„my name is elizabeth.”
mindig érdekes látni, hogy miként valósítják meg a sorozatokban azokat az eseményeket, amikről a néző biztosan tudja, hogy be fognak következni (a történelmi sorozatoknál plusz nehezítés a készítőknek, hogy illik a tényekre támaszkodniuk) -és úgy gondolom, hogy jelen esetben kifejezetten szépen játszották ki a kártyáikat. a király kapott még néhány nyugodt pillanatot a kisebbik lányával a békés elalvása előtt, és erzsébeték is épp’ egy magas ponton voltak, a boldogság és kaland elegyéből kellett visszatérniük a feketére festett valóságba (egyébként kifejezetten szívmelengető, ahogy a folyton pucéran alvó és kellően bohókás fülöppel való szeretettel-teli kapcsolatuk ábrázolva van). maga rendezés is értő módon nyúlt a sokkhoz és a gyászhoz, a baljóslatú zene fokozódott fel, ahogy felbolydult a kastély, aztán meg a csend játszott szerepet, mert szándékosan nem hallhattuk, ahogy fülöp elmondja a feleségének a hírt (sőt, még erzsébet arcát sem láthattuk). viszont egyből érezhető, hogy a pár életében minden megváltozik, az ismert személyzettől búcsút kell venni, már nem mindegy, hogy melyikük lép elsőként a lépcsőre, és ezek még csak az első lépések... a drámai események mellett a downing street-en is mozgásba lendülnek a politikai machinációk kerekei, az úri kastélyokban meg a szerelem hajtja az intrikákat -ahogy az a felsőbb körökben illik... (#12.22.)