soroló

„your marriage ain’t real. your husband ain’t real. none of this domesti-shity is real.”

hmm, még érdekesebb ez a családi viszony, mint eddig gondoltam -mert eddig csak éltek egymás mellett hőseink, tették a dolgukat, és csak mostanában kezdenek kialakulni ezek a zavaros érzelmek közöttük. így most már meg tudja zavarni őket mondjuk egy korábban szárba szökkent viszony -egy néger kommunistával... azt hittem, hogy azért sietnek egy színesbőrű ismerőshöz, mert az fbi nem gyanakodna arra, hogy őt beszervezte a kgb, de nem, hanem a hithűsége miatt kérték őt fel az akcióra. és ehhez jött még a magánéleti háttér is, hogy kiérdemelje az epizód címszerepét... örülök, hogy az ellen-oldal is kellő súllyal van a történetben, bár jelenleg még ők játsszák tom szerepét, akinek az eszén mindig túl jár jerry, azaz eddig még mindig sikerült elhappolni az orruk elől akár az embereket, akár a csillagháborús tervek dokumentumait... örülök annak is, hogy holtukban sem felejtkezünk el karakterekről, mert jó katalizátorai lehetnek a történeteknek... azt nem mondanám, hogy margo martindale karaktere elsőre szimpatikus lett volna, de az epizód végére elérték, hogy már most komoly ellenszenvet érezzünk iránta... ($$08.04.)

„-basically, dying alone is the ultimate indignity.

-worse than spending your life with someone you don’t love?

-i don’t know. but what’s really the worst is if you just have a cat. because when it runs out of food, it will literally eat your face.”

bár a folyton változó jelenen van a hangsúly, azért félő szemekkel tekintgetünk a jövőbe is, és persze a múltnak is mindig vannak csápjai, amik felnyúlnak értünk, és jól megszorongatnak... erős volt a tippem arra, hogy valamelyik nő-barátság valami többé fog átalakulni, és laura-ék nyertek, de virágozzanak is csak a kapcsolatok nemi megkötésektől mentesen! ($$08.04.)

„coming to you live from the home of the secretary of defense.”

először azt hittem, hogy a pilot formuláját követjük, egy kis szexiskedés, majd kémes akció, de aztán kiderült, hogy az akció az egész epizódon át elhúzódik, ismét bemutatva azt, hogy milyen lehetetlen dolgokat kell megtenniük a kémeinknek, miközben csak egy álbajusszal fedik el a valódi énjüket... nagyon érdekes a dinamika a két fő karakter között, mert úgy tűnik, hogy a mással való szex a munkaköri leírás része, így ebből nincsenek házastársi viták, ugyanakkor a férj az, aki testileg többször közeledne a feleségéhez, míg az legtöbbször inkább hideg marad, és csak akkor érez kötődést a férfi iránt, ha az valami erőszakos tettet hajtott végre... ugyanakkor bár elsőre egy hideg robotnak tűnhet, azért vannak érzelmei, főleg a gyerekei irányába... azt is jó látni, hogy nem makulátlan karakterekkel dolgoznak, simán ölnek is, ha a tervek nem úgy alakulnak, ahogy kellene nekik. és most eléggé vékony hajszálon függtek ezek a tervek, mert az idő-tényező nem a javukat szolgálta... úgy érzem, hogy a későbbiekben tovább fog erősödni a hidegháború a sorozatban, hisz’ jön az az időszak, amikor reagen egyre elszántabban vette fel a harcot a vörös ördöggel, és ez jól leképezhető majd a sorozatban is, mondjuk az ügynökök és az fbi csatájára. ($$08.03.)

„i am an almost-stepmom telling her almost-stepdaughter how great the guy they both slept with was. okay, this is... i really am a gretchen wilson song. redneck stepmom. yee-haw!”

a rock’n’roll halál sosem szép... minden temetés nosztalgikus-melankolikus hangulatba hozza az embereket, nem csoda, hogy a heathen-családban is a múlt felé fordultak a srácok/lányok -hogy aztán gyorsan régi dolgokat (és majdnem gitárokat is) vágjanak egymás fejéhez. még szerencse, hogy a zene összetartja őket, így mindig el tudják ásni a csatabárdot... furcsa volt, hogy egy ilyen kicsit komorkodós epizóddal akartak kezdeni idén, de látva a rész végi r.i.p. táblát, már meg lehet érteni, hogy nem a legjobb passzban álltak neki az epizódnak. annak viszont örültem, hogy ki tudták kicsit emelni ava-t, mert nagyon szerethető karakter, ráadásul elaine hendrix még mindig csodás nőszemély. ($$08.03.)

„that woman’s a conversational black hole.”

az élet egy veszélyes örök vadászmező, ahol nem csak szexuális prédákra kell vadásznod, de a szociális életedhez elengedhetetlen barátokra vagy munkatársakra is. és nagyon körültekintően kell megtervezned minden mozdulatodat, mert bokrok mögül újabb veszély leselkedhet rád, vadállatok, más vadászok, vagy szellemek a múltból... (hm, nem vártam volna az év elején, hogy alex-et lökik a legmélyebb gödörbe... viszont helló britt lower, én szeretlek!) ($$08.03.)

„i am a kgb officer! don’t you understand that, after all these years? i would go to jail, i would die, i would lose everything before i would betray my country.”

a menő filmek próbálták elhitetni velünk, hogy a kémek élete csupa pompa, ahol a lebukás veszélye nélkül lehet megtenni bármit, kaszinózni és vodka/martini-t vedelni, pedig az igazi kémek élete nagyon nem ilyen. sőt, nincs benne semmi móka és kacagás, mert az unalmas hétköznapiság illúziójában kell beleragadni, és minden napot tönkre tesz a lebukástól való állandó fenyegetettség... azért kíváncsi lennék arra, hogy aki vakon vetette bele magát a sorozatba, az értett-e bármit is az első negyedórából, hogy mit csinál itt a kurva-parókás nő és miért oson az utcán a két férfi... mert egyből rácáfolva az ’unalmas kémek’ elméletemre egy akciódús jelenettel kezdtünk, leginkább azért, hogy ez az akció katalizátora legyen a későbbi eseményeknek. mert igazság szerint engem sem itt az elején a verekedéssel tudtak megfogni, hanem épp azzal, ami utána jött, ahogy szép fokozatosan megismertük ezt a két embert, a két beépült szovjet kémet. és ahogy teltek a percek, úgy lett egyre izgalmasabb a sok kérdés körülöttük. mert hogyan éli meg két ember, hogy a pártvezetésben eldöntötték, hogy nekik ismeretlenként évtizedeken keresztül kell eljátszaniuk a boldog házaspárt? megkísérti-e az amerikai jólét őket, vagy a szívükbe örökre beleégett a sarló/kalapács? a hűséges hazaszeretet fontosabb-e számukra mint az a szeretet, amit a saját gyermekeik iránt éreznek? ki tudják-e egyenlíteni a különböző stádiumban lévő lelki világukat? és ezek csak a pszichológiai kérdések, mert közben ott lesz a lebukás fenyegetettsége is, ami főleg azért lesz érdekes, mert tulajdonképpen a gonosz oroszoknak kell majd szurkolnunk, hogy az amerikai fbi le ne buktassa őket... no, nem azért működött ez a pilot, mert hatásosan az asztalra csapott, hanem mert megmozgatta az ember fantáziáját, így biztosítva azt, hogy mindenképp többet akarjon tudni. ($$08.02.)

„some sacrifices are as unavoidable as they are necessary.”

egy kicsit rám ijesztettek az elején, hogy egy teljes what-if epizódot akarnak ránk sózni utolsó-előtti részként, de szerencsére, csak apróbb pillanatokat csíptek le a játékidőből azért, hogy aláhúzzák a mondandójukat -azaz hogy a világ nem lett volna sem nem jobb, se nem rosszabb hely, ha mr.finch nem készíti el a gépet. csak más lett volna... tetszik nekem egyébként a sántikáló szemüveges badass módja, még akkor is, ha a csúnya nézéseken, vagy a cool ajtónyitásokon túl nem sokat tesz. illetve de, kinyírja az egész internetet meg a gépeket... ha már a csúnya halálnál tartunk, kicsi csalódottság motoszkál bennem, hogy ilyen jelentéktelen módon búcsúztunk a fő-gonoszunktól (már ha, ugye...), neki inkább sokkal nagyobb kínok közepette kellett volna megdöglenie ms.shaw keze által... viszont a nagy vírus-hordozós terv megvalósítása nagyon tetszett, ahogy az is, ahogy a gép terelgette mr.reese-éket, hogy a megfelelő helyen legyenek a megfelelő időben. és reméljük nem utoljára tette ezt, és lesz egy tartalék mentése az utolsó epizódra... ($$08.02.)

„don’t say friend zone. it’s a gross term. it’s like there’s some dichotomy between romantic and nonromantic relationships and someone categorically puts you in one...”

nem kell mindig a különlegesség, az alkalmi-ság (kacsint), néha elég, ha a hétköznapokba pillantunk be egy kicsit. oda, ahol még mindig barátokat és iskolákat keresünk, és ahol alex-nek is kicsit nehéz az élet (cég-csőd). ($$08.02.)

„the question now becomes, whodunnit?”

oh, őrült finálé, ami valószínűleg csak nekünk furcsáknak tetszik igazán. tényleg teljes volt a paletta, előjöttek régebbi szálak és karakterek (protestálók), volt társadalom-kritika dögivel (különcök megítélése, szülői reakciók, a kis-volumenű sztori média általi felfújása), jópofa vendégszereplők örvendeztek a jelenlétükkel (seth meyers, paul reuben). összességében egy baromi szórakoztató húsz perc volt ez. igazából csak egy panaszom lenne a résszel kapcsolatban: miért kellett kikockázni olivia wilde melleit...? ($$08.01.)

két olyan epizóddal kezdtük az évadot, amiben egy-egy karakter-pár került kiemelésre, és először megörültem, hogy ez lesz egész végig a koncepció, de aztán beálltunk a szokásos rutinra, de azzal is semmi baj, ha egy-egy téma szerint tematizálják csak úgy nagyjából a szkeccseket (azért megnézném, hogy hogyan áll össze az írószobában egy epizód vagy egy évad, hogy folyamatában jönnek-e az ötletek, vagy úgy sakkozzák őket a megfelelő helyre). szóval portlandia-ban idén sem változott meg semmi, szórakoztató itt lenni, még ha néha nagyon meg is görbül az a görbe tükör...

„a karaoke party is an unspoken competition.”

ha már két zenész csinálja a sorozatot, óhatatlan, hogy időről/időre zenés epizódot fognak készíteni, igaz most csak elég felületesen kapcsolódott össze minden jelenet a muzsikával, mert nem csak a karaoke rémét kellett legyőzni (énektanár: jeff goldblum), hanem a technika ördögét is (plusz jutott hely a posták rémeinek bemutatására is). ($$08.01.)

„this is definitely the root of all our psychological dysfunction.”

elég volt egyetlen apróságra fókuszálni (elliot egy cédére archiválja a munkáját), hogy egyből levágjuk, hogy flashback-et látunk -szeretem az ilyen intelligens megoldásokat... egyébként egy egész epizódon át el tudtam volna nézni, hogy darlene-nal kapcsolatot építenek egy szobában -miközben betépnek, beteg művészfilmet néznek és felvázolják a jövőre vonatkozó terveiket... óh a jövő... a jövő fontos szerepet játszott az egész epizódban, egy érzelmes, és a sorozat hangnemétől erősen elütő jelenetben láthattuk hősünk idealizált jövőképét, ahol mindenki boldog, aki csak fontos a számára, és közben vidáman dőlnek le az épületek a háttérben... mintha esélye is lenne bárkinek is a boldog életre... szép metaforát sikerült alkotni a nagy sakk-játszmával, ami után talán már elliot is belátta, hogy értelmetlen harcolni az énje egy fontos darabjával, mert úgysem győzheti le -kénytelen lesz együtt élni mr.robot-tal. és kénytelen lesz újra billentyűzet elé ülni, ha csak egy kis darabot is meg akar menteni abból a szép álomképből... (az internet egy olyan aknamező, ahol ha nem vigyáz az ember, akkor könnyen elméletek robbanhatnak az arcába a töprengős sorozatok kapcsán -és persze a robot környékén számtalan ilyen kering, én is szembetalálkoztam eggyel, amit akkor könnyedén elhessegettem magamtól, ma viszont önkénytelenül is elkezdtem figyelni a jeleket, mert akár még igaz is lehet. és akkor szomorú leszek, mert nem a sorozat vezetett rá a megoldásra, csak valami hülye punk egy monitor mögül...) (ugye nem kell mondanom, hogy 8 percet leforgattak (a) ’the careful massacre of the bourgeoisie' című fikciós horror-filmből az epizód kedvéért...) ($$07.31.)

„-how is this educational?

-lesson one, don’t do crime because prison is unpleasant.”

valahogy manapság a labda mindig a szomorúbbig térfélre esik, nem? mármint hiányzik az, hogy őszinte lehessen a mosoly az arcunkon, ne legyen ott az érzés, hogy mindjárt jön... áh, már itt is van, üdvözlöm kedves dráma, hogy vitte volna el az ördög, amikor megszületett... viszont fura skizofrén állapotként ennek ellenére baromira tudom értékelni az összes drámai pillanatot, mert működnek, oda ütnek, ahova kell, csak, csak... csak bassza meg, hogy nem lehet élvezni egy kicsit mondjuk nicky-vel azt, hogy végre hozzájuthat egy kis puncihoz -vagy ugyanennek ott a másik oldala is: lelkesedhetnénk önfeledten morello-val, de inkább beleültetik a féltékeny bogarat a fülébe... de van olyan helyzet, amikor nem hiányzik a könnyítés, ahol nagyon tetszik az, ahogy a színészek megoldják a drámát (lásd az egész kukoricás jelenetet), de azért, amikor már nagyon fáj szívtájékon, akkor fel-felsóhajtok azért kicsikét... btw, le a kalappal az előtt, ahogy a chapman-szálat kezelik (végre!), és taylor schilling is meghálálja, hogy az idétlen vigyorgáson kívül más feladata is akad... (tudok örülni, ha olyan szereplők bukkannak fel, akik mostanában hanyagolva voltak (pl. boo és doggett), ugyanakkor egyből beugrik az is, hogy ’hé, ti meg mostanában hol voltatok?’...) ($$07.31.)

„no more.”

a jó finálék ismérve, hogy fel tudják fokozni az addigi élményt még magasabb szintre -ha ez igaz, akkor ez egy kifejezetten jó finálé volt. érzelmi szinten mindenképp elértük a maximumot, főleg azzal, hogy itt jutott hely a sheriff drámájának kifejtésére, és természetesen a jelen eseményeivel párhuzamosan vágva ezt el tudták érni, hogy beleszakadjon egy kicsit a kérges szívem. és persze a horror is most pörgött fel igazán, és ez is hatásos volt, még ha dramaturgiából adódóan túlzásba is vitték a lámpa-villódzásokat. viszont az odaáti városkép egészen parádés lett ezzel a színvilággal, bevilágítással, rothadással, szálldosó izékkel... ahogy megjósoltam az előző írásomban, a rész elején látszólag a gonoszok kerekedtek felül, de ezen hamar túlléptünk, hogy jöhessen a szörnyvadászat. tetszett, hogy mindenkinek volt lehetőssége összecsapni a döggel, a végére hagyva a kissrácokat -és azt hiszem, hogy epic lett volna, ha a bátorsággal töltött csúzli adja meg a végső döfést, de talán okosabb volt így, hogy eleven lett a kulcs. főleg, hogy előtte már elolvadtunk a mike-féle cuki szerelem-bevalláson vele kapcsolatban, így még inkább tudott fájni a hősiessége... a lezárásban az a jó, hogy eljutottunk az első kör végére, azaz egy nyugvóponton lehet félrerakni a tízoldalú dobókockákat, de azért érezhető, hogy olyan széles ez a világ, hogy van még mit elmesélni belőle... ($$07.31.)

amit a pilot-nál leírtam, az mind igaznak bizonyult, végig sikerült magas szinten tartani a nyolcvanas évek klasszikusainak megidézését, de szerencsére út közben kiderült, hogy nem csupán arról van szó, hogy az alkotók csak külsőleg díszítették volna fel a nosztalgia-vonatuknak, hanem gondosan ügyeltek a belbecsre is (mert minden szerepjátékos tudja, hogy egy kalandot csak alaposan kidolgozott karakterekkel lehet csak elkezdeni...). mert a jól kitalált karaktereken keresztül meséltek a gyermeki lelkesedésről, a mindig összezáró barátságról, a kisvárosi látszat-boldogságban élő családokról. (bár óhatatlan, hogy az ember távolabb érezzen magától egy-két karaktert, de nagy érdem, hogy mindenkinél pozitív irányba tudtak elmozdulni a kezdeti nem-szeretésemtől...) ...magamat viszont nem nagyon értem, mert hiába a tökéletes gyermekkori illúzió, a megigéző szinti-dallamok, a különböző stílusok mixelése, valahogy nem érzem azt az euforikus lelkesedést, amit internet-szerte látok az elmúlt napokban. félek, hogy ez annak a jele, hogy megöregedtem... persze nagy baj nincs, így is remekül szórakoztam, és még egy-két libabőr is átfutott a hátamon, és fogom is ajánlgatni embereknek -csak olyan jó lett volna teljes gyermeki lelkesedéssel belevetnem magam. na sebaj, majd legközelebb -ugye kedves netflix...?

„do you know anything about sensory deprivation tanks?”

hagyományosan most érnénk abba a szakaszba, amikor látszólag felülkerekednek a gonoszok, és mi meg tövig rágjuk a körmünk a megnyugtató fináléig, de itt egy picit más utat választottak az írók, ez a kétségbeeséses szakasz az utolsó epizód elejére csúszott, most viszont inkább tartották bennünk a lelket, összeterelték az összes nagy titok tudóját, hogy közösen kiötöljenek egy tervet... és tök jól meg volt valósítva, ahogy a három különböző csapat találkozott, majd nekiálltak a nagy műnek, a házilag készített átviteli folyadéknak... és ezzel el is pörgött fél óra az alig negyven perces epizódból -de hátravolt még a drámai finálé. mert egy egyszerű filmes trükk, egy sötétben bóklászó kislány, és máris elindul egy apró hideglelős érzés a gerinced tájékán... ifjú koruk ellenére a készítők láthatóan értik a dolgukat, amit azzal is bizonyítanak, hogy a nagy kád létrehozása közben van idő az aranyos karakter-pillanatokra is, például ahol a testvérek kibeszélhetik a szerelem összetett mivoltát... ($$07.30.)

„-she’s special. born with abilities.

-abilities?

-you read any stephen king?”

amikor ilyen általánosítható cím van, biztos lehet benne az egyszeri néző, hogy fel fog merülni a kérdés, hogy kire is vonatkozik a ’szörny’ elnevezés, hogy konkrétan arra a rossz-arcú izére, ami a vérszagra mászik elő a túlvilági odújából, vagy átvitt értelemben használják, valamelyik emberi karakterre... és persze eleven egyből magára is venné ezt a nem túl dicső titulust, már csak azért is, mert a flashback-ekből lassan összerakhatjuk, hogy szerepe volt abban, hogy a lény rászabadult a világunkra. de persze nem szörny ő, csak egy riadt kislány, egy lsd-s kísérlet mellékterméke... ha már valakire rá kell mutatnunk, hogy ő a szörny, az biztos a fehérhajú tudósok vezetője lesz... és be kell vallanom ennyivel a vége előtt, hogy aki az én szememben kicsit szörny, az a folyton akadékoskodó és kötekedő lucas, akit egyre nehezebben viselek a gyerek-csapatból... szépfiú steve-nél (még?) nem ez a helyzet, mert ott valahol megérti az ember a sértett önérzetét, de azért most jó volt nézni, ahogy elkenik a száját... amennyire izé volt az elején a serdülő tinik kezelése, most olyan ügyesen építgetik az igazi romantikus kapcsolatot -egy vadász-boltban, medve-csapdát vásárolva... ($$07.30.)

„the vale of shadows is a dimension that is a dark reflection or echo of our world. it is a place of decay and death.”

oh, tök bírom ezeket az amerikai science teacher-eket, mert mindenféle tudományhoz értenek -igaz, én is tátott szájjal hallgattam az értekezését a párhuzamos univerzumokról meg a tér/idő kontinuum áttöréséről. jópofa lesz, ha ilyen tudományos alapokkal támogatják meg a fantasztikum építményét, ha minden váladékozó szörny-falra jut egy mágneses elmélet... az is tetszik, hogy nem húzzák az időt, tudják, hogy az évad rövidsége miatt nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, így jó tempóban fedik fel egymásnak a karakterek a titkaikat, és indulnak közösen a rejtélyek megoldására. de nem csak a kaland- és/vagy horror-érzet adódik ezekből a szituációkból, de a karakter-dráma is, mert mindenkinél felsejlenek a háttérből a rossz családi körülmények és a nem túl szívderítő múlt. egyébként nem véletlen, hogy számtalan tanulmány készült már arról, hogy ezeknek a kisvárosokban játszódó történeteknek miért mindig csonka- vagy diszfunkcionális-család áll a középpontjában -mert valószínűleg rengeteg valóságalapja volt (és van is) ezeknek az elemeknek... ($$07.29.)

„-how many friends do you have?

-i’m not on facebook anymore. instagram, 13,000.”

gyanúsan erős vonzódást érzek a készítők részéről a nyolcvanas évek zenei világa felé... jé! most esik le, nem csak bakelitről és rádióból hallottuk ezeket a dalokat, de alex első órája is erről a korszakról szólt... a magán-oktatás, ahogy várható volt, nem ment simán, de némi kocsmai morgolódás után helyre lehetett ezt rakni (izé, kocsma helyett tanulmányi kirándulást kellett volna írnom...). val-nál sem lett akkora dráma a kétségbeesett barát-keresésből, mint vártam, de azért szült pár egészségesen kínos pillanatot... ($$07.29.)