„-is ’fuck you’ the new thank you?
-yup.
-then fuck you too.”
business as usual. illetve azért van újdonság, mert hé, ez chicago, nem new orleans, mi ez a jazz-es fel/levezetés...? és hogy mi a régi és megszokott? hát hogy gyönyörűen hullámoztunk az egész részen át, valahogy úgy, mint fiona, amikor a fáradtságtól kikészültek az idegei, és a szervezete képtelen volt eldönteni, hogy nevessen-e vagy sírjon. na valahogy mi is így billegtünk eközött a két szélsőséges érzés között... mert nagyon működtek az epizód felemelő pillanatai, mondjuk lip meghallgatásán, ahol csodálatos mondatok hangoztak el, de a fiona/kev egymásra-találásnál is elégedetten dobbant a szívünk, mert nagyon hiányzott már a show-ból, hogy fi rendezze a viszonyát a szomszédokkal (plusz kev megint bizonyította, hogy lassan forognak a kerekek a fejében, de ha végre be tudja indítani őket, akkor igenis vannak jó ötletei -és persze akkora szíve van, ami kitölti azt a méretes testét...) shit, még frank-re is tudok pozitív jelzőket használni, mert bizony vannak jó napjai, amikor valahogy az önzőségét áttranszformálja kölcsönös segítségnyújtássá, azaz ott van az önző hátsó szándék a tetteiben (jelen esetben az, hogy ne fagyjon be a segge az utcán), de ezért olyan dolgokat is megtesz, amiből másnak is előnye származik (lásd takarítás, mosás)... a sírós részeket nem hiszem, hogy magyarázni kéne, fi-nél volt pár mélypont ma is, lip-et meg az istennek nem akarják kihúzni a permanens szar napok közül. és akkor még ott volt debbie kálváriája is, akit talán most először sajnáltunk meg, mióta megkapta ezt a kellemetlen baba-szálat... ($$11.22.)