„the persian empire is fallen.”
na vajon milyen az az epizód, ahol a legkisebb fájdalommal egy orrtörés jár? hát durva, bazdmeg, durva... tipikus felvesszük-a-fonalat kezdés volt, sutter bácsi is érezhette, hogy a szétszóródott csapat sok szálát valahogy keretbe kell foglalni, ezért bevetett egy klasszikus fogást, egy kissráccal találkoznak össze a karakterek folyton-folyvást, de aztán egy kegyetlen mosollyal plusz tartalmat ad a szerepeltetésének. mert kegyetlen ember, aki jól láthatóan élvezi a kínzást. bár mentségére legyen mondva (a nézőkkel együtt) mazochista, másképp nem lehet értelmezni otto szenvedéstörténetét. és ennél még lejjebb megyünk majd...? az jó, mert a nyitó monológtól a záró zenés montázsig végig azt éreztem, hogy itthon vagyok, és imádom minden percét. (kim dickens megerősítette a ’csak minőségi sorozatokban játszom’ pozícióját, welcome here, baby!) (+09.12.)