soroló

„a woman can always change her mind, it’s what we’re known for.”

eléggé a nők epizódja volt ez, de nem baj, szokják csak a férfiak, hogy ők a világ igazi mozgatói. szépen beleálltak a kórház körüli nézeteltérésbe, ahol persze megint a régi hagyományok és új innovációk oldalai csapnak össze egymással. de a két úrihölgy is megmutathatja, hogy ebben a világban már igenis le merik húzni a kesztyűt, hogy kicsit bepiszkítsák a kezüket, de azért még sokat kell tenniük, hogy elfogadtassák magukat vezető pozícióban (ez persze mary-nek megy jobban, de azért remélem edith is kiosztja végre az alkalmazottját). az esküvőre való készülődés is olyan nőies téma, de azért várjuk meg, hogy a leendő házaspárnál ki lesz a dominánsabb fél... sajnos a malacokkal együtt a farmer-család is újra itt van, úgyhogy idén sem úsztuk meg a marigold után betegesen epekedő gazdasszonyt, pedig már tavaly is nagyon elegem volt belőle... (ugye nem csak képzelődtem, és anna mosolygott...? egyébként olyan szívmelengető látni a szoros barátságukat mary-vel.) ($12.26.)

„i’m not asking you to wield a scythe, but, i mean, who has an under-butler these days? if i could stop history in its tracks, maybe i would. but i can’t, carson. nor you, nor i can hold back time.”

eljött a téli szezon, úgyhogy ideje volt kirándulásra indulni a downton-i kastélyba. és minden ilyen szezon-kezdetkor örömmel állapítom meg, hogy hiányzott az itteni miliő, hogy mindig élvezettel merülök el a hely hangulatában. mert hiába telnek az évek, nem változik semmi. pedig most is az a téma, mint oly’ sokszor már, hogy a világ változik, hogy nem lehet fenntartani a régi rendet, hogy ennek az életformának hamarosan vége. de azért még idén végignézzük az agóniáját, annyi szent. talán julian fellowes-ék is beengednek nekünk egy kicsivel több napfényt, mint az elmúlt időszakban (azért tetszik, hogy van az írókban önreflekció, mert a bates házaspárnál két kiszólás is volt, ami arra utalt, hogy ők is érezték, hogy túl sok terhet raktak rájuk, és túl is húzták azokat -igaz, a mai pezsgőbontásra is jutott egy dráma...). bár bevallom, én többnyire jól szórakozom a kastély falai között, elég csak a két öreglány évelődése, vagy a házasodni készülők időskori zavara, és már tör is fel a számból a felhőtlen kuncogás. ($12.26.)

„an evangelist for the preservation of the human race.”

érdekes figyelni az emberi reakciókat -én például saját magamon kísérleteztem sorozat-nézői szempontból. először azt éreztem, hogy meglepően gyors a tempó, de szerintem csak a zenével és a kamera-mozgásokkal vezettek meg, hogy azt érzékeljem, hogy sok minden történik a fináléban. aztán bedobtak olyan fordulatokat, amiktől elbizonytalanodtam egyes karakterek megítélésében, mert kiderült, hogy megkérdőjelezhető, urambocsá elítélendő tetteket hajtottak végre, de míg az ifjú henry-nél végképp az ’ellenszenves’ táborban kötöttem ki, addig mr.cleary-nél csak megvontam a vállam, és úgy döntöttem nem fog zavarni, hogy mit is tett meg a szerelemért. mr.barrow-nál is rezgett a léc, mert most nem volt jó nézni a hisztijét, ráadásul a bukása is elmaradt, bár úgy tűnik, más (rosszabb?) sorsot szánnak neki az írók. jó döntésnek éreztem a múltkori halál-esetet, mert az ő halála érhette a legkiterjedtebb hatást, komoly befolyással a családjára, a kórházra és algernon-ra is. megint felhúztam magam a nők szerepén (’ha fiúnak születtél volna...’), és a felsőbb körök befolyásán. de. az eddig felsoroltak már ismert érzelmi és gondolati reakciók voltak, a végére maradt az igazi felfedezés. mert dobogó szívvel szörnyülködtem végig az ön-műtétet, amit fokoztak egyre fel és fel, majd jött a vágás, és... mosolyogni kezdtem... kedélyesen anyázni... nem húztam fel magam azon, hogy nem akartak hatásvadászok lenni, hogy nem rágták a szánkba a tényeket, mert úgy tűnik, hogy én szeretem az ilyen merész arculcsapásokat. kemény konklúzió ez, hölgyeim és uraim. ($12.26.)

nem tudom, hogy érdemes-e azon elmélkedni, hogy vajon működne-e a sorozat soderbergh képei és szokatlan megoldásai, valamint cliff martinez zenéi nélkül, mert annyira egységes egészet kapunk általuk, hogy már nem tudjuk leválasztani ezeket az unorthodox megoldásokat a történet szövetéről. és nem is akarjuk. de ez nem újdonság, ahogy tavaly, úgy idén is részről/részre dicsértem a megvalósítást és az egyedi hangulatot. de igazából másban sem sok minden változott ebben az évadban, csak apró hangsúly-eltolásokat tettek az író-szobában, kicsit átrendezték a párosokat, a társadalmi problémák is új megvilágításba kerültek, és minden fontosabb szereplő is apróbb változásokon esett át, de a szíve és az agya ugyanúgy megmaradt. talán egy fokkal gyomorkímélőbb lett, mert kevesebbet jártunk a műtőben. de attól még nem lett kíméletesebb -kemény utakra követtük idén is hőseinket, lelkileg megterhelő volt a kísérlet, de nagyon is megérte minden perc, amit a figyelmünkből rájuk szenteltünk -nagyontetszett. (érezni, hogy két évados volt a terv, és jó lezárási pont is lenne az a sokk, amit a finálé végén kaptunk, de azért örülnék, ha sikeresek lennének a most zajló tárgyalások a csatornával, és visszatérhetnénk még a knick-be, természetesen az eddig megszokott kísérőink társaságában.)

„people say i’m the best boss. they go, ’we’ve never worked in a place like this’. ’you’re such a laugh. you get the best out of us’. and i go... c’est la vie. if that’s true, excellent.”

ki voltam éhezve valami ricky gervais hülyeségre, aztán eszembe jutott, hogy még soha nem mentem vissza az origóhoz, azaz még kimaradt (a) the office. nem hiszem, hogy kevésbé lesz így érdekes és értékes, hogy nekem nem ez volt az első kalandom a gervais/merchant univerzumban, bár így inkább csak ésszel tudom majd felfogni, hogy mekkorát szólhatott annak idején, és nem érezhetem teljes szívből a wow-t. mert megszoktam és megszerettem már a kínos humort, és az ál-doku-stílust is láthattam és megszerethettem számos helyen. de jó látni, hogy tizenöt éve mennyire elkapták egyből a srácok az egészet, már itt el mertek menni olyan fokú cikibe, amitől az ember röhögve vakarózik (a csúcspont persze a kamu kirúgás a sírással és zavart motyogással), és már a kamerába nézések is pont olyan szúrósak, mint később. de könnyen lehet, hogy egyvalamivel már egyből az elején elérték a polc legtetejét: talán még senki sem hozott ekkora faszt a képernyőre, mint ricky david brent-tel, minden idők legrosszabb főnökével. ($12.26.)

„you’re the first person i ever pictured a future with. you’re also the first person i ever shot in the head.”

csak lett kapcsolat dd-vel, és szerencsére nem úgy, hogy matt murdock besétált volna a set-be valahol a háttérben, hanem a kedvenc nővérként kapott fontosabb szerepet, és hát rosario dawson még mindig fantasztikus a szerepben. maga a finálé olyan volt, amire számítani lehetett, erősen prezentálva a végső összecsapást (persze, michael rymer ült a rendezői székben). kicsit sajnálom, hogy el kellett ’pazarolniuk’ killgrave-et, de ez volt az egyetlen logikus befejezés, ide mutatott minden, és a mostani jelenetek is erősen voltak felépítetve, a zenével, patsy szerepével, killgrave megvezetésével, a mosollyal, és az ’i love you’-val. és most hogyan tovább? természetesen maradtak azért nyitott szálak (hiába az első évados tervek), és igazából ott tartunk, ahol kezdtük -jessica-n nem látszik semmi megkönnyebbülés, bármi komoly érzelmi változás, pont olyan tüskés, ahogy megszerettük... ($12.25.)

most veregethetem a vállamat, hogy azt írtam a pilot-nál, hogy a marvel-netflix tandem a deheroizálást választotta céljául, mert pontosan ez lett a jessica jones lényege -nem csak az, hogy egy non-tipikus főhősnőt kapunk, aki pokróc, és csupa olyan dolgot tesz, amit nem várnál egy hőstől, hanem ami a még fontosabb, hogy nem is akar hős lenni, és folyamatosan meg is kérdőjelezi önmagát. ugyanakkor. ez bizony egy szuperhős történet, bármennyire is a lélek-vájkálást szereti mindenki kiemelni, de gyönyörűen építették be a realista rétegbe ezeket a szupererős, sérthetetlen bőrrel rendelkező, elmét uraló különleges embereket, mindnél volt logikus magyarázat a képességeire, és teljes természetességgel használták azokat, minden túlzás nélkül. és itt kapcsolódhatunk be a pszicho-dráma aspektusba, mert a gonosz sem (csak) gonoszkodni akart, hanem a sérelmeit és a megszállottságát levezetni, és hősnőnk is csak azért vetette be az erejét, hogy megakadályozza ebben, nem pedig tipikus hőstettek miatt. és jól el lehetett merülni ezekben a jól átgondolt és összetett karakterekben, akiknél még az sem volt baj, hogy nem jártak be egy utat, nem fejlődtek a szemünk előtt, mert már az elején annyira működtek, hogy nem volt szükség arra, hogy valami jobbá váljanak. krysten ritter tökéletesen elkapta azt a szerethető morcosságot, ami kellett ehhez a karakterhez, david tennant tündökölt egy igazán ellentmondásos szerepben, akit úgy kell utálnunk, hogy közben baromira szórakoztunk rajta, de a többiek is szerethetőek lettek. hmm, szórakoztató és szerethető? miközben egy sötét és nyomasztó neo-noir környezetben botorkálunk? pont ez a lényeg, hogy a rengeteg ellentmondás egy csodálatos egységgé állt össze. amiből az ember még többet akar. nagyontetszett.

„you can’t improve on an asshole by making it bigger.”

a finálé előtt gyakori a megbocsátás, vagy csak mi szeretnénk, hogy mindenki rendezze a viszonyát a vége előtt... mert megint sikerült megvezetni luke közeledésével és megbocsátó hangulatával -mert persze, hogy killgrave volt a dolog hátterében (ugyanakkor a hisztis felső szomszédlány legalább megbékélt egy kicsit, és trish is majdnem rendezte a viszonyát a nem túl édes anyjával, de aztán persze kiderült, hogy anyu most sem önzetlen, úgyhogy ez is kútba esett). pedig jó volt nézni, ahogy a két hős klasszikus detektív-munkát hajt végre együtt, kikérdez és megfigyel. és közben azért a gonosz sem tétlenkedik, mert épp upgrade-eli fel magát, hogy még nagyobb gonosz (és még nagyobb seggfej) lehessen. és az egész teljesen természetesen torkollott egy hős vs hős verekedésbe, és ez pont olyan intenzív lett, amilyennek két ilyen erős karakter összecsapásának kell lennie -brutális befejezéssel megfejelve (egyébként sem bántak finoman a vérrel ma). (hmm, tényleg kezdenek valamit a csoda-gyógyszerekkel és a gonosz szervezettel mögöttük.) ($12.25.)

„the last illusion of the illusionless man.”

a szokásos unorthodoxizmus -mert már nem először írnak a homeland-nél az elvárásokkal szembemenő finálét. pár perc alatt egyetlen drámai jelenetben lerendeztük a terroristákat, hogy aztán tényleges lezárást adhassanak az évadnak (kivéve az utolsó jelenetet, amit gonosz módon azért nyitva hagytak). mert az nem lehetett opció, hogy az évad igazi gonosza, a cia-t éveken át átverő allison megússza, és saul szokatlanul kegyetlen volt vele, de ilyen az, amikor a büszkeség és a csalódottság baszkurál. az újságíró és a lopott dokumentumok ügyét is rendezni kellett, és bár a karakán lány visszakozni kényszerült, azért a forgatókönyvben ott maradt a szelleme, hiszen mit gondoljon az ember egy titkosszolgálatról, ami kemény zsarolással éri el a célját. azt igazából nem tudtuk meg, hogy carrie-t hol találjuk majd jövőre, egyenlőre láthatóan nem akar a jövővel foglalkozni, megviselték az elmúlt hetek, főleg az, hogy felelősséget érez quinn állapotáért, így érdeklődve várjuk, hogy vajon önmagára rácáfolva visszatér a cia-hoz, mert mégsem változott olyan sokat az elmúlt években, vagy inkább német elitfeleség válik belőle... ($12.22.)

szerintem nem gondoltuk az elején, amikor megkezdődött a macska/egér harc brody-val, hogy pár év után ilyen messzire jutunk -és nagy respekt a készítőknek, hogy minden évben képesek megújulni. eddig is sejtettük, hogy az írószobában törekednek a hitelességre, de idén annyira aktuális és minket is súlyosan érintő témákat szedtek elő, hogy borzongató volt látni, hogy visszaköszönnek azok az elemek, ami a lejátszás előtt még a híradó bemondóinak szájából hangzottak el. mert irak, az egyesült államok vagy pakisztán azért messzebb estek tőlünk, ezek az események viszont itt voltak/vannak a küszöbünkön, mi magyarok is érezzük a hatásait. és mégsem volt erőltetett az aktualitás szelleme a sorozat szövetében, nagyon is beleillettek a nagy egészbe. és szokás szerint volt bőven izgalom, dráma, és magas kvalitású színészi játék. sorozatként és hiteles kordokumentumként is nagyon megállja a helyét -nagyontetszett. (szorgalmaznék minden sorozat-készítőt, hogy a lehetősségeihez mérten ragaszkodjon az eredeti helyszíneken való forgatáshoz, mert itt is nagyon sokat adott a hitelességhez a német háttér és a helyi színészek.)

„your bowel looks like the badlands.”

sárgára festett flashback, és valami fura, hmmm, áhh, a bajusz hiánya... és aztán szépen kerek lett a végére a rész, nem csak azzal, hogy visszanéztünk még egyszer a múltba, hanem azzal is, hogy az épülő kórházban is a sárga szín dominált. az öreg robertson annyira tagadta a pestis terjesztését, hogy kicsit hajlamosak is vagyunk hinni neki -főleg a szomorú befejezés után. mert ez a szemét barrow megtette...? pedig már örült az ember, hogy az asszony végre ellátta a baját, hogy beleesett a saját maga által ásott gödörbe, de annyira elszántan kergeti a pénzt, hogy tényleg bármire képes érte. és nem az ő karaktere az egyetlen, akivel szemben az ember nagy kielégületlenséget érez, mert a dicstelen dicsőségét láthatjuk csak, és nem is kapjuk meg az elbukás reményét, és most elsősorban dr.gallinger-re gondolok, aki persze kihasználta, hogy gazdag fehér emberek ülnek a felülvizsgálati bizottságban, és azt hiszem, hogy ha jobban fokoznák még az önelégültségét, akkor már komolyan fájdalmat okoznék magamnak, amikor a párnába boxolok, akárhányszor őt mutatják a képen... poor-poor dr.thack, elég mélyponton lelkileg és testileg, remélem rendbe szedi magát -vagy ön-műtétet hajt végre... ($12.21.)

„i have better cheekbones, anyway.”

fanyalgás ide-vagy-oda, azért azt meg kell hagyni, hogy nem restek komplett szálakat egyetlen mozdulattal elvágni -bár, ha onnan nézzük, hogy akkor minek építették ezeket, akkor ez is mehet a fanyalgások közé... bár legalább valentino halálának valami hatása lett a grófnőre, igaz, hogy az utolsó jelenetet látva viszont meg vele nem tudjuk, hogy mi lesz a későbbiekben. plusz jó volt, ahogy megint bekúszott a nyolcvanas évekből a zene, és ezután jött a féltékeny bosszúállás. viszont nem ezért lesz emlékezetes az epizód, hanem azért, mert nagy szíve volt. már az idős házaspár halála is szép volt, de utána emelkedett csak meg a szeretet-adag, ahogy végigkövethettük liztaylor boldog apává válását. bezzeg a lowe-házaspár most jött rá, hogy mennyire szar szülők, hogy a sok vérengzés mellett elsikkadt, hogy van nekik egy lányuk is ám... nem jöttem rá, hogy a cím kire vonatkozik, mert több nő is a bosszúja közelébe került, de igazán a két öreglány lopta a show-t, főleg a végén a tarantino-shot-tal. ($12.20.)