soroló

„everyone loses family in war, even the enemy.”

a star wars story group nagy dicsősége ez az epizód, mert ilyen médiumok közti összefésüléseket csak akkor lehet jól megvalósítani, ha vannak, akik szigorúan odafigyelnek minden részletre. és persze a leglátványosabb kapcsolódás a filmekkel a friss élmény miatt saw gerrera volt, de azért bőven kaptunk utalást mind a klónok harcára mind a halálcsillagra (hehe, a legcukibb ezek közül az volt, hogy hera szerint is kellemetlen a homok, mert behatol mindenhova...). örültem viszont, hogy nem csak azért volt itt saw, hogy a promócióba el lehessen sütni a rogue one címet (és forest whitaker nevét), hanem mert háttér-motivációt is akartak adni a karakternek, hogy megértsük, hogy a film idejére miként vált (még a lázadók számára is) túl radikálissá. és nem akarták itt sem túl szimpatikussá tenni, csak bemutatni egy embert, akit túlságosan elszánttá tettek az őt ért veszteségek... a (dupla)rész egyébként pazarul festett, hihető volt a homokvihar, paráztatósak voltak a geonosis-i katakombák, és szájtátós, amikor két fotontorpedó végzetes károkat okozott egy birodalmi hajónak... dave filoni-ék ismét bemutatták, hogy milyen magas minőséget képesek létrehozni, leborulnék a midikloriánok istenéhez, ha ez a színvonal kitartana az évad végéig... (#01.08.)

„-i got very good at getting to the root of character in my previous job.

-oh, so you’re from the acting world and drama?

-no, i was an identity thief.”

ó, milyen kis aktuálisnak tetszik lenni kedves portlandia -napokkal azután, hogy a run the jewels kidobta a netre a meglepetés-albumát, arról csinálni egy szkeccset, hogy a run the jewels kidobja a netre meglepetés-albumát, wow... de az epizódot claire danes lopta el, aki ha sokat fog még bohóckodni ilyen helyeken, komolyan aláássa majd a sírós arcának hitelességét a homeland-ban... (uhh, és most kell megtudnom, hogy natasha lyonne fred armisen élete párja a való életben?) (#01.07.)

„i will kill you, lagertha. your fate is fixed.”

bekövetkezett az, amit a múlt héten bölcsen megjósoltam előre, miszerint izgalmas időszakát éljük épp a viking saga-nknak. még úgy is, hogy épp csak beléptünk a gyász-időszakba, hiszen a világban szétszóródott karaktereknek nem lehetett bizonyossága abban, hogy hogyan teljesedett be ragnar sorsa. de most egy brutálisan hangulatos jelenettel mindenki tudomására hozták a szomorú tényt, és ezek a hatásos utolsó percek nem csak a zenével, a viharral és a varjakkal váltak nagyon sorozat-hűvé, hanem a misztikusságukkal is. tényleges gyászt igazán csak ivar-nál lehet érezni, bár benne is inkább az anyja elvesztése az, ami erősebben munkál, és amit nem meglepő módon bosszúvá transzformál át. lagertha-nál is megcsillan már pár könnycsepp, de nála inkább most a hatalom megtartása van a figyelme középpontjában... több epizódos kihagyás után hajóztak be újra a képernyőnkre björn-ék, akik épp egy kulturális konfrontáció közepén találták magukat... nem csak a hangulata miatt tetszett az ibériai portyázás bemutatása, hanem azért is, mert nem csak azt láttuk, hogy esztelenül kaszabolják a mórokat, hanem kis mini-történetek is kialakultak a nagy fosztogatás közben -ezek közül floki-é volt a legérdekesebb, mert ő eddig mereven elzárkózott minden vallástól, ami eltér az északiak hitétől, most viszont az allah iránti megszállottsággal sikerült lenyűgözni őt is. (#01.06.)

„tough talk today from apartment leaders who are calling for the deportation of boyfriends living illegally in unit 3r.”

biztos, hogy mindenkinek vannak összeköltözős sztorijai, amik egyszerre viccesek és riasztóak -nekem például erről az évadnyitóról a hosszútávú kollégiumi kapcsolatom jutott az eszembe, ahol nem örültek nekem a lány-szobatársak, hogy állandóan ott lebzselek náluk, aztán a következő évtől már egy kétágyas szobában voltunk a kedvesemmel, és néhány star wars- és gyűrűk ura-posztert leszámítva nem nagyon lehetett sejteni, hogy egy fiú is él ott... ja igen, sorozat írói mernek fejlődni, úgyhogy josh kapott egy állandó kapcsolatot (köszönjük katie findlay castingolását, nagyon cuki), de persze mindent naaaagyon-nagyoooon eltúloztak -ahogy az itt szokás. (#01.06.)

„there’s always a stage when someone’s falling in love with you that they lose their erection. they get confused, they panic, the stakes get too high, the blood rushes from their dick to their heart. and everything is fucked.”

milyennek kell lennie egy vígjáték fináléjának? hát természetesen depresszíven drámainak... de ez itt így volt rendben, mert most jött el az ideje annak, hogy hősnőnket betemesse az összes szar (és hogy összerakjuk végre a barátnője teljes sztoriját a flashback-töredékekből). de azért persze lehetett mosolyogni a szex-kiállításon (ami pont olyan ízléstelen volt, mint amire számítani lehetett), és szerencsére azért annyi engedményt kaptunk, hogy a legmélyebb pont után az utolsó pillanatban kisüthetett a nap. (#01.05.)

ritka az olyan eset, amikor két perc alatt beleszeretsz egy sorozat főszereplő(nő)jébe, és onnan menthetetlenül rózsaszín ködön át nézed az egész szériát -és phoebe waller-bridge-nek nem is kell erőlködnie ezért, elég volt csak az, hogy kibeszél hozzám a kamerába, miközben seggbe dugja egy kvázi idegen... viccelek, de tényleg van valami ebben a csajban, ami megbabonázott, imádom a hangját, a grimaszait -és persze azt is, ahogy megírta saját magának ezt a karaktert, ahogy cinikus beszólásaival még szerethetőbbé tette, és ahogy cifra káosszal maga körül a környezetét is érdekessé tette... ügyesen kétarcú a sorozat, mert amíg a kamerába kiszólások miatt kicsit irodalmi (avagy színpadias) lesz a show, addig szituációk viszont nagyon is realistán természetesek. és ennek a tetejébe jön a bájossága, a sokszor angolosan cikibe boruló humora és a jól elhelyezett drámai pontjai. úúúúúúgy utálom, hogy ezek a fránya britek ilyen rövidke évadokban gondolkoznak, ebből el tudtam volna most viselni sokkal-sokkal többet is...

„i’ve taken a photo of my naked body every year for the past 30 years.”

lehet-e kínos viccet csinálni a mellrák-szűrésből? persze, főleg ha ez a kínosság jó alapot szolgáltat a későbbi perceknek, ahol egy közös nap eltöltését láthatjuk a tesóval, az apuval, a gonosz mostohával, a seggbebaszós sráccal és egy szökésre hajlamos macskával... és tényleg ultra-cikire sikerült ez a halott-anyu tiszteletére rendezett megemlékezés, te nézőként is erősen feszengsz -és imádod az egészet... (#01.05.)

„i wonder if this is why i act this way? or why i’m so angry about that?”

még csak néhány perce megy a nyitány, de máris gyomorszájon vág a súlyos drámai jelenettel (martha megtudja, hogy mi történt a munkatársával) -igen, a sorozat pontosan ott folytatódik hangulatilag, ahol az előző évad végén elhagytuk. annyiban természetes ez, hogy nagyon következetesen vettük fel az ott elejtett szálakat (pl. paige még mindig össze van zavarodva, de az fbi-nál is zűrzavarosak a viszonyok) (és ha jól értettem, akkor egy-két nappal léptünk csak előre az időben). ehhez jött még az, hogy philip-et elkezdték építeni az alapoktól, mert az est gyűlések miatt felkavarodtak benne a múlt emlékei, és most próbálja kirakni belőlük a személyiségének darabkáit. és úgy tűnik, hogy idén is egy komolyabb átívelés érkezik a lelkizések mellé, méghozzá egy egészen érdekes szál: mert a hidegháború sem volt mentes a legalattomosabb fegyver iránti megszállott kutatásoktól -azaz a biológiai hadviselésre való felkészüléstől... és ebben főleg az lesz az érdekes, hogy mind a két oldal be lehet állítani sárosnak, sőt, igazából már most mutogatnak egymásra, hogy ’azért kell vírusokkal kísérletezni mert a másik is...’ a rész vége kifejezetten tetszett, mert a gyilkos vakcina miatti feszültséget zseniálisan tudták összekötni egy magánéleti hülyeséggel. (#01.04.)

„if you want to have a wank, i can give you some space.”

a helyszín-választás kihathat egy sorozat szerkezetére? csak mert egy olyan helyen jártunk, ahol vissza kell fogni a kimondott szavakat, és itt hősnőnk felénk is majdnem teljesen megnémult... egyébként az ilyen önmagunk keresésére szolgáló pénzlehúzások (áthúz) zen-tanfolyamok mindig jó táptalajok a sorozatoknál, mert lehet élcelődni ezeknek a helyeknek a túlzásain, plusz el lehet érni, hogy itt elszeparálva a világtól tényleg magukba szálljanak a karakterek -és ez utóbbi itt is jól sikerült, lementünk a lélek mélyére, a humor sem lehetett már többé a menedékünk. fájni fáj, de ezek után szépen fog gyógyulni... (#01.04.)

„i don’t carry a vagina around with me, that would be way too provocative.”

mint egy éhes keselyű, ott köröz a halál a sorozat körül, és egyre lejjebb ereszkedik... mert lehet itt mókázni meg a cinikusan beszólogatni, de hősnőnk igen hamar meg fog zuhanni az elnyomott gyászában -lásd már ma is a cipőboltból való kirohanást. vagy a temetőben joggingolást... közben a családi vonal is erősödik, és ebben jó partner a sógort játszó brett gelman, aki szokása szerint benne van minden marhaságban (magassarkúban rohangálni az utcán, pl), de azért egy csipetnyi dráma is ott pislákol a szerepében... (azért a kedvenc jelenet megint a szexhez volt köthető, illetve egy szex-shopba betévedt zavarban lévő sráchoz...) (#01.03.)

„no human action is ever truly random. an advanced grasp of the mathematics of probability, mapped onto a thorough apprehension of human psychology and the known dispositions of any given individual, can reduce the number of variables considerably. i myself know of at least 58 techniques to refine a seemingly infinite array of randomly generated possibilities down to the smallest number of feasible variables.”

komoly kihívás elé állítottam magam azzal, hogy pont most vállalkoztam egy sherlock-epizód angol feliratos megtekintésére -és nem is elsősorban azért, mert benedict cumberbatch jobban hadart, mint eddig bármikor, hanem mert mark gatiss túlságosan megcsavarta a szövegkönyvet, így komolyan koncentrálni kellett, hogy le ne maradjak egy-egy hajmeresztő kanyarban... bár az elején még ezt nem lehetett érezni, mivel gyorsan lerendeztük az előző évad végén feldobott cliffhanger-t, és úgy tűnt, hogy jön a szokásos rutin, sherlock kínok közepette talál magának egy ügyet, ami kellőképp megmozgat benne valamit, és aztán nyomozgatunk egy kicsit, szórakoztatóan. de aztán az ügy végére hamar pont került, és egyből bele is folytunk a következőbe, amivel aztán megint új irányt vettünk féltávnál... és ez utóbbival lehet hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy sosem sikerült elhinnem mary erőszakos múltját, képtelen vagyok elit kommandósként látni ezt a nőt -de oké, felvettük az ő szálát is, egy részen át el tudom viselni, gondoltam. még valahol a bébi-watson-nal is megbékültem, mert akár lehet belőle jó humor-forrás. de aztán a mary múltat túlbonyolítottuk, watson meg kapott egy másik női szálat is, és ettől kezdtem igazán vakarni a tarkómat. persze várjuk ki a végét, mert úgy tűnik, hogy idén jobban egységként kell majd kezelni az évad három epizódját -főleg hogy a (többnyire működő) drámai végnek is ott lesznek majd a súlyos következményei... de az átívelés ellenére azért ez lehetett volna még egy kicsit szórakoztatóbb epizód is... bár lehet hogy az akasztott meg igazán, hogy a túl-csavart plot mellé művészi rendezés is társult, sok áttűnéssel és cápával, és a kettő együtt már túlzásnak érződött... (#01.02.)

„i’m not obsessed with sex, i just can’t stop thinking about it. the performance of it. the awkwardness of it. the drama of it. the moment you realise someone wants your body.”

hagyjuk is kicsit az érzelmeket, menjünk rá inkább a testiségre, cicázzunk a férfiak, és ne bújunk el a testnedvek elől sem... london-nak az a környéke ez, ahol a test-kultuszt magas szinten űzik, ahol a férfiak magukról raknak ki portrét a falra, és a nők két jógázás között azon elmélkednek, hogy a gyerekszülés mennyire tönkretenné a tökéletes alakjukat... hát csoda, hogy a kismellű csajoknak kompenzálniuk kell egy rakás pasival...? (#01.02.)