„wood nymphs, tree spirits, dryads. anything’s possible.”
ha az előző részekből kiderült, hogy bill nincs elveszve popkultúrálisan, azaz ismeri a scifi toposzokat, így nem értem, hogy a horror-kliséknél miért nem kapja fel a fejét, és szimatol bajt az első pillanattól...? kicsit bajban voltam az epizód elején, mert tisztán látszott, hogy a klasszikus elátkozott házas témával fogunk játszani, és az nem igazán az én utcám. főleg az tud bosszantani, hogy a karakterek fejetlen csirke módjára rohangálnak, és elmélkednek a furcsa zajokról meg a becsapódó ablak-zsalukról ahelyett, hogy kurvagyorsan elhagynák a helyet az első gyanús jelre -illetve már előtte, amikor a nem túl bizalomgerjesztő öregember először megmutatja nekik az ódon épületet, akkor kéne azt mondani, hogy ’ööö, kösz nem’... viszont. miután túllendültünk az összes horror trope-on, akkor behoztak egy olyan elemet, amit szinte csak a who-nál szokás belekeverni egy ilyen rémtörténetbe: az érzelmeket. és csodásan működött, ahogy érzelmi alapra helyezték a magyarázatot, és máris értelmet nyert az is, hogy miért szerződtettek egy olyan pedigrés színészt az epizódhoz, mint david suchet... (mivel annyira reklámozták a mester visszatérését a készítők, nem tudok elképzelni mást, akit lakat alatt tartana a doktor -de azért még reménykedek, hogy meglepnek...) (#05.07.)
