soroló

„i used to love the rain. now it terrifies me.”

azért akartam panaszkodni, hogy túlzó feszültség-keltésre használják a radioaktív esőt, erre a rész második felét teljesen lélek-tépésbe borították -nem újdonság ez a sorozat háza táján, és sokkal jobban tudok örülni egy ilyen morális lelkizésnek, mintha nagy hősies tetteket mutogatnának igazi hatások nélkül... megint próbálnak minket elgondolkodtatni az áldozathozatal nagyságáról, arról, hogy a nagyobb jóért mennyire lehet átlépni a határokat -hogy egy élet kockáztatása miatt elkárhozunk-e. aztán itt vannak a blake-tesók, akik magas szinten űzik a szenvedést, bellamy a hős-komplexusával küszködik a sárba ragadva, míg octavia a hagyományos módját választja az összetört szívének befoltozására -egy sráccal próbálja érezni újra azt, hogy él... clarke házbejárásánál végre éreztem a kontrasztot az egyszerűbb élet és a luxus között (ez tavaly nem akart annyira jönni), kicsit sajnáltam is, hogy még egy pillanatnyi pihenési időt sem hagytak szegénynek az írók abban a pihepuha ágyban... (értem én emori motivációját, de egy picit mindig idegesít az ilyen szintű bizalmatlanság.) (#03.23.)

„how do we rescue them? we are just minds, after all.”

ehh, azt akartam írni, hogy ’de belelátnék a készítők fejébe’, de aztán rájöttem, hogy fölösleges ezt kívánnom, mert ott van a fejük tartalma a képernyőn hétről-hétre... és el sem hiszem, hogy ennyi stílussal lehet színre vinni valamit, de itt van, látom, igaz, hogy léteznek emberek, akikben ennyi kreativitás buzog... mert lehetne csak odakenni a múltat, de mennyivel működőképesebb az, ha dan stevens a brit akcentusos önmagával beszéli ki magából azt, miközben zseniálisan van vizualizálva mögé az egész krétával egy fekete táblára... vagy lehet játszani a színekkel, illetve azok hiányával is, mert fekete/fehéren minden drámaibb lesz (kivéve ha a színes képekbe helyezzük a zombikat...). arról már nem is beszélve, mikor minden örült ötletet egyetlen nagyjelenetbe fokoznak fel, ahol az izgalmat karon fogja a némafilmek esztétikája, miközben ravel bolero-jának egy modernizált változatára járják az ördögi táncukat... azt hiszem ennél tökéletesebben nem is szabadulhattunk volna ki az elme fogságából. hogy ezek után mi vár ránk a fináléban, azt el sem merem képzelni -de szükségtelen is lenne, mert a sorozat íróinak sokkal egyedibben jár az agya, mint ahogy nekem valaha is fog... (#03.23.)

„your purpose in life is to find your purpose.”

amikor bejelentették a marvel/netflix univerzum sorozatait, akkor bevallom ettől tartottam a legjobban -mert nem tudtam elképzelni, hogy a sztorihoz szorosan kapcsolódó távol-keleti-fantasys hangulat jól adaptálható mozgóképre. aztán jöttek az aggasztó hírek a kritikusoktól az elkészült mű minőségére, amik szintén ellöktek attól a gondolattól, hogy nekem minél hamarabb be kéne próbálni a sorozatot. de hát ugye ha az embernek ocd-je van, ami miatt nem tudja elengedni azt a makacs késztetést, hogy egy összefüggő univerzumból mindent be kell fogadnia, akkor nehéz megállnia, hogy ne indítsa el a lejátszást... viszonylag felületesek az ismereteim danny rand-ről, csak néhány heroes for hire képregényt volt szerencsém olvasni az ő szereplésével, de azok nem voltak annyira meggyőzőek, hogy igazán beleássam magam a karakter mélyére. azt azért tudom, hogy a hetvenes években lépett a képregények lapjaira, amikor begyűrűzött amerikába a bruce lee láz, és mindent próbáltak távol-keleti ízekkel bevonni (még james bond-ot is) -viszont az eredetiséggel nem nagyon törődtek... mert hányszor láttuk már azt a toposzt, hogy a hős visszatér a halálból, és a távol töltött ideje alatt levetkőzte a dúsgazdag attitűdjét, és kitanulta a hősködés alap-mozdulatait, hogy most a régi városában szétrúghassa a rosszfiúk seggét... és sajnos ez a pilot semmi extrát nem adott hozzá ehhez a sémához, csak felmondta a már jól ismert elemeket, így a nézői figyelem is el-elkalandozhatott közben. azon gondolkozom már a rész óta, hogy hogyan lehetett volna csavarni egyet a felálláson, hogy izgalmasan tálalják nekünk ezt a kezdést -és arra jutottam, hogy talán én olyan őrült lettem volna, hogy a távol-keleten kezdtem volna, és rázúdítottam volna az egész misztikus hablatyot a gyanútlan nézőkre. mert készítőként kockáztatni kell, az unalmas középút ne igazán kifizetődő... az a szerencséjük scott buck-éknak, hogy a kedvetlen pilot nem tudott elriasztani a folytatástól... (#03.22.)

„-maybe you shouldn’t have been fucking a russian mole.

-well, coming from someone who fucked a guy in a suicide vest, that means a lot.”

el kellett telnie az évad nagyrészének, de végre megvan, hogy mi volt a céljuk a készítőknek, amikor felvázolták a fehér táblára az idei etapot: meg akarták tenni dar-t főgonosznak, és erősen arra mutatnak a jelek, hogy ez lesz az ő dicstelen elbukás-történetének az éve is... és amikor ez kikristályosodott bennem, akkor értettem meg azt is, hogy mi az igazi a bajom ezzel az évaddal -hogy nem csak a feszült izgalmakkal vették el tőlünk azzal, hogy még csak nyomokban sem tartalmaz terroristákat a szezon, hanem az igazi téteket is... mert a nagy perspektívák helyett maximum személyes drámákkal hozzák a minimális érzelmi töltetet -carrie nyitómonológja például működött ebből a szempontból. de jellemző, hogy a leghatásosabb szívtájéki szúrás max-től érkezett... btw, techguy, nagyon felépítették a rejtélyes intézményt, ahol már a megboldogult fbi-ügynökünk is járt, erre most max kiderítette, hogy csak egy szélsőjobbos internetes troll keltető, semmi több -ja, picit a válaszokkal is csalódásokat okoznak idén az írók... (#03.21.)

„no matter how it all goes down, i got your back.”

no, panaszkodtam múlt héten rosita-ra, de most egy kicsit megbocsátottam neki az elmúlt időszak morcosságát, mert egész jól működött, ahogy kiöntötte a lelkét sasha-nak, ahogy elmagyarázta, hogy hogyan szerezte a hasznos képességeit (lásd a múltkori bomba-hatástalanítást pl.). az már egy más dolog, hogy tudtuk előre, hogy a küldetésük halálra van ítélve (főleg hogy sonequa martin-green-ről azt is tudjuk, hogy azóta megkapta egy új sorozat főszerepét)... volt még ma egy bűnbánó jelenet is, ahol szintén jól jött ki az érzelmi lépés, és örülnék, ha ez azzal járna, hogy daryl is leveti a bűnbánatot, és aktívabb szerepet vállal a sorozat menetében... sajnos ezeken kívül nem sok izgalmas történt az epizódban -kaptunk egy hangulatos montázst a hilltop-iak felkészítéséről, gregory megint seggfej lehetett néhány jelenet erejéig, valamint elcsíphettünk pár pillanatot abból, ahogy halad eugene fém-fejű zombi-projektje... (#03.20.)

„you can’t just erase people. you can’t just erase me. that’s not how it works.”

most kezdenek robbanni hannah körül a bombák a születendő gyermeke miatt, és a légnyomásuk mindig ugyanabba az irányba repítik őt -hogy beavassa-e az apát az örömhírbe... egyébként jól láthatóan rosszkedvű hősnőnk, de teljesen meg tudjuk érteni a kedélyállapotát, miután láttuk veszekedni marnie-val, adam-mel és jessa-val is (elijah-val legalább sikerült megbékélni a múltkori verbális késszúrás után). főleg az adam-es utcai egymásnak esés tetszett, adam driver megint tök természetesen hozta az érzékeny fiút (de andrew rannells-nek sem kell szégyenkeznie, ha színészetről van szó). (sokszor fújunk marnie-ra az önzőségei miatt, de most elnézve az édesanyját, sok minden megvilágosodott a személyiségével kapcsolatban...) (#03.20.)

„do not ask me to choose between a war and a wife.”

már van kincsünk és van szigetünk is... szóval azok, akik velem ellentétben jól ismerik a regényt, már biztos felpezsdült vérrel várják a végkifejletet, én viszont csak szolid kíváncsisággal tekintek a jövőbe. az kétségtelen, hogy sikerült az utolsó kanyarokban végleg egymás ellen fordítani a két nagyágyút, és mivel az azért az általános műveltség része, hogy ki szerepel a könyvben, így nem azt várom, hogy ki marad életben a végén, hanem azt, hogy hogyan végzi be a sorsát a másik... a sziget maga elég hangulatosan úszott be a történetünkbe, még jól alá is dúcolták legendákkal, hogy igazán izgalmas helyszín legyen... hogy ne csak a sűrű arcszőrzetű férfiakkal foglalkozzunk, fontos szerepet kaptak a nők is az epizódban... ez egy kicsit ellentmondásos helyzetet szül, mert itt a végjáték előszobájában már nem biztos, hogy nézők kíváncsiak az ilyen mellékszálakra, pedig azért lehet találni érdekes vonásokat bennük -mármint max-nél tudok örülni annak, hogy látszik az a hosszú út, ahogy a testiség miatt színen lévő leszbikus szeretőből eljuttatták a mai változatáig az írók, és a jelenetei hangulata is jól működött (mind a kikötőben, mind a hóesésben). viszont a kormányzóhoz tartozó asszonyságról már nem tudok pozitívumokat írni -valószínűleg nem véletlen az sem, hogy fogalmam sincs, hogy mi a karakter neve... (#03.19.)

„this is what i like to call humane extermination.”

a modern technológia csodákra képes -át tudja vágni az agyad, hogy jobban érezd magad. de igazság szerint az agy egy könnyen átvágható naiv kis szerv, mert ősi módszerekkel más emberek is át tudják verni nagyon csúnyán... (#03.19.)

„look what has become of you. a rat in the desert.”

hmm, ennyi év után is megkapó visszatérni a sivatagba, a két perzselő nap szikrázó fényébe... főleg úgy, hogy számtalan utalást, beállítást és hangulati elemet kaptunk a new hope-ra. én azt sem bántam volna, ha kihagyjuk a sorozat alapszereplőit, és csak maul-ra és ben kenobi-ra koncentrálunk végig... azért van bőven bátorságuk dave filloni-éknak, hogy úgy zárják le egy fontos szereplő történetét, hogy az gyors és váratlan legyen, mert rajongók tömegei sikíthattak fel amiatt az ég felé, hogy ők valami epikus csatát vártak a két erőhasználó között -pedig ez így volt stílusos. és azért érdemes belegondolni abba is, hogy nem csak külsőségeiben hasonlít a régi-trilógia-béli önmagára kenobi mester, hanem a mozgáskultúrájában is -plusz nem tudhatjuk, hogy a magányos évei alatt milyen tudásra tett még szert, ami által ily’ könnyedén legyőzhette a megfáradt és láthatóan zavarodott ellenfelét... (#03.18.)

„-you’re about to drive the last 10 barrels of hydrazine known to man, a cargo which raven needs every last drop of, through hostile territory packed with warring clans, over uneven roads where one serious bump could cause an explosion that would not only kill all of you but would wipe out mankind’s only remaining chance for survival.

-what could possibly go wrong?”

azért én valahol örülnék annak, ha egyszer (csak egyszer) egy lincselést nem állítanának meg az utolsó pillanatban -mert meg tudnának lepni vele az írók... egyébként érdekes morális dilemma lenne az, hogy megérdemli-e a srác a halált, ha nem tudhatta a tettei súlyos következményeit, de inkább ebbe a kiszámítható hőbörgős-lincselős hangulatba vitték el... igaz, bevonták octavia-t is, akire már ráférne egy jó adag lelki fröccs, hisz’ messze nincs még túl lincoln halálán... ahogy várható volt a nagy szállítmányozós út nem ment simán, de az ilyenek dramaturgiailag sosem szoktak, meg nem is lenne hiteles ennyi marakodó önző nép között, ha csak úgy át lehetne kocsikázni közöttük... murphy-vel együtt mi is nehezen kezeljük raven düh-kitöréseit, de azért megértjük, hogy miért nincs jól a csaj... félút van, kellett még bukkanó a nagy küldetésében, hogy fel tudják igazán fokozni a pulzusunkat a fináléig. (ehh, de rosszul takargatták, hogy paige trucco valahol máshol járt a forgatás helyet...) (#03.18.)

„you ever have that feeling like something’s happened before? except differently.”

talán egy kicsit kevésbé erős az élmény, ha az ember tisztában van azzal, hogy amit lát, az biztos, hogy nem a valóság, nem? de az a jó, hogy ennek tudatában az írók máshogy dolgoztatták meg az agyunkat, mint mikor ott hagytak minket az árva gondolatainkkal a labirintusukban... mert ebbe a szépia-színű lenny-féle alter-valóságba hozták magukkal a karakterek a személyes problémáikat, hogy kicsit más szögből rágják meg őket, és ide is be tudtak hatolni az álmok és az asztrál-sík fura világai. de érdekesen jöttek elő a párhuzamok a hasonlóan barna melegítős pilot-tal is. szóval volt itt agy-kirakó bőven, és közben szokás szerint erősen vizualizáltak is (syd ágyba-lebegése olyan volt, mintha mondjuk egy michel gondry klipből keveredett volna ide). és nagyon helyesen hagytak teret aubrey plaza-nak, hogy megmutathassa az eddig kevésbé ismert sokszínűségét, egyszerre lehetett szexi és félelmetes -bár nagyon fura érzés gonoszként tekinteni rá, mert annyira bírom a csajt... (mindig fura bizsergés van az emberben, amikor david igazi édesapját (gy.k.: xavier professzort) emlegetik -pedig a többi percben egyszer sem jut eszedbe, hogy ’ja, tényleg, ez egy x-men sorozat!’...) (#03.18.)