„you look like wonder woman at a funeral.”
hmm, értem, mindenkinek fel kell vállalnia önmagát, hogy tovább tudjon lépni -lehetne ez egy túl-erőltetett tanulság, de mivel aranyosan volt felvezetve, ezért megbocsátó vagyok. de tényleg hatásos volt, ahogy két hősünk kiállt a nyilvánosság elé, bőr-szerkóban, és azt mondta, ide nézzetek, ez vagyok én... (öö, a visszatérővé vált szarás-poén nekem kellemetlen, de ez a való életből hozott frusztrációmnak köszönhető valószínűleg...) (×06.30.)
„what do you say? think you can love me forever?”
lehet hogy csak én akarom belehallani, de eliza taylor mintha kicsit másként beszélne (talán egy fokkal gyorsabban a szokásos tempójánál), hogy érzékeltesse, hogy josephine uralkodik épp’ a fejében... a múltkori egy nagyon koncentrált epizód volt, ez viszont az ellenkezője, a széttartó szerkezetet nem igazán fogta egybe a dramaturgia, de nehéz is lett volna, mert (szó szerint) minden idén megkezdett szállal foglalkoztunk kicsit... octavia és diyoza sokat caplattak meg kísértésbe estek, a rejtélyek miatt ez a szál később lesz izgalmas, most inkább hangulatos volt csak a sok zöld szűrőnek köszönhetően; abby szokás szerint idegesítő hülyeségeket csinált, hogy aztán ráfogja a nagy szerelemre, és közben azzal áltatja magát, hogy nem önző módon cselekszik -és még az sem ér sokat, hogy ott van mellette a morális iránytű, raven is; madi berserker módba kapcsolt, de nem volt igazán idő elmerülni a kegyetlenségében; a clarke-os főszálon meg folyik a nagy tánc, hogy épp’ kinek sikerül felülkerekednie, bellamy szokás szerint megy előre, keveset gondolkozva, emori-t piszkálja a lelkiismerete. ja, és echo is ott van... (×06.30.)
„she a flower, made of steel. beauty, but beast inside.”
egy hülye veszekedéssel kezdtünk, aztán viszont egész sokáig át tudtunk billenni a pozitív tartományba -köszönhetően a randi-partnereknek és a zenei témának, ami engem igencsak emlékeztetett a ture romance fő dallamára, amit hanz zimmer komponált anno marimbára... a keserűségünk legfőbb forrása, hogy hősnőnk képtelen kinyílni, legyen szó az őszinteségről vagy a szexualitásról -remélem hamarosan fényt derítünk arra, hogy mitől van így folyton befeszülve... (×06.27.)
„you are my dream, and one day, you gonna realize that i’m your man.”
sosem gondoltam volna, hogy egyszer románcot fogok látni az evangelista házon belül, de egy percig sem sajnálnám, ha a srácok szorosabbra vonnák a viszonyukat -de sajnos ez még most nem teljesülhet be, nem kétirányú utca ez a szerelem, hiszen angel épp’ egy nagy áttörés küszöbén van, így előrébb való neki, hogy minden lepukkant áruházban is kinn van a csábos reklám-fotója (bár volt egy kis elutasítás az epizód elején, de nagyon örültem, hogy pozitívba fordult ez a divatszakmás szál, és hogy angel nem csak azzal tud sikert elérni a sorozatban, hogy besöpör minden díjat a táncteremben -btw, azért volt ilyen rövid ez az epizód, mert egy kivételével az összes ball-jelenet a vágószoba padlóján végezte?)... azt sem gondoltam volna, hogy a főbb házak anyái ilyen szoros együttműködésre képesek a sok civakodás után, de ők is tudják, hogy rajtuk, a társadalomból kitaszítottakon senki sem fog segíteni, így kénytelenek egy bizarr kalandra indulni elektrával, aki nagyon nem akar börtönbe kerülni egy kuncsaftja hülyesége miatt (extraként megint kaptunk egy sztorit arról, hogy a fehér (férfi)embereknek milyen előnyeik vannak a sokszorosan hátrányos helyzetű színes transzszexuálisokkal szemben.) (×06.27.)
„when you’re a little girl, you have this fantasy of what the perfect husband would look like, or the perfect life, and then... you know. tickling somebody until they scream ’mother’ is not really part of the vows.”
mindenkinek eljön az a pont, amikor robbannia kell -a gazdag feleség nem tudja feldolgozni a férje fura perverzióját, így szívesen játszik fight-club-osat; pete akkor borul ki, amikor az előre megálmodott randija nem a megfelelő vágányra terelődik (egy strip-klubba, kisnadrágok alatt ágaskodó farkak közé); a mindig keménynek mutatkozó tiff meg attól készül ki, ha egy férfi kihasználja a dominanciáját, a hatalmát, a testi fölényét. de a végére szerencsére mindenkiből kirobban a gőz, és megnyugszik egy kicsit... (×06.24.)
„i know you’re not allowed to say it, but drugs are kind of cool. i mean, they’re cool before they wreck your skin... and your life... and your family.”
nem mindig vagyok híve a töredezett dramaturgiának, amikor egy narrátor segítségével ugrálnak a készítők a múlt és a jelen között, emelnek ki bizonyos mellék-szálakat, magyarázzák meg a kulcs-események hátterét, de itt egész jól működik ez a formula. valószínűleg azért, mert nem csak a jelen zúzása érdekel, hanem a mostani karakter-pillanatok mögött húzódó motivációk is, amiket a múltból lehet kicsemegézni... erősen érezhető az író szándék a határok túllépésére, punk attitűddel kiabálja bele a mocskot a prűdek szemébe, hátha felrázza őket kicsit az apátiából -ezért zoom-ol rá a fiú-öltöző összes péniszére, ezért van tele a történet perverzekkel, akik vagy transzszexuálisokra izgulnak vagy kiskorú lányokról csinálnak home-video-t, és ezért látjuk hősnőnket csorgó nyállal feküdni egy durva drog-trip után... ezek még mindig csak az alapok ahhoz, hogy igazán bántsák majd a lelkünket a későbbiekben, igaz, a brutalitással már ma sem fukarkodtak -ha mást nem nézzünk, hát egy srác arca szét lett verve, de nagyon durván... (a pilotnál még kapkodtam a fejem, de mostanra szépen kitisztult bennem a sulis ki-kicsoda -most már csak arra kell koncentrálnom, hogy ki kivel dug éppen...) (×06.24.)
„this body is not big enough for both of us.”
tudom, hogy azt írtam múlt héten, hogy egy kicsit félre fogom tenni a show-t, így most szószegőnek tűnök, hogy mégis megnéztem az aktuális epizódot -de elég pozitív buzz-t tapasztaltam körülötte a neten, plusz rájöttem arra is, hogy azért működött kevésbé a sorozat mostanában nálam, mert erőltettem az esti nézéseket, pedig hagyományosan nálam ez egy vasárnap délelőtti show. és láss csodát, a megfelelő helyén kezelve most élveztem is a részt... mondjuk a készítőknek mindig is volt érzéke az ilyen speciális epizódokhoz, mint amilyen ez is volt, ugyanis végig clarke elméjében jártunk, úgyhogy jöhetett az egészséges mértékű mindfuck, elme-palotákkal és gondolat-kivetülésekkel. örültem, hogy visszahozták clarke rajz-készségét, mert a sorozat elejére emlékeztettek vele, és persze a meglepetés-kivetüléseknek is lehetett örülni, mert jól reprezentálták azokat az eseményeket, amiket clarke megbánt, miközben kemény döntéseket hozott a múltban (és ilyenkor mindig jár a taps azoknak a színészeknek, akik hajlandóak visszatérni egy pár perc erejéig)... mivel clarke agyán most ketten osztoznak, ezért volt lehetőség bekukkantani josephine drámája mögé is (bónuszként apró infókat kaphattunk a pusztulás előtti földről is) -de egyébként elmondhatjuk, hogy annyira bitch lett a karakter néhány epizód alatt, hogy a végén még igazán emlékezetes gonosz válhat belőle... (×06.23.)
„-sex ruins everything.
-bad sex ruins everything.”
hmm, félretettük a domináskodást, és meglepően komolyak lettek bizonyos jelenetek -a sorozat eleje volt a beetetés, és most jöhet az igazi mondanivaló, mi...? már a tanteremben is megnyúlt az arcom, amikor a korábban kissé butának tűnő srác őszintén beszélt a múltjáról és annak feldolgozásáról, aztán jött hősnőnk, aki egy catwoman maszk alatt vallotta be, hogy a férfiak tiniként sem akartak már tőle mást a szexen kívül, úgyhogy sokáig úgy gondolta, hogy szexszel mindent meg lehet oldani... persze a sok komolykodás mellett azért kínos szex-szituációban volt így is részünk, nyugi, annyira azért nem fogunk felnőni hirtelen... (×06.22.)
„you boys are young, black, gay, and poor. this world despises you. you get this disease, you die, they feel relieved that you’re getting what you deserve. and living in a world like that can make you feel desperate for love.”
felizzott a levegő, komoly csatatérré változott az epizód... a ballroom-ban a szokásosnál is hevesebbek lettek azzal az érzelmek, hogy elektra újra a nyeregben érezheti magát, és egy új csapatot hozott be az eddigiek konkurenciájaként (jópofa volt a retró bemutatás a kimerevedő képpel és a kiírt nevekkel). de damon-ék is a táncparkett mellett intézik a veszekedésük egy részét -mert persze az álom(meleg)-párt szét kellett tépnie az íróknak... de persze a ’legharciasabb csajszi a környéken’ címet csakis blanca kaphatja, aki (némi noszogatásra) szembeszáll az igazságtalanságokkal és a saját betegségével is (patti lupone kicsit karikatúrát hoz, de jól beleillik a nagy képbe, mint újgazdag ingatlanos) -és oh, mennyire csodálatos volt az evangelista nagy-beszélgetés, ahol blanca anyu elmesélte a múltja egy sötét fejezetét, és ahol megint megerősítették az egymás iránt érzett (családi) szeretetetüket (lehet hogy papi nem a legokosabb srác a környéken, de a szíve nagyon is a helyén van -és most a mi szívünket is megszakította egy kicsit...) (×06.20.)
„masculinity is inherently constricting. expectations, dominance and power, emotionlessness. so, men come to me to escape this crippling societal prison. once the sexual patriarchy dies, then all genders will be equal.”
a sorozat készítője nem véletlenül emlegeti annyit fraud-ot -mert neki is mindenről ’az’ jut az eszébe... de tényleg, a standup-os a dugásról beszél, az étteremben a szopás és az anál viszonyáról diskurálnak (az a lényeg srácok, hogy seggből szájba sosem szabad!), de érintjük a maszturbálás témakörét is. mindezt úgy, hogy most csak a végén szabadultak el a pincében a kötelek és a húgycsövek... (×06.18.)
„bitch, this isn’t the ’80s. you need to catch a dick.”
azt mondják az amerikai kritikusok, hogy a sorozat hitelesen ábrázolja a mai tinik életét -hát ha ez igaz, akkor én most nagyon megriadtam... mert oké, hogy a tizenévesekben mindig is ott volt rengeteg frusztráció és világfájdalom, és mindig is küzdöttek azzal az átmeneti korszakkal, amikor meg kell találnia mindenkinek az új formáját, amiben átléphet a felnőttkorba, de a mai fiatalokat annyi input éri, hogy sokkal radikálisabban reagálják le a problémáikat és a látszat-megoldásaikat. és ez nem csak egy öreg kecske kioktató mekegése, érezhető, hogy a mai világ erős kihívások elé állítja a tiniket, minden át van szexualizálva, minden héten új dizáner drogok mossák át a piacot, kevesebb a gátlás, több a dráma. de az sem egészséges, ha valaki azért önpusztít, mert nem akar érezni semmit, az összes gondolatot ki akarja űzni a fejéből... örülök annak, hogy egy tabló lett a sorozat, és nem egy karakterrel esik meg a sok borzalom, hogy a narrátor hősnőnk kicsit kívülálló ebben a forgatagban. igaz, mi nézők is kívülállók maradtunk nagyrészben ebben az első órában, nem hagyták a készítők, hogy a hibás döntésekkel megpakolt karaktereket már most közel engedjük magunkhoz. inkább csak egy perverz kukkolást engedtek meg nekünk ebbe az idegen közegbe, sodortattak minket a látványos romok között úgy, hogy még nem kristályosították ki a történet irányát egyértelműen... az angolok évekkel ezelőtt lezárták már a saját hiteles tini-sorozatukat, a skins-t, úgyhogy ideje volt amerikának is villantani valamit, és az hbo segítségével még egy bátor lépést is tehetek előre, hogy igazán a kendőzetlen valóságot spricceljék a tévé képernyőjére, tabuk nélkül. (a mondanivalót erős vizualitás húzta alá (főleg a drog-mámoros részeknél kezdett veszett pörgésbe a kamera), és mindenképp hangsúlyoznunk kell, hogy a csodásan kikevert színekért egy hazánkfia, rév marci operatőr arathatja le a babérokat.) (×06.17.)
„we have a saying around here: either get busy living, or you get busy dying. and you’ve got a lot to live for.”
hogy tudja valami ennyire tökéletesen ötvözni a szívszorító aids-drámát és a pozitív életigenlést...? 1990-ben járunk, tombol a vírus a meleg-közösségben, a közvélemény viszont továbbra is egy méretes kő alatt él, és nem akar tudomást venni az egészről, a szegényeket tömegsírba hantolják, az egyház önmegtartóztatásra int csupán -nem csoda, hogy az eddig békésnek megismert hőseink is radikalizálódnak, és bele akarják kiabálni a világ arcába a kétségbeesésüket. főleg mivel blanca is érintett, de az anyatigrisről tudjuk, hogy ki fog tartani, erős lesz a gyermekei miatt addig, amíg bírja -rádásul még a betegsége alatt sem esik visszább az optimizmusa, naivan azt gondolja például, hogy majd madonna segít abban, hogy a felszínre kerüljön a pózolós szubkultúrájuk... angel egy hozzá elég passzoló mellékszálat kapott, aminek az is lehet a vége, hogy betör majd a divatszakmába, de könnyen csúnyán el is bukhat az út során -mint ahogy ma sem csak örömből állt a fotózás, volt benne megaláztatás is bőven... biztos ezernyi apróságról tudnék még írni (marie antoinette lefejezése!), de elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy piszok erősen tért vissza idénre is a sorozat, nyomás megnézni, hátha ti is kicsit ragyogni fogtok tőle, mint én. (×06.13.)
„we had a chance to bring back our daughter and we took it. we didn’t consider the consequences.”
ha végig szenvedve nézel csak egy epizódot, akkor elgondolkozol közben, hogy vajon az aktuális tudatállapotoddal van a baj (túl fáradt vagy, túlságosan máshol járnak a gondolataid, satöbbi-satöbbi), vagy tényleg magával az epizóddal van a baj, és jogosan érzed szétesőnek és érdektelennek... és persze, tudtam most is értéket találni ebben a negyven percben is, még akkor is, ha épp’ nem voltam a legjobb passzban a nézése közben, kemény pillanatokat élhettünk át az erdőben, de echo kíméletlensége is szórakoztató, és octaviáék körül is megfelelően csavarodik a rejtély -leginkább a főszál volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni... mert nem tudok azért izgulni, hogy vajon az ál-clarke elszólja-e magát a nagy küldetése alatt, mint ahogy a ’nagy kavarás’ sem tudott kizökkenteni a közönyömből, főleg mert még mindig nem értem murphy motivációját... de hé, eliza taylor és bob morley a hétvégén titokban összeházasodtak, ez mindenképp pozitívum a sorozat háza táján! (azt hiszem egy pár hetet pihentetem a show-t, hátha majd mindketten erőre kapunk egy kis szünet után...) (×06.12.)
„warriors have only two paths: get killed or get better.”
eléggé nyomasztó lett a zárás azzal, hogy most nézhettük végig, hogy milyen egy lélektelen munka-spirálba ragadt kuli-munkás élete -méghozzá hősünk szemén keresztül... és elképesztőek a körülmények, érzeni véled az emberek bűzét, a mindennapi fájdalmaikat, és akarod, hogy ah sahm minél hamarabb kikerüljön ebből a spirálból. de ő egy makacs ember... további borongásra adott lehetőséget lee közrendőr kómája is, plusz a főnöke is elég gyászos helyzetben van ugye... a külön-utasság után végül az ír vonalat is megfelelően csatlakoztatták bele a főszálba -egy bunyóval, hogy máshogy... mert hősünknek hiába fáj még mindig a nagy verekedés (testileg és lelkileg egyaránt), azt nem bírja nézni, hogyha a népét terrorizálják... mr.leary lesz a jövő nagy gonosza, azonban most még egész érdekesen árnyalni kezdték azzal, hogy a négerek felé megengedőnek mutatkozott a kocsmában -azaz nem is igazi rasszista mocsadék ő, inkább csak egy túlságokba eső nacionalista... bár ah sahm az utolsó képsorokon újra felhúzta a fekete öltönyt a vörös díszzsebkendővel, azért kellően megbolygatták az írószobában a statusquo-t ahhoz, hogy várakozásokkal tekintsük a jövő felé (pl. nagyon érdekel, hogy milyen lesz majd a polgármesterné, ha még jobban meg kell keményítenie a lelkét üzletasszonyként.) (×06.08.)
manapság már a történelmi sorozatoknál is elvárás, hogy legyen valami csavar az alap-felállásban, valami ’hook’, ami fel lehet kelteni a nézők figyelmét a sűrű sorozat-tenger hullámai közt. mondjuk vegyük a késő vadnyugatot, de a poros kisvárosok helyett költözzünk egy metropoliszba, a banditákat váltsák fel az utcai bandák, és dobjunk az egészre egy kulturálist csavart a kínai közösséggel... persze ezek az új elemek még nem garantálják, hogy egyedi lesz a végeredmény, de mindenképp érdekesebbé teszik a történet esetleges sablonjait és típus-karaktereit... összességében szórakoztató lett ez a kezdő évad, kicsit felszínes és maximálisan maszkulin, kellően becsomagolták egy jó adag drámákba a tökös verekedős-jelenetek... nem tagadva meg a cinemax-os vetítését, az erőszak mellett az erotikát is a csúcsra járatták az évad elején, aztán azért visszább lett fogva a csupasz bőrfelületek aránya -miután már meg lettek fogva a töküknél fogva nézők... nem vagyok arról meggyőződve, hogy bruce lee pontosan ezt a korhatáros szórakozást álmodta meg a hetvenes években, amikor jegyzetelni kezdte a sorozat alapjait, de szerintem eléggé büszke lenne erre a végeredményre, ha láthatná.
„the adversary, destroyer of kings, angel of the bottomless pit, prince of this world and lord of darkness”
neil gaiman sosem tud kivetkőzni magából -és pont ezért szeretjük. ő az, aki tökéletesen vegyíti a fantázia-világot a valósággal, aki értő kézzel nyúl a mitológiai elemekhez, és aki bolondozni is tud a jobb napjain. úgy tűnik, hogy sorozat-készítőként sem tagadja meg magát, és pont úgy ír forgatókönyvet, mint egy regényt vagy egy novellát. talán egy kicsit túlságosan is úgy... bár nem mondanám, hogy igazán zavart a sok narráció itt a kezdésnél, de talán egy fokkal irodalmibbá tette a részt, mint amit egy mozgóképtől megszoktunk, sűrűnek érződött a pilot az itt átadott információ-áradat miatt... de így legalább nem mondhatjuk, hogy nincsenek megfelelően lerakva a baljóslatú alapok, hogy ne hozott volna lázba a szerző az apokalipszis árnyékával... de persze a lelkesedéshez kellett még két kulcs: michael sheen és david tenant, akik nem csak a ruházatukban különböznek egymástól, de nagyszerűen fogták meg a karaktereik közötti különbségeket is, az angyal görcsös és folyton zavarban van, a démon viszont űberlaza és beleszarós. és mindkettejüknek tökéletesen áll az adott szerep... nem azt mondom, hogy ez a pilot húzott be a leginkább az elmúlt időszakban, de ilyen tehetségek mellett nem hiszem, hogy nagyon félre tudna menni valami a fináléig. bízni kell. hinni kell. (×06.05.)
„we’re on dangerous ground right now, because of our secrets and our lies. they’re practically what define us. when the truth offends, we lie and lie until we can no longer remember it is even there. but it is still there. every lie we tell incurs a debt to the truth. sooner or later, that debt is paid. that is how an rbkm reactor core explodes. lies.”
végignéztük a baleset közvetlen következményeit, befejezésként pedig okosan egy tárgyalásba ágyazták a készítők okokat, így megkaptuk a teljes krónikát végül -csodásan működött ez a dramaturgiai szerkezet, legfeljebb csak annyi bajom van vele, hogy most szívesen újranézném az első részt így, hogy már többet tudok azokról a dolgozókról, akik az erőműben teljesítettek szolgálatot azon a végzetes éjjelen... tételesen végigvettük a hibákat, amik a robbanáshoz vezettek, ismét úgy lett megmagyarázva minden, hogy a laikusok is értsék a tudományosabb tételeket is -de az egész sorozaton végighúzódó üzenettel együtt lett igazán erős ez a finálé, mert a hibás elvekre épülő rendszert kritizálták leginkább a készítők, ahol minden háttérbe szorul az üres eszmék oltárán, ahol lehet hazudni, ahol nem kell hozzáértés, és ahol persze spórolni kell, mert az erős birodalom látszatát fenn kell tartani. és egy önfeláldozás is kevés ahhoz, hogy lelepleződjön ez a romlott rendszer... (azért az sem kis teljesítmény, hogy úgy volt egy reaktornyi feszültség az epizódban, hogy pontosan tudtuk, hogy mi fog történni.) egy szép mementóval zártuk le a történetet, ahol jutott pár mondat azoknak is, akiknek a szálát nem volt idő lezárni a mozgóképen (bányászok), vagy azokra is, akik dramaturgiai okokból kimaradtak a sorozatból. (×06.04.)
vannak meghatározó események, amik beépülnek az emberiség kollektív tudatába. tanulunk róluk. olvasunk rólunk. bennünk élnek. az ilyen eseményekből készülő mozgóképes alkotások mégis elemi erővel tudnak letaglózni minket, ha megfelelően vannak elkészítve -és most határozottan állíthatjuk, hogy a leninről elnevezett atomerőműben bekövetkezett hírhedt balesetet bemutató mini-sorozat a műfaja egyik legkiemelkedőbb alkotása lett. és ehhez sok összetevő gondos összeillesztése szükségeltetett -mert elolvashatjuk a száraz tényeket az események menetéről és a kétségbeesett kármentésről, de sokkal inkább megterheli a lelkünket, ha átmos minket a tévéből áradó intenzív feszültség, ha nyugtalanít a zörejekből és éteri hangokból kikevert zenesáv (szerzőjére, hildur guðnadóttir-ra érdemes lesz odafigyelni ezentúl), ha a gondosan megtervezett dramaturgia fokozatosan adagolja a magyarázatokat és a borzalmakat, ha az alázatos színészi munka is mélyíti a beleélési faktorunkat, és ha minden egyes szürke tömblakást és rozoga zil-t hitelesnek érzünk... nagyon nehezen tudom csak most össze-sakkozni a mondataimat, mert szeretném pontosan átadni, hogy milyen sokat adott érzelmi alapon a sorozat, hogy öt héten át megrendítő módon törte össze a lelkemet apró darabkákra. de eközben azt is kellően ki kéne hangsúlyoznom, hogy az intellektusa is épp’ ilyen magas szinten volt jelen a gyomorba-markoló képsorok mögött, hogy elsősorban azt akarta bemutatni az alkotó, craig mazin, hogy egy rosszul működő, poros dogmákra épülő, hazugságokkal körbebástyázott autoriter rendszer (és az azt kiszolgáló emberek) mennyire nem tudnak megbirkózni egy ilyen végzetes eseménnyel. mert az egy ilyen rendszernek halála, ha beismeri, hogy hibázott... az ilyen hiperrealista történelmi művek egyfajta mementói az eseményekben résztvevőknek, és ez most különösen igaz ennél a sorozatnál, ami szívből jövő emléket állított a sokszor eltitkolt és letagadott áldozatoknak. az igazi hősöknek. és nagy öröm látni, hogy nagyon sok embert megindítottak a szívbemarkoló képsorok, hogy sokan a sorozat hatására elkezdték mélyebben is beleásni magukat a témába, így biztosított, hogy sosem felejtjük el a történteket, és azokat, akik a saját életüket kockáztatták az emberiségért.
„relax. i played vladimir in ’godot’ twice. how hard can clarke be?”
eliza taylor eljátssza, hogy egy több-száz éves lélek clarke-nak tetteti magát -ez jó móka lehetett a forgatáson, és eléggé élvezetes nekünk nézőknek is (meleg szívvel üdvözöltem megint a fura kameraszögeket, amik jobban fókuszálnak a szöszi arcára, amiről így hangsúlyosabban lehetett azt leolvasni, hogy ’jaj, nem akarok lebukni!’)... de persze rengeteg buktatója volt ennek a josephine/clarke beépülésnek, kezdve a wankru nyelv nem ismerésével, és igazából eléggé le kellett butítani a körülötte lévő karaktereket ahhoz, hogy legalább az epizód végéig megmaradjon a titka... mondjuk én nem is bánom, hogy nem húzták tovább ezt, és bellamy-ék megtudták a riasztó igazságot az új otthonunk első lakóiról, mert ez új dinamikát adhat a show-nak... most teljesedhetett ki a flashback az évad elejéről, hiszen már tudjuk, hogy bár új arccal, de ugyanazokat a karaktereket látjuk a jelenben is... octaviáékra szántunk még egy kis időt, talán diyoza-ban lesz annyi, hogy helyre tudja rázni szegény megtört lányt végre... (john murphy annyit szenvedett már az életben -biztos, hogy elcsábítható lenne egy örökké tartó élet reményével...?) (×06.03.)
„probably too fast, but how would you feel about bringing an alien bird into our relationship?”
tényleg hat évnek kellett eltelnie, hogy maurissa tancharoen az arcát is adja a saját sorozatához? ráadásul egy ilyen butuska insta-csajszit választott magának... de egyébként is volt egy kis könnyedebb tónusa az epizódnak zeke visszatérésével, aki a jelenben maradva a jövőbe tekint -és kiárusítja a shield technikáját a nagyközönségnek, a framework-ből például vr cuccot csinált, de az egész startup-ja olyan, mint egy úri huncutságokat áruló szilícium-völgyi rémálom... ja, igen, a sormintának megfelelően ezt a részt most a földön töltöttük, elég alacsonyan is maradt az érdeklődési fokom, bár azért egy fél fokkal azért feljebb tudták tekerni a pulzus-számomat a nagy kergetőzés közepette, may-nek is volt egy dögös bunyója, mack meg piszok nagyokat tud ütni, ezt is láthattuk... eközben egy kis horror is bekerült a hangulati katyvaszba, méghozzá a boncolós-testrablós vonalból, bár engem nem is a zombivá változtató űr-denevérrel sikerült felzaklatni, hanem azzal, hogy nem bírták ki az írószobában, hogy yoyo-nak ne zúzzák ossze a magánéletét néhány rész után... (×06.03.)
„-all i need is someone to just help me clean up and be my bodyguard. you know, like the kevin costner to my whitney houston.
-kevin costner gets shot at the end.”
perverzióban és frusztrációban szenvedőknek könnyű eladni egy sorozatot egy ütős szinopszissal: egy cuki egyetemista-lány pénz-keresés címén dominaként fenekel el minden megalázásra vágyó kuncsaftot... persze ennél azért talán több is bele fog férni a szűkös játékidőbe, de most még csak átvettük az alapokat, bedobtak a visszahúzódó meleg baráttal együtt minket is ebbe a fülledt közegbe, és hagyták, hogy kinevessük az aktuális a helyzet abszurditását... mostanában egyre jobban dívik ez az ultra-rövid formátum (a tíz-tizenöt perces epizód-hosszok), de én ezt nem bánom, mert könnyebben vágok bele az ilyen apró falatokba két rendes étkezés között... (×06.01.)
„i don’t know what the hell kind of boxing this is, but if they could all fight like this, we’d be in some deep shit.”
elsőre furának tűnhetett, hogy az epizód elején egyből megkaptuk a párbajt, de aztán kiderült, hogy a következmények épp’ olyan fontosak, mint a látványos összefeszülés -maga a bunyó szépen volt felvéve, váltogatva a perspektívákat (néha beugrottunk a pofonok közé, máskor meg felszálltunk, és onnan néztünk le). sokféle kimenetele nem lehet egy ilyen összecsapásnak, de az érdekesebbet választották az írók azzal, hogy nem ah sahm hagyta el győztesen a titkos föld alatti küzdőteret (bár így az ellenfelének adták a tipikus ’van damme pillanat’-ot is, tudjátok, amikor a félholt karakter összegyűjti minden maradék erejét, és legyőzi ellenfelét)... a felépülés agóniáját nem csak a feszültség fokozására használták, de a hagymázas lázálmok közé befértek a kínai flashback-ek is, amikkel ah sahm gyermekkorára (és a nővérével való viszonyára) lehetett rávilágítani... oké, hogy kell továbbra is a kavarás a háttérbe, de a villamos-pálya építés körüli problémák most kicsit kilógtak a kínai negyedes drámák közül... (×06.01.)
„so, nandor has 200,000 descendants. still far fewer than, uh, genghis khan.”
tartogattak még meglepetést taika-ék a fináléra is, nagy történelmi távlatokból bújtak ki a frenetikus csavarok -kiderült, hogy laszlo mindig is nemezise volt nadja titkos szeretőjének, gregor-nak, és guillermo is megérthette végre, hogy miért megy neki olyan könnyen a vámpír-ölés... néha meglepően emberi érzelmeket tudnak mutatni ezek az ősöreg vérszívók, legyen szó a család-tagok iránti izgalomról vagy a mardosó féltékenységről... (×05.30.)
ahogy a vámpírok sem igazán változnak az örökké tartó életük folyamán, úgy a róluk készült dokumentum-sorozatról is elmondható, hogy ugyanazt nyújtotta a fináléban, mint az első epizód során -mind a tíz rész pompásan szórakoztató kis vér-csepp volt, ahol mindig megleptek minket az alkotók valami istentelen ötlettel, amivel új-és-új szituációba dobták ezeket az ősi lényeket és guillermo-t... bár nagyon hasonló a végeredmény a film-változathoz, a karakterek miatt egyedi hangot kapott mégis ez az adaptáció (ha már hangok, jól sikerült eltalálni az akcentusokat is, itt csengenek a fülemben a jellegzetesen kiejtett szavak)... örömmel tölt el a tudat, hogy jövőre kaphatok még további ízelítőt ebből a gyászos társaságból...
„’but, but, but.’ you’re like a nonstop but machine. that reminds me, have you ordered the nonstop butt machine?”
mindig is furcsának és kissé nevetségesnek tartottam, hogy a folklórunkban ennyire szexuális lényeknek számítanak a vámpírok -és most a sorozatban rá is játszottak ennek az abszurditására... óh, csodásak voltak laszlo pornó-filmjei, mert tökéletesen elkapták a különböző évtizedek látványát és témáit, viccesek voltak a ház orgiára való felkészülésének párbeszédei is, és bár tudnám feledni colin robinson és nandor extrém ruháit a partiról, de sajnos már beleégtek az agyamba a bőrövek és dildók garmadái... (×05.30.)
„we use biorobots.”
zajlik a rom-eltakarítás -ezzel már csak nem tudják annyira összeszorítani a lelkem, mint eddig. hmmm, de... igaz, már apróságoktól is könnyen fel lehet kavarodni -elég csak egyetlen légi-felvétel arról, hogy beszántják a salátákat a földeken, hogy belenyilalljon az emberbe, hogy minden tönkrement a környéken, nem csak az emberi életek... és persze ott sötétlett az az igazán felkavaró szál is a mai epizódban, amikor is egy pár fős egységet kiküldenek az elnéptelenedett településekre, hogy irtsák ki az életben maradt állatokat. és ezt az alapvetően is megterhelő sztorit azzal fokozták a készítők, hogy egy kölyök szemszögébe helyeztek minket, akinek meg kellett keményítenie a lelkét ahhoz, hogy végre tudja hajtani a feladatát -és mi végigkövetjük ezen a pokoli úton... nagyon hatásosak voltak a tető-szerkezet megtisztítását bemutató jelenetek is, az apró mosolyok, amikor azt hitték a főszereplőink, hogy néhány robot bevetésével elég áldozatot hoznak, de persze a sugárzás mértéke és a legfőbb vezetés mismásolása megint arra az útra terelte őket, amivel a legnehezebb lesz elszámolniuk a végén -emberi életeket kellett kockáztatniuk újra. és karfa-roppantóan feszültre sikerült az a kvázi vágatlan jelenet, ahogy egy kiskatonával együtt mi is kilépünk a tetőre, és lélegzet-visszafojtva nézzük végig, ahogy a sziszifuszi munka rá eső részét elvégzi... néha viszont csak pár képpel, és egy minimális félmondattal is össze tudják törni a szívünket -felesleges mutatni egy halott csecsemőt ahhoz, hogy maga alá gyűrjön az elmondhatatlan fájdalom érzete, elég hozzá a tudat is... (×05.28.)
„i did apply for my american citizenship back in 1992. for five reasons and five reasons only: johnson, jordan, bird, barkley, ewing. the starting lineup for the 1992 u.s. olympic men’s basketball team. the dream team, baby.”
nadja kedves vámpír-anyuka, végre foglalkozik a kis teremtményével, akiről kiderül, hogy a ’hihetetlen család’ vérszívó tagja is lehetne -egy félénk kislány, akit mindenki levegőnek néz, így a szuperképessége persze az, hogy láthatatlanná tud válni... eközben nandor gyönyörűen bukik el az állampolgársági küszöbben... (×05.27.)
„welcome to the house of games. please check your weapons and moral high ground, then walk through the scanner. robots, droids, mechs, cyborgs, and synths are strictly prohibited.”
nem elég, hogy félreraktunk minden szuperhősös hangulatot, és teljesen scifibe borították a készítők ezt az epizódot, de még a gonzóizmust is fullba kezdték nyomni, azaz egy mély főhajtás nyúlták le hunter s. thompson legismertebb témáit... és ez egész jó mókának bizonyult, főleg a két páros közös pillanatainak köszönhetően, fitz és enoch-ról tudtuk eddig is, hogy jól működnek együtt, és a robotnak, izé, chromicon-nak voltak tök jó humoros megmozdulásai is, de azt nem gondoltam, hogy ennyit fogok vigyorogni az űr-drogtól megkészült, cukin lelkizős jemma és daisy pároson is... de persze az utolsó percekkel el kellett rontaniuk az íróknak a hangulatot, mert ez a mániájuk, szerintük mi nézők élvezzük azt, hogy megállás nélkül hitegetnek azzal, hogy végre újra együtt lesz a fitzsimmons csapat, aztán ránk csapják az ajtót... (bear mccreary félrerakta erre az epizódra a nagy-zenekarát, és mindenféle szintikkel vette körül magát, sőt, még egy kis klubzenét is írt a galaxis legveszélyesebb kaszinójának hátteréül...) (×05.26.)