az életkori sajátosságait, de valahogy mégis bírtam a hangulatát, éreztem, hogy szervesen hozzátartozik a nagy egészhez, amit oly’ mohón habzsoltam az elmúlt két hónapban. úgyhogy nem bánom, hogy megszületett a doktor kistestvére, csak néha sok volt a csicsergése és a bélgáz-termelése. totyogós, remegő lábú tetszett, a szerethetőség-faktorra, a látható igyekezetre és a néha megcsillanó felnőttes viselkedésre. érdekes hullámvasút volt, egy gyönyörű nagy kaland. sosem felejtünk sarah jane, emléked megőrizzük elisabeth!

„the last breath.”

a megfelelő finálé. pörgés, izgalom, csavar, konklúzió. kicsit szomorú. kis kiskapuval a végén. minden visszatérhet a normalitásba, élünk, amíg élünk, addig kell nagy dolgokat végigvinnünk, amíg el nem jön a csúnya gonosz halál. szar ügy? de a kezünkben lesz a döntés. (+09.21.)

jót tett a sorozatnak az amerikai kaland? ha már így kezdtem anno a nyitánynál, ezt kell először megvizsgálnunk. szerintem ez nem tette másabbá, ez a lényeg. oké, más a helyszín, új arcok is előtérben, de amíg jack kapitány itt kavar, addig bármilyenek a körülmények, az torchwood lesz. voltak dolgok, amik viszont mindenképp jót tettek a koncepciónak: azt már az előző kör óta tudtuk, hogy az egy kerek történet felállás jól áll a sorozatnak, ez most is így volt; az is tetszett, hogy nem alien-t hajkurásztunk, sokkal megfoghatatlanabb volt a dolog; hogy halandóvá tették a kapitányt, ami miatt azért nem rágtuk le a körmünket, de változatosságot hozott az eddigiekhez képest. szerettem, hogy ennyire érezni az átgondoltságot, hogy ott lóg a sorok között, ahogy az írók leültek a fehér tábla elé, és azt mondták: oké, itt van ez a tök jó ötletünk, nincs több halál, mi lenne ezután? nem az ok volt a lényeg (arra úgyse lehetett volna ennél normálisabb választ adni), inkább a következményeket tették félelmetesen reálissá. az emberiség örökké szar alakokból fog állni, ez a végső konklúzió... na jó, persze ilyen sötéten nem lehet zárni, igenis mindig lesznek köztünk hősök is, csak reménykedni kell, hogy szétrúgják a megfelelő seggeket... tetszett.

aki szokta olvasni az agymenéseimet, az jól végigkövethette a sorozathoz való viszonyomat. eleinte kicsit kelletlenül néztem, úgy éreztem megakaszt a who-darában, nem igazán működött a sötétebb, felnőttesebb, heti egy űrdög koncepció. aztán az évek folyamán szépen megtalálták a helyes arányokat, és én is meg tudtam szeretni a „szükséges rosszt”, a kistestvért. a children of earth volt a csúcspont, beton-sűrűségű intenzitással taglózott le egy délután alatt. jack kapitány mindig is a húzó-ágazat része volt, annyira kitalálták már a doktor mellett a karaktert és john barroway annyira ráérzett végig az ízére, hogy szerintem nincs ember az univerzumban, aki utálná. de a többiekben is volt mindig valami érdekes. tetszett. talán egyszer még vesz egy nagy levegőt, és újra pumpálni kezd a szíve, de ennek a nekrológnak addig itt kell állnia.

„my name is james cook. i did something once. my ghosts won’t let me forget it.”

úgy emlékeztem, hogy nem nagyon bírtam cook-ot, pedig most teljesen rendben volt a karakter. oké, hozzászámolhatom, hogy már nem harsány nagypofájú tahó, mint kezdetben volt. viszont még mindig jól vonzza a szart. örültem neki, hogy nem merültünk mélyen a drogbizniszbe meg a rendőrség elöli hercehurcába, inkább jött egy femmefatale, és az érzelmekre gyúrtunk rá, úgyis mindig minden a nők miatt történik. a végén meg korrekt thriller-hangulat lett úrrá a szívünkön. nagyszerűen működött a narráció, ha már lekerekített lezárást nem akartak írni nekünk (what for? az élet megy tovább), de szépen aláhúzták vele a mondandót. (+08.10.)

eddig is volt tökük a készítőknek, most sem mentek messzire egy kis bátorságért. mert nem lehet könnyű megküzdeni a korlátolt rajongókkal, akik most eléggé mást kaptak, mint amit vártak. valahol nem skins volt ez a három történet, hanem kompakt kis indie filmek, amiknek történetesen a főszereplőit máshol is láthattuk már. nyugodtabb, felnőttesebb, hidegebb. hogy rosszabb lenne, mert kilúgozták a féktelenséget? cseppet sem, csak másabb. érdekes kísérlet volt, tetszett.

tegyük fel, hogy egy tini odajön hozzám, bácsi kérem, tudom, hogy sok sorozatot néz, ajánljon már valamit nekem, biztos, hogy a skins lenne az egyik első, ami eszembe jutna. és így lesz ez még évekig valószínűleg. mert sikerült valami új ízt hozni az elcsépelt közhelyek közé. frissességet, bátorságot, szerethetőséget. hitelességet. persze, túlpörgették, amennyire lehetett, de azért nem távolodtunk el soha túlságosan az összehányt padlótól. és hát olyan keretbe csomagolták mindezt, ami szintén figyelemreméltó újítás volt -gondolok itt a karakter-centrikus epizód-szerkezetre és a kétévente megújulásra, persze. azonban ezek adják az értékelhetőség nehézségeit is, hisz' nincs olyan, hogy minden csapat, minden figura egyformán tetsszen, hogy ne érezd magad egy kisebb hullámvasúton. de egyébként, ha be is csúszott egy-két kevésbé érdekes történet/életút, a szokásos szemgyönyörködtető operatőri munka és az igényes kézzel válogatott lemeztáska mindig átsegített rajta. és a tudat, hogy a következő fejezetnél simán fejbevághat egy érzelmi katarzis. tetszett. bár már kezdek öregedni, örömmel venném, ha kapnánk hasonló színvonalú tini-sorozatokat. és nem csak azért, hogy legyen mit mutogatnom az édes cuki lánykáknak...

„you don’t have to be a believer to believe.”

már a csodáknál járunk, elemeltük kicsit a fantasztikum felé a lépésünket, csak lövöldözéssel és szent handabandával takarjuk el még egy kicsit. meglepően lezárt lett a vége (a szokásos kibúvókkal), talán az írók is érezték előre, hogy amerika nem lesz vevő az ő látomásaikra. de mit csinál dan brown jól és ez a csapat rosszul? ez az igazi rejtély... (+07.15.)

agykikapcsolós szórakoztató marhaságnak indult, és az is maradt végig. jól pörögve huppantunk át az esetleges hiba-árkokon, bár továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy jól érezni lehetett azt, hogy az írók utánaásták magukat bizonyos dolgoknak. vagy hogy azért bőven szolgáltak nem várt fordulatokkal, olyanokkal, amikre az ember elégedetten csettint, mert ötletesnek tartja őket, vagy olyanokkal, amik, ha megjósolhatóak is voltak, későbbre várta őket az egyszeri néző. annak nem tudom, hogy mi oka lehetett, hogy meg-megállva jutottam túl csak ezen a rövid évadon, talán a kaland-jelleg mellett nem kínált semmi mást, amiért érdemes lett volna elindítanom újra és újra. inkábbtetszett -de az erősebbik fajtából, cseppet sem bántam a megnézését. most pedig megyek, és várom a világvégét.

„carve us out a kingdom, cesare. and be both king and pope.”

ez cesare epizódja volt, minden jelenet rá épült. a vágyaira, a leleményességére. minden úgy történt, ahogy kellett, a meggyőző csatának, a családtagokkal való beszélgetéseknek, catherina sforza megalázásának, micheletto búcsújának. sodortak az események, és én mosolyogtam, mint egy gyermek. a vége meg olyan volt, mint egy színházi előadás csúcspontja -cesare mondatai után jöhetett volna a függöny. és a vastaps. (+06.17.)

ha visszagondolok az évadra, nem jut eszembe egyetlen jelenet sem, ami ne tetszett volna, az azért nem semmi... szépen hagyták kiteljesedni az elmúlt húsz részben lefektetett alapokat, a vérfertőzést, a sforza-nénivel való nézeteltérést, cesare megérését és felemelkedését. ez mindenképp a gyermekek évada volt, talán nem is kár, hogy rodrigo (és szerelmi élete) háttérbe szorultak, jeremy irons így is uralt minden jelenetet, amit megtisztelt jelenlétével. talán csak azt lehet sajnálni kicsit, hogy della roveré-re sem jutott így idő, az a konfliktus lezáratlan marad most már. ha a kaszában kéne pozitívumot találni, talán annak kell örülnünk, hogy nem kellett végignéznünk hőseink halálát... nagyontetszett.

hjaj, de utálom ezt, amikor egy nagyon megszeretett családtól kell búcsúzni. mert amilyen viszálykodva indult a kapcsolatunk, most olyan nehéz elengednem őket. talán ez lesz az egyike azon kevés sorozatoknak, amit első körben elkaszáltam, aztán meg az egekig magasztalom. ebből is látszik, hogy az egymásra találásnál fontos rengeteg szempont, a megfelelő időpont és hangulat, többek közt. aztán ha a csillagok kedvező állást mutatnak, és végre utat talál a szívedhez az alkotás, akkor már csak a készítőknek kell tartani a színvonalat, és áradni fognak a bókok, jogosan. történet, intrikák, karakter-vezetés, puskaporos feszültség, olajozottan haladt minden az útján. köszönöm a felfedezett tehetségeket (holliday grainger, francois arnaud, lotte verbeek, sean harris), a magyar mester-emberek munkáját, a színvonalas szórakoztatást. nagyontetszett. (azért akadna a bürök a torkán annak, aki rábólintott a kaszára...)

„#cheggersplayscock”

most legyek mérges ricky-ékre, hogy második évad helyett csak egy lezáró epizódot kaptunk? kicsit az is vagyok, de inkább vegyük át warwick-tól a pozitív szemléletet, és nézzük meg, mi volt ma is nagyon jó. örültem, hogy a három öreg ilyen hangsúlyos volt, hogy val kilmert is sikerült leszervezni némi ökörködésre, hogy jártunk egy körtáncot a willow 2 körül, hogy azért csepegett bele némi dráma is. talán csak az volt a furcsa, hogy így a végére visszavettek warwick arcából, egy fokkal szerethetőbbé akarták tenni? szerettük mi korábban is. nem fogok külön értékelést adni, ez a rész pont olyan zseniális volt, mint az eddigiek, egy fikarcnyit sem változtatott az évad végén gondoltakon. hiányozni fogsz cheryl... (+04.15.)

„there he is, the poster boy for getting better.”

az évad összegzésének is tekinthetjük ezt a finálét, sikerült néhány nagyszerű jelenetben vázolni a halál utáni elfogadást. persze most is oldották a drámát, kedves vigyorgásokkal, a sok különc karakter is kapott pár perc játékidőt. jól esett, mint mindig. (+04.14.)

idemásolhatnám a pilothoz írt soraimat, mert végig tudták tartani azt, amit akkor elénk tártak. megmaradt a kedves bája, a mosolygós humor, az ügyes egyensúlyozás a komoly téma és a könnyedség között. jó volt matthey perry-t nézni, ahogy hozza azt az egy arcát, amit annyira tud. bármi lesz is a sorozat későbbi sorsa, ezt az üdítő jóleső érzést nem tudják elvenni tőlünk. tetszett. ha meg kasza lesz, majd csak kicsit gyászolunk.

(update: gyász...)

„there is no greater victory than to fall from this world a free man.”

picsába a történelemmel -mondom ezt én, majdnem történészként és happyend utálóként. méltó lezárás lett a sorozathoz, kellően heroikus, epikus, odacsapós érzelembomba, ami szúr, valahol a szemed és a szíved között félúton. na jó, visszavonom, mégiscsak jó volt ez így. csak most még túl friss és túl mély a seb. (+04.13.)

szomorkodtunk tavaly év végén, hogy elvették tőlünk a rómaiakat, de szerencsére idén megfelelő pótlás érkezett -bár inkább csak férfi-oldalon, tenném hozzá halkan. méghozzá jól ismert történelmi szereplőket mutattak be, forgattak ki a maguk módján, új színt víve a palettába. utolsó évad révén jobban éreztették a nagyszabást, ehhez kellett a hideg és könyörtelen crassus és a sunyi alattomos caesar is. velük lett nagyobb a tét, amivel ráfordulhattunk a minden elemében lehengerlő fináléra. ha már a csatornánál a befejezés mellett döntöttek, legalább itt a végén nem garasoskodtak. bár számomra sohasem kizárólag a látvány adta el a show-t. nagyontetszett.

fura, de különösen sok emlék fűz a sorozat nézéséhez. szerintem a vasárnap estékről még sokáig a spartacus fog eszembe jutni. abba is fura belegondolni, hogy csak egy üres ámde látványos szórakozásnak éreztük az elején, aztán ezt a héjat milyen zseniálisan sikerült feltölteniük karakterekkel, intrikákkal. és nagyon a szívünkhöz nőt. én személy szerint imádtam a túlzásait, maximálisan egyetértek azzal a koncepcióval, hogy ha már megtehetjük, akkor ne spóroljunk semmin, tűnjünk ki a tömegből a sok(k)-faktorral. és az egyedi hangulathoz igenis hozzátartoztak a porba hulló fejek és a ringó csöcsök is. és ez a hangulat talán még jobban fog hiányozni, mint azok a hősök, akikkel együtt szenvedtünk és örültünk, harcoltunk és basztunk négy éven át. halálbamenők, szóljon a fanfár a halhatatlan lelketekért: nagyontetszett.

„fear the goat from the front, the horse from the rear, and man from all sides.”

vissza is adtam volna a junkie-igazolványomat, ha nincs nagy verseny az évadzáróban. ad némi megnyugtató lezártság-érzetet, egy kis vigaszt, ha már így alakult a sorozat sorsa. old egy kicsit a hangulaton. felemel az érzelmi hullámvasút tetejére. feszültséggel tölt el. ez utóbbiból nem volt hiány egyébként sem, gyilkos keringőt jártunk ace körül. és ha már besokalltunk volna a fojtogatásba, akkor jöttek az emberi pillanatok, amikor kiderült, hogy az érzelem-mentesnek tűnő tréner vagy a nyugodtság látszatát mutató öregember törékeny lelkek. szép győzelem volt, minden érintetnek gratulálok. (+03.09.)

hangulat és minőség. oké, letudtuk a közhelyeket és az ezerszer lerágott csontokat. de azért nehéz bármit is írni az értékelésben, mert ennek a sorozatnak tényleg ezek az alap építőkövei. persze, voltak nagyszerű és izgalmas karakterek, zseniálisan mutatta be egy sokak számára idegen és furcsa világ minden aspektusát. de nem akartak a nagyívűség csapdájába esni, mindenféle világmegváltó történettel ámítani, inkább maradtak a földön állva. megmondom azt is, miért nem tudok rá maximális értékelést adni, annak ellenére, hogy végig egyenletes volt a színvonal, jó magasan. de. ahogy már ez előjött korábban is, nehéz étel, nem lehet habzsolni, meg kell rágni, ízlelgetni kell, magával kell ragadnia -és ezek nem azok a jelzők, amiket egy igazán szerethető sorozatra aggatnék. egyszerűen érzelmi alapon adom át a második helyett, a tetszett-et. persze ez nem azt jelenti, hogy ne néztem volna hosszabb távon még nagyon sokáig. most megyek, és szomorúan dúdolom a massive attack főcímdalát.

„i didn’t know what to fight for. but i do now.”

azért szar lehet az íróknak, amikor így az utolsó pillanatban tudják meg, hogy vége. kapkodósra is sikerült így a finálé, egy csomó mindent bele akartak még gyömöszölni, vázlatos kivonat maradt csak a végeredmény. de mondhatjuk, hogy így legalább végig pörgött az epizód, hogy kaptunk valami lezárás-félét is. és nem panaszkodhatunk, mert azért néhány percet rá tudtak szánni a karakter-pillanatokra, hogy még egyszer sírva vigadjanak a főbb szereplők. (+02.02.)

azt hinné az ember, hogy ha tizenhárom részt kell értékelnie, akkor könnyebb dolga van. pedig nem... vannak elemek, amiért jó érzéssel fogok a sorozatra visszagondolni, sokszor sikerült hátközép-izzasztós feszültséget generálniuk, kasztingoltak egy csomó cuki színésznőt, és elugrottak hawaii-ra nyara... izé, forgatni. és persze az alapötletben is rengeteg lőpor volt. a legnagyobb hibát ott követték el a készítők, hogy országos csatornára vitték a tervet, aztán hagyták, hogy a fejesek azt tegyék, amihez a legrosszabbul értenek: belepofázzanak az írásba... így nem lett elég hangsúlyos az összeesküvés-vonal, ellenben túl sok lett a ki-kivel-dug. ha így végig-gondolom, mindenképp egy kicsit lejjebb kell süllyesztenem az értékelésemet (inkábbtetszett), észre kell venni a rozsdás foltokat az amúgy tetszetős külső alatt. kár érte, de azért annyira nem kötődtem hozzá, hogy hiányozzon.

„nature abhors a paradox. it has to heal itself.”

az ilyen nagyívű történetek lezárására csak egy út van: ha az érzelmeken át közelítik meg. én végig mosolyogtam ezt az utolsó 40 percet, és nem azért, mert vicces lett volna, simán csak jó volt nézni. a sok utalás miatt (régi nyomozati anyagok kerültek elő, meg olivia cool képessége), és persze a kapcsolatok miatt. az évek óta fejlődő apa/fiú szeretet, walter és astrid nosztalgiázása, szívet melengető dolgok ezek. ugyanakkor kellő mértékben epic is volt, ahogy a terv megvalósult. nincs jogom bántani, nagyítóval keresni a logikai bakugrásokat (időutazós sicifnél olyanok mindig vannak), a lágy rajongói szívem nem engedné. (+01.19.)

az előző évad végén kaptunk egy kis ízelítőt, hogy mi vár ránk idén, szép sötét jövőképet. még a fringe eddigi etapjaihoz képest is lehúzósabb hangulatút. és persze, hogy fura volt, hiszen az írók a szokásuknak megfelelően egy teljesen új vonalat találtak ki, idén elmaradtak a nyomozások (ezt némiképp pótolták a tárgy-kereséssel), így a heti-ügyek drámai hátterei sem erősíthették a felépítményt. nem ugrálhattunk az elmúlt években megszokott párhuzamos univerzumok között sem. ugyanakkor nem is volt igazi rajongó, aki nem élvezte még ezt a hidegebb utolsó kört is, ahol még egy kicsit az oly' megszeretett hőseinkkel lehettünk. én ugyanúgy vártam minden szombat estét, mint az elmúlt években. csakazértis nagyontetszett. az odaáti énem viszont hiányolta belőle a gusztustalanságokat, de egy kis medvecukor majd jobb kedvre deríti...

olyan furcsa visszagondolni a kezdetekre. letöltöttem a pilot-ot, aztán idő hiányában (másfél óra!) megnézés nélkül letöröltem. így járt másodszor is. harmadszorra már elindítottam végre a lejátszás, sőt még két részt abszolváltam, aztán annyiban maradt a dolog. jóval később folytattam csak, de meggyőzve nem lettem, inkább egy különleges nyomozós sorozatot láttam benne, heti-ügyekkel, gusztustalanságokkal. aztán valahogy megszerettem a hangulatát, nem is ez a jó kifejezés, inkább a bőröm alá mászott, és ott ragadt. persze ekkor már a karakterekhez is kötődni kezdtem, minden fringe-néző imádja walter-t, az őrült poénjaival és drámai mélységével, minden fringe-néző fülig szerelmes oliviá-ba (és így anna torv-ba). és amikor a hozzám hasonló nézőket magukkal rántottak az írók, akkor vették elő igazán a nagy ecsetet, és kezdték felfesteni a nagyobb képet, és gyönyörűen épült és állt össze az univerzum. ahogy mindig, most is ezeknél a nagy átíveléseknél, a cliffhangerekkel gonoszul tűzdelt hosszú történeteknél lettem igazán megfogva. és nem nagyon érdekel, hogy hány felé indultunk, miket változtattak meg a készítők egy-egy tollvonással, szerintem ez egy scifi-sorozat velejáró evolúciója volt. a legfontosabb az, hogy ha majd visszagondolok a sorozatra, akkor a hangulata, az íze fog bevillanni, a mélyben dolgozó igazi emberi drámák, az agyfacsaró wtf-ok, és a nagyszerű karakterek. meg egy-két képernyőre épp hogy beférő csúnyaság. és hogy a vállvonogatástól hogy jutottam el a feltétlen szeretetig. nagyontetszett. (és itt szeretnék külön köszönetet mondani a fox-nak, hogy ennyi éven át elnéző mosollyal vette tudomásul, hogy hullik ki a zsebéből a pénz...)

„everything that has a beginning, has an ending. make your peace with that and all will be well.” (the buddha)

szép kört jártunk az elmúlás, változás, továbblépés hármassága körül (és ezt most minden irónia nélkül írtam), ez szerencsére rengeteg erica/dr.tom közös jelenettel járt együtt. nem maradhatott ki leo sem, kulcs-figuraként szerepelnie kellett itt a végén is. ami csak nekünk, nézőknek elmúlás igazából, mert sikerült megtalálni a tökéletes pontot a kiszálláshoz -egy terápia végét, egy új kezdetét (apropó, ötletes volt az első páciens kiválasztása is!). azt hiszem, sikerült egy méltó befejezést készíteni, ami még az ilyen vén, hideg medvéket is meghatotta, mint amilyen én vagyok. most már csak kéne vennem egy nagy levegőt, és okulnom abból, amit ma a változásról tanultam. csak ne félnék annyira... (**10.06.)

jót tett az évadnak erica doktorandus-képzése, összeszedett lett tőle, érződött egy határozott irány, amire fel lehetett fűzni a többiek problémáit is. szerettem ezt a határozott, céltudatos ericát. és szerencsére elmaradtak a nyüglődős, túlnőcis epizódok is, még egy terhességet is le tudtak vezetni úgy, hogy ne tépjem ki a hajam. tetszett. (de ja, nem kaptunk minden rejtélyre választ, ez botrányos! (irónia off))

filozofikus romantikus scifi? olyat meg kinek készítenek...? jelentem, hogy én abba végtelenül kis halmazba tartozom, aki élvezni tud ilyesmit. mert erica terápiája igenis jó volt. oké, nem tökéletes (mint tudjuk a sorozatból, olyan eleve nem is létezik), egyszer-egyszer nagyon megszenvedtem a felesleges hisztiket, de kompenzálták rengeteg ötlettel és igazi érzelemmel. meg egy főszereplővel, akit nem lehet nem szeretni (nagyban köszönhetően erin karpluk játékának, aki a sorozat nagy találata), akivel izgalmas volt az utazás, ahogy a bizonytalan, kétségbeesett, elveszett lányból egy erős határozott nő lett. és biztos, hogy ha visszagondolok majd a sorozatra (sok szeretettel), akkor az olyan bitang erős epizódok fognak az eszembe jutni, mint a leo-s évadzáró az első évadból, a dr.tom-os második évadnyitány (btw, michael riley-t is nagyon szerettem) -vagy egyéb leo-s és dr.tom-os epizódok... tetszett. bevallom férfiasan, bármennyire csajos volt néha, hogy elsősorban a szívre mért jó nagy ütéseket, hiányozni fog. további szép utazást, drága erica strange!

„celebration of manhood. family all together. it’s beautiful.”

gondoltak rám az írók, tudják, hogy szeretem az ilyet, mikor ugrunk egy nagyot az időben, és úgy kell rakosgatni össze a kirakós-darabkákat. plusz bedobták a big family event klisét, hogy minden fontos arcot fel lehessen villantani egy kicsit. érdekes (lesz) a botwin-család sorsa, akadnak jó dolgok (gazdagság, guruság, gyerekek, szeretet), ugyanakkor szétszéled a kiscsapat, vélt és valós problémákon / ellentéteken rágódva. de a kötelék megvan, mindig is meg lesz, és ezt sikerült is egy gyönyörű utolsó képbe sűríteni. (mellékes, de tetszett, hogy csak apró technikai dolgokkal kacsintottak ránk, hogy hé, a jövőben járunk ám.) (**09.26.)

úgy emlékszem, hogy jenji kohan-ék viszonylag későn tudták meg a csatornától, hogy ez lesz az utolsó kör, nem? mert látszik kicsit, az első 10 rész széttartó volt, egymás mellett csordogáltak a szálak, még gonoszul lagymatagnak is mondhatnám, nem vészes, nem világmegváltás, weeds-mértékkel közepesen vicces. aztán az utolsó részeknél bezártuk a kört, kerekké tettük ezt a nyolc évet, jól jön az értékelésnél a kellemes íz a végén. so... halvány tetszett jön ki, akárhogy is csűröm, de a legjobb lenne bevezetni a ’kellemes’ kategóriát, mert ez lenne rá a legjobb szó.

...és már megint el kell búcsúzni egy korszakos sorozattól? a weeds volt az egyik első dramedy, amit nézni kezdtem a nagy sorozatos bumm-om kezdetén, mintegy négy évvel ezelőtt (omg...), és most eljött az idő búcsúzni a botwin-családtól. érdekes egy trip volt, srácok. tele meglepő írói döntésekkel. az első három évad az igazi klasszikus, ezt én is tudom, aztán minden költözéssel kicsit másabb arcát mutatta a show. a mexikói szálat, és különösen az ötödik évadot nem nagyon szerettem, de utána minden idők egyik legnagyobb magára találásának örülhettem a hatodik etap idején. érdekes ez, hogy sok sorozatnál idővel kiveszik vagy erősen csökken a kezdeti fekete humor, de a weeds azért megtartott magának egy szippantásnyit (köszi doug, köszi andy!). és mlp miatt kattantam rá a milf-ekre, ez is mindenképp a pozitív oldalra löki a végső konklúziót. egyenletes hullámzás volt ez, good days, shit days, minden diszfunkcionális családban megesik az ilyesmi. tetszett. most megyek, és összegyűjtöm az összes little boxes változatot...

„worst of luck with your boyfriend. really hope it doesn’t work out.”

finálé? a múltba nézünk és a jövőbe tekintünk. lezárunk dolgokat és új fejezeteket nyitunk. kicsit smárolunk, vedelünk, szíveket törünk össze, kínos párokkal találkozunk. a tető-jelenettel pedig koronázzuk a hangulatot. most komolyan nélkülem élik tovább az életüket a srácok? megyek sírni a sarokba... (**09.12.)

talán még nem lőttem el minden muníciómat, talán még maradt néhány szokásos mondatom az ’agyondícsérő’ kategóriából. so, ez milyen imádnivaló kis cucc volt! jöhet ide a hangulat, a karakterek, az életszerűség, a szókimondás, de én igazán a dumákat és a párbeszédeket éltetném. az egy dolog, hogy a gátlásaimtól fogva nem tudnék soha ilyen szellemes lenni, de még egyedül, fejben megfogalmazva is nehezen mennének ezek a laza egysorosok, gyilkos riposztok. tényleg csak a tipikus mtv-ségbe tudok belekötni, a túl sok zenébe (a kiírást már megszoktam), a szex közbeni ruhaviselésbe, a kisípolt káromkodásba. ejj, ez a szerethetőség-faktor hogy felhúzza az értékelést -nagyontetszett.... ha már nincs america, és nincs ez sem, akkor mit fogok nézni, ha igazi, hihető, 20-as srácokra vágyom...? tudom, nehéz ez a sorozat-biznisz, de fuck you, csak ennyit mondanék tömören. most megyek és kiverem bánatomban.

„i want my family back.that’s what i want.”

szakaszokra lehet bontani ezt a finálét -az eleje pörgős akció volt, aztán jött egy jó adag mindfuck, majd megbűnhődött, akinek meg kellett bűnhődnie. és itt eldöntöttnek látszott, hogy melyik világ is az igazi. de kellett még egy csavar, egy ilyen sorozathoz nem is illett volna egy sima lezárás, törd csak a fejed, ha eddig ezt tetted, haver... (főleg, hogy a készítői interjúk kizárták a legnyilvánvalóbb megoldást, aludj csak tovább drága pamela ewing...) (**06.11.)

kicsit mérges vagyok a megalkuvásért. emlékszem, a pilot után mennyire lelkesen meséltem mindenkinek, hogy mekkora alapötletre bukkantam, nagyon megvettem ezt a feleség vs fiú koncepciót -aztán a nyomozás valahol a második/harmadik rész közepén elvette a kedvem majdnem az egésztől. nem érdekeltek az ügyek, nem ezt kértem, én azt szerettem volna, ha fejbecsapnak egy virtuális péklapáttal hétről-hétre. és oké, hogy a végére ebből visszajött valamennyi, de lehetett volna ebből valami sokkal nagyobb is -persze csak kábelen... a pacsi azért jár -az operatőröknek, a rendezőknek és a szereposztóknak (jason isaac most is bizonyított, laura allen love...). inkábbtetszett. most megyek lefekszem, hátha odaát tökösebbek voltak az írók...

„the runway’s clear, my friend.”

pedig szerettem volna egy szép leszállást, de... így az utolsó részre próbálták kicsit kibogozni a románc-gubancot, nem sok sikerrel, ráadásul még olyan délamerikás fordulatokat is izzítottak mellé, mint az eltűnt öcs, és a mindig kötelező pregnant-szál. az ügynökösködéssel egy kis feszültséget nyomtak volna a részbe, közepes sikerrel. a legvége -az együtt a kiscsapat- legalább hozta a finálé-hangulatot. de az is jó ötlet volt, hogy egy évad - egy év. (ezek a nők mindig lágyítják a szívem...) (**05.24.)

vesszőparipám, hogy az írókat fényezem vagy bántom. de sajnos egy sorozatnál a legtöbb dolog rajtuk áll vagy bukik. és most nem dicsérni fogok... az elejét nagyon bírtam, egy-rész-egy-város, aranyos csajok, jó korhangulat, kis ügynökösködéssel feldobva a csacskaságok. aztán az egészet elvitték ebbe a nyögvenyelős kapcsolati romantikus izébe, eltűntek a flessek, eltűntek az ötletek, eltűnt a hangulat nagyrésze. kitartottam a végéig, mert azért nézhetetlen szintre nem süllyedtünk, és mert jó volt nézni a csajokat (minden szexualitás nélkül) -figyelni fogok majd rájuk, ha felbukkannak legközelebb valahol, főleg karine vanasse-ra, aki az idei cukiság-bajnokság győztese. de ha maradtak volna az elején megkezdett útvonalon, sokkal magasabbra is szállhattak volna... inkábbtetszett. köszönjük, hogy a pan am járatát választották, viszontlátásra.

„they can lock your body, but they can’t trap your mind.”

többségében pozitív végkicsengésűek lettek a szálak, leráztuk a rossz embereket, újra barátság van, erős lökést kap a biznisz, elsimítjuk a nézeteltéréseket a jamaikaiakkal, szerzünk új munkát, ilyesmi. oké, van olyan nő, aki nem bírja a gengszter-tempót, de az ilyet el kell engedni, papi. kapo meg csak kibírja azt az 53 napot... (**04.04.)

igazi hálivúdi folytatás, more more more, több poén, több szex, több cici, több drog, több élvezet! a hangulat viszont maradt a megszokott, természetesség ezerrel, jóleső feelgood. flitteres pirospontos tetszett fölé.

kicsit mérges vagyok az hbo-ra a kasza miatt. persze, nem nézték sokan, nem alakult ki körülötte igazi hype (erről azért talán a csatorna is tehet...), és sejtem, hogy a ny-i forgatás megdobta a költségeket, meg kell a hely az új cuccoknak is, de nem esik jól elengedni a hőseink kezét. tudom, nézzem úgy a két évadot, mintha kaptam volna két 4 órás indie-filmet... hiánycikk lesz a sorozat-menümről a hipszterkedés? hajrá űrbetöltők! magas lesz a léc... tetszett.

„the warden’s third key”

azért ennél többet várt volna az ember a fináléra... és nem is azt mondom, hogy válaszokat, inkább a zsezsgést a végén, hogy úúúhh, ide a folytatást, de egy kamu-halállal, meg egy új tudós-arc gonosz-nevetésével ezt nem lehet elérni. (vagy hogy megtudtuk, hogy nem csak sf-ban vannak visszatérők, so what...). oké, nagyapát próbálták építeni a múltban, meg a költségvetés nagyrészét elköltötték a bullit-hommage-ra, azaz egy autó szarrá-törésére, de azért ez még mindig vékonyka, dudes... (**04.01.)

a kihagyott lehetősségek sorozata. pedig várós volt... reméljük a fox tanul az esetből, nem erőlteti folyton a csatorna vezetősége a saját hülyeségeit, mert abból mindig baj van. de most legalább lehet mutogatni a nézettségi adatokat is... persze nem fog soha kiderülni, hogy mik voltak elizabeth sarnoff eredeti ötletei, mi lett volna, ha nem nyomozóskodunk, ha nem csereberélik az epizódokat, de dühítő, hogy egy nagyszerű alapötlet megint kihasználatlan maradt. ebben a formában csak a 60z-flessek mentették meg a teljes érdektelenségtől. de legalább nem süllyedtek le igazán idegesítő szintre, ezért jóhiszemű ’inkábbtetszett’-et utalok ki. igaz, az ilyen minősítésből továbbnézés szokott következni, de ha valami csoda folytán lenne s2, én nem hiszem, hogy ott állok majd a torrent-sorban...

(update: a csatorna is megelégelte a dolgot, és lesújtott...)

„it’s not every day you see a dead guy making a sandwich.”

túl nyugisan kezdtünk, mindenki haza készült már, be kellett ütnie valaminek a napsütéses vágyakozásba. és egy hülye bosszúval, egy golyóval lecsapott a nagybetűs hangulat. mert oké, hogy semmi újdonság nem volt a szellemidézésben és a démon-űzésben, de baszki, úgy a székhez szögezett mind a két rész, hogy az előtt fejet kell hajtanom. nem mellékesen karakter-építésre használtuk az egészet, vagy valami olyasmire. gonosz-lincoln meg maradhatott volna, érdekesebb arc volt, mint a hagyományos verziója (bocs, megszállt valami...). és nem arról volt szó, hogy nem lesz cliffhanger a végén...? (**03.23.)

van olyan, amikor nem nagyon érdekel, hogy panelekből építkeznek, hogy két-dimenziósak a karakterek, ha működik a felépített világ, ha körbevesz a feeling, ha tudnak hidegrázós feszültséget teremteni, ha kihasználják a választott koncepció (kézikamera) adta lehetősségeket. semmi világmegváltás, csak néhány hét, amikor szívesen mártóztam negyven percig a misztikumba. nagyon erős tetszett. nem csak a nyitott vég miatt (most kezdődne az igazi zúzás), de szurkolok egy esetleges második évadért. szellemek, démonok, segítsetek!

(update: hogy veszne el minden döntéshozó a boiunában -kasza...)

„we’re in the middle of bumblefuck michigan and we’ve got no plan.”

kifuttatjuk szépen a szálakat, elrendezzük charlie-val, a csoki-pimppel (hagyományosan, élő-állatban, és ki más segítene a kézre-kerítésben, mint az erőszakos rendőrnő), jessica végre kiáll magáért otthon és a rendelőben egyaránt. lenore mesterkedéseit végre megelégeli valaki, mondtam én, hogy a fiatalokkal veszélyes szórakozni. és aztán vége lett a résznek, én meg csak anyáztam, hogy ne már... igazán szólhattak volna a csatornánál időben, hogy hé srácok, lehet, hogy kasza lesz… (**02.09.)

az évadnyitós feelgood-hangulat a végéig kitartott, sosem mentünk túl mélyre, de most nem is volt rá igényem, bár kényes vagyok a dramedyk arányaira, most ez kellett, végig mosoly, sok lükeség, kielégítő mennyiségű csöcs. az új karakterek jól beilleszkedtek, a régiek hozták a formájukat, bár az ikrekkel látványosan nem tudtak mit kezdeni. …nincs meglepi, szimplán tetszett.

bírom ezeket a kábeles dramedy-ket, főleg, ha kellően viccesek, trágárak, nyíltan kezelik a szexualitást, nem veszik túl komolyan magukat, de alámerülnek, ha kell. ha fél órás energia-bombák. a hungnál már eleve jó volt az alap-téma, ha válság van, mindenki azt az adottságát szedi elő, ami a legnagyobb. és (bár hiányosak az ismereteim a témában), nekem hitelesnek tűnt a tálalás. a karakterek is működtek, thomas jane élete formájában hozta ray-t, rebecca creskoff-ról már eleget áradoztam, jane adams is működött neurotikus nőszemélyként, bár a karakter néha túllépte a szerethetőséget. mint ahogy az írók is arányt tévesztettek a második évadban, amikor túl komorra, kevésbé szerethetőre hangolták a hangulatot. mert a nagy farkak balladája jobban működik, ha közben jókat kuncogsz a menetek között. tetszett.

„when the music stops”

biztos, hogy nehéz lehet finálét írni, de chris fedak-ék most nem jártak rossz nyomon. felbukkan egy csomó utalás az elmúlt évadokból, aztán jönnek a flessek is, mindent megtettek, hogy érezzük, itt a vége. a last mission szerencsére nagyon chuck-os lett, a pörgés mellé jöhettek a poénok, bénázások. és jeffster a színpadon (komolyan, a take on me első taktusainál az öklömet vertem az asztalba örömömben...). sosem vagyok ellene a keserédes befejezésnek, és ez igazán mintapéldánya lett ennek, a kiscsapat szétszéled, az utolsó drámai fordulat olyan radikális lett, hogy a disney filmekbe illő nyálas tökéletes boldogság hiteltelen lett volna. mert bár a tengerpartos zárás szívfacsaróan gyönyörű lett, igazi heppiendnek azért nem nevezném. és valahol meglepő, hogy ezt és így lépték meg. nem okoz gondot elfogadni ezt a véget, inkább egyáltalán azt, hogy nem lesz több rész. néhány napig biztos ott lesz bennem az üresség. megszoktam már... (**01.29.)

most legyek mérges az írókra, hogy kitalálták köcsög-morgant és hideg-saraht? hogy nem mindig jött az általam szeretett chuck-feeling? vagy inkább örüljek, hogy még 13 rész jutott a sorozatból? hétről hétre hullámoztunk a feelgood jókedv és a kicsit csalódás között, így csak tetszett-et tudok adni. de azt teljes szívemből.

kezdetben csak egy agykikapcsolós feelgood mókaként élveztem a sorozatot. aztán ahogy a hetiügyekből szép átívelés kerekedett, úgy éreztem, hogy szintet léptünk. a karakterek is egyre mélyebben ásták be magukat a szívembe. még morgan is, aki nekem először sok volt. még a jeffster is, akik a későbbiekben is sokak voltak néha... dehát van olyan egyébként, aki nem imádja chuck esendőségét, sarah kisugárzását, casey morgásait, sis’ kedvességét, cap’ hasizmait...? elsőosztályú csapat, nagyszerű chemistry a színészek között, és akkor még nem bukkantak fel a jobbnál-jobb vendég-arcok (talán a legerősebb guest-star cunamival és a legjobb csajok skalpjaival rendelkező sorozat ever...). egyéni, végig vigyorgós hangulatot tudtak teremteni (mondjuk én a főcímet is minden alkalommal táncolva néztem végig). ahogy visszalapoztam ma délután a jegyzeteimben, az elején hiányoltam az igazi geek-poénokat belőle, azért később bőven kárpótolódtunk, de egyébként is hülyeség ez, minőségi humort kaptunk végig. és elsőosztályú bond-paródiát, ami nálam (bond-buziként) nagy fegyvertény. lehet, hogy megyek is nézni egy kis cool english spy kalandot, mer’ kezd eléggé temetés-íze lenni annak, amit próbálok itt összemakogni... minden apróbb hullámvölgy ellenére mindig lesz hely a szívemben. nagyontetszett. csakazértis. (és még egyszer, utoljára: yvonne love love love!!!)

„i’m an angelic swiss army knife.”

jó nyomasztó hangulatot kevertek ki nekünk a készítők ide, a végére. és nem csak a holtak miatt érezted ezt, hanem neil is sokat hozzátett, valami egész magasfokú volt az a megszállottság, amit bemutatott. (az elkövetett gyilkosságért még számolunk, haver!) aztán ráfordultunk a tényleges végjátékra, egyre pörögtek az események fel fel fel, visszatért a zenetéma a negyedik rész végéről, én meg az öklömet csócsálgattam. szépen körbezártunk a bevásárló-központtal, a látomással. azt kell mondjam, még azon is meglepődtem, hogy győzelem lett (ilyen írói munka mellett nem csoda...), de persze happyendről csak az amerikaiak álmodhatnak... ha egy ilyen befejezés után a bbc-nél nem bólintanak rá egy újabb évadra, ehhh, bele sem gondolok... (**01.06.)

örül az ember, amikor biztos kézzel, vakon beválaszt, és nem csalódik... bár szép fokozatosan nyert meg magának a sorozat, de szokás szerint, ha visszagondolsz, kellett az az építkezés az elején, hogy aztán izgulj a karakterekért, amikor már felpörögtek az események. egy kis türelem kell, ennyit tudok csak felhozni ellene, és azért valljuk be, ez kurva kevés... megugrotta a mindig magas angol minőségi lécet, jól nézett ki (főleg a második fele volt tele zseniális beállításokkal), hibátlan volt a score-ja, a színészek hozták a kötelezőt (jól felfedeztem magamnak natalie dormer-t, akit így már kedves ismerősként üdvözlök majd tavasszal a game of thrones s2-ben), merészen oldottak lüke angol humorral, és persze a párbeszédek is nagyon rendben voltak. és ott volt az az egyedi természetesség íze, ami a legtöbb tengerentúli műből hiányzik, és amit én annyira keresek mindenhol. bátor, izgalmas, szerethető, mire vársz még, ha nem vagy rosszul a természetfelettitől meg a vicces akcentusoktól, 6 óra színvonalas szórakozás vár rád. nem lenne szívem ’nagyontetszett’-nél kevesebbet adni. ha valami csoda folytán kiadják nálunk, ott lesz a helye a polcomon. nanu-nanu.

(update: állítólag nem volt rá elég pénz, ezért nem kértek belőle több részt, pfff...)