„theirs is a crude and primitive world, but in some ways, it’s beautiful.”
a világ egyik nagy igazságtalansága, hogy életed párjához általában tartozik egy család is, akiknek el kell viselned az összes rigolyáját... szokás szerint sikerült ezt hitelesen ábrázolni a sorozatban, kiemelve az első találkozás rengeteg buktatóját. de egyébként azt gondolom, hogy azért csinálják ezt a sok hülyeséget a szülők, mert ezzel akarják megvédeni a csemetéjüket -hehe, nem. (#01.13.)
„how do we deal with homegrown violent, do-it-yourself jihadists?”
a nyitó jazz-dallamoknál csapott meg az érzés, hogy mennyire hiányzott a sorozat -persze aztán hamar kiderült, hogy a rég látott szeretőm nem ölel magához melegen, hanem egyből a dráma mélyére lök... tudtuk jól, hogy quinn vissza fog térni, úgyhogy az volt a fő kérdés, hogy milyen sorsot szánnak neki az alkotók a halálközeli állapot után -és egy olyan utat választottak, ami pokol lesz a számára, és nem lesz könnyű elviselni nekünk nézőknek sem, legalábbis pocsék érzés nézni ezt a leépült agonizálást hosszú perceken át (főleg a drogtanyán lévő megaláztatása volt sok egy kicsit). de persze carrie nem hagyta magára, felvette ezt a keresztet (meg persze a szokásos arckifejezését is), hogy könnyítsen a terhein, és végig fog vele menni ezen az úton -úgy, hogy közben egy kicsit anya is lesz, és még a munkáját sem hanyagolja el... a készítők szokás szerint nem fekete/fehérben ábrázolják a világot, érdekes lesz látni, hogy ennyi év után újra hazai földön játszódnak az események, és olyan muszlimok kerülnek így a középpontba, akik amerikai földön születtek -és jól lehet majd lebegtetni a kérdést, hogy túlzóak-e a velük szemben végrehajtott hatósági intézkedések, vagy a szólásszabadság álcája mögé bújva tényleg radikális eszméket vallanak-e. de egyébként is egy baromi izgalmas időszakot választottak az évadhoz, mert ahogy a való életben is, úgy a sorozat világában is új elnök van, illetve elnök asszony (mert a fikciós világban több eszük van az amerikaiaknak), és már most érződik, hogy saul-éknak komoly problémáik lesznek az új főnökük elveivel, így kőkemény súrlódások várhatóak majd az évad során (és elizabeth marvel-t is szeretjük, még akkor is, ha ritkán játszik szerethető karaktereket). (feltűnő volt, hogy sokat volt az operatőr kezében a kamera, ez eddig is jellemző volt a sorozatra?) (#01.12.)
„you want to kill the one person in the world that she trusts?”
ha már az évad egyik főszála a biológiai hadviselés, nem lett volna helyénvaló, ha philip-ék máris megszabadulnak a náluk lévő mintától -és ez nem csak azzal jár, hogy folyamatos feszültség van a házban amiatt, hogy ott rejtegetik az életveszélyes cuccot, de a sikertelen átadás is kőkeményre sikerült a vonakodó pilótával és a ’tainted love’-ra való gyilkolással... ez is egy újabb strigula lesz philip megbánós listáján, mert tudjuk jól, hogy mostanában milyen érzékenyen reagál a miatta bekövetkezett halálokra. az nagyon tetszett, hogy meg tudott nyílni elizabeth-nek, és elmesélte az est gyűléseket és a gyerekkori traumát is egy füst alatt -de egyébként is, valami őszinteségi vírus szökhetett be a házba, mert paige is bevallotta élete legnagyobb hülyeségét... amennyire utáltam tavaly év végén ezt a fordulatot, most annyira elégedetten szemlélem azt, amit tesznek vele az írók, mert szerencsére nem az lett a megoldás, hogy a szülők gond nélkül elteszik láb alól az atyát, hanem komolyabb probléma-megoldást és lelki gubancot generál ez a ballépés... (annyira tudtam örülni nina happy moment-jének, még ha tényleg csak egy pillanatig tartott is, mert szegényt olyan régen láttuk már mosolyogni...) (#01.12.)
„-how do you think you bring down an empire?
-with fear. once the pons are scared, they stop responding an start reacting. and they strike back blindly. and fear spreads.”
ha már mozgásba lendítettük a karaktereket, akkor most már nem fognak leállni, szépen gördülnek előre -még ha ez a mozgalmasság néha mellék-küldetésekkel is együtt jár... bár nem volt bajom azzal, hogy a nemrég megtalált férfiasságát frank arra használja, hogy mélyebbre ássa magát az ellenállásban (meg egy csinos japán lány bugyijába), és így az izgalom kedvéért veszélyes feladatokat is végez nekik, főleg mert nem csak feszültség volt a bomba körül, de jól kapargattuk a múltat is a japán gyűjtőtáborok szomorú történetével... julianna-nál is érződik egy jól működő kettősség, mert amíg a smith család jelenlétében tökéletesen tudja magára venni az ártatlanság álarcát, addig a küldetése közben erősen a tilosban járkál, és ez utóbbit persze a titkos-ügynökök sem hagyhatják annyiban -úgyhogy ide is jutott bőven a feszültségből, és a repkedő lövedékekből... joe-val viszont egy picit megrekedtünk, de tényleg nehéz lehet neki elfogadni a tényt, hogy az apja nem az a szörnyeteg, akiről ő egész gyerekkorában hallott... (#01.11.)
„gear up! the robot apocalypse is finally here.”
azért azt el kell ismerni, hogy a shield írói mindig jól tudják keverni a kezükben lévő kártyalapokat, avagy ügyesen illesztik egymás mellé a kirakós-darabokat, hogy egy másik játék-hasonlattal is éljek... mert előadják itt nekünk az összes android-film klisét, ami felhalmozódott a nyolcvanas évek óta hollywood-ban (persze nem ilyen drámai a helyzet, csak jó ötletnek tűnt utalni arra, hogy mack végig geek-kedte az epizódot a robotos poénjaival...) -hogy aztán a végén csavarjanak egy jó nagyon a szálon. méghozzá egy olyan fordulattal csaptak arcon minket, aminek azért elég nyilvánvalónak kellett volna lennie, ha nem felejtettük volna el, hogy aida megalkotója milyen irányból is érkezett a sorozatba... (btw, sajnáltam volna, ha mostantól nélkülöznünk kell mallory jansen szép pofikáját.) a másik szálon is ügyes összefűzések mentek, már korábban megismert gonoszok léptek szövetségre, és a szenátornéninél drámai hátteret is adtak az ellenszenvének -mert biztos rengeteg olyan ember él new york-ban, aki komoly veszteségeket szenvedett el, mikor a chitauri-k ellepték a város egét... az elmúlt évadok már bizonyították, hogy képesek az írók ilyen magasan tartani a színvonalat, így biztos, hogy az évad második felében sem lesz probléma a csavaros történetvezetéssel -az már egy másik kérdés, hogy a nem-nézőkhöz miért nem jut el a stabil színvonal híre... (#01.11.)
„serial killing is an expression of power, ego, a signature in human destruction ultimately, for full satisfaction, it requires plain sight.”
well played, gentlemen! a múltheti rész után sok nézőtársammal egyetemben magam is kiábrándultságot éreztem, bosszantott, hogy mennyire nem akart összeállni az az epizód, aztán most itt ülök az újabb rész felett, ami az évadnyitó bicegő szálait vette fel, és mégis azt kell mondanom, hogy kifejezetten erős másfél órát kaptunk ezúttal -a tévé-készítés boszorkánykonyhája mindig tartogat meglepetéseket... persze mondhatnánk, hogy könnyű ábrázolni a gyászt és a zavarodottságot, amikor két ilyen színész dolgozik a szövegkönyv alá, de a cumberbatch/freeman duó eddig is velünk volt. mondhatjuk, hogy érdekesebb volt a heti-ügy, de ha belegondolunk most is csak a lelki történéseket támogatta ez a szál. lehetne azt mondani, hogy túlságosan kapkodós volt a vágás, de pont ettől a kiszámíthatatlanságtól működött a vizualitása, hogy néha randomnak tűnő dolgok villantak fel, máskor meg szépen úsztunk át egyik jelenetből a másikba -tökéletesen leképezve a sherlock fejében lévő zűrzavart. mert ami más esetben az ember idegeire ment volna, azaz a zavarodott drogos káosz, az itt pont kiszolgálta a nézők érzéseit -mert teljes bizonytalanságban tartottak minket ezekkel a fogásokkal, és szerintem tök jó érzés eljutni arra a pontra, amikor semmit nem hiszel el a főszereplődnek, annyira körbeveszik már a hallucinációk és a megtévesztések... és lehet morogni moffat-ékra, hogy folyton játszanak velünk, de olyankor valahogy mindenki elfelejt morogni, amikor elolvasztják a szívünket a barátság ábrázolásával... (a végső csavarok és az alattomos cliffhanger gondoskodtak arról, hogy még mindig egy nagy egésznek érezzük az évadot.) (#01.10.)
„there walks a dead man.”
azért az milyen menő már, ha egy hollywood-i szupersztár két mega-produkció között leül az édesapjával kifundálni egy történetet, amit aztán egy régi jó barát segítségével sorozatos formába öntenek -mert nem elégszik meg azzal, amit a nagyvászon nyújt neki, ő igazi karakter-szerepet akar játszani... muszáj volt tom hardy-val kezdeni, mert ez tényleg az ő show-ja, az ő izmos vállain nyugszik a vállalkozás sikere, és persze szokás szerint tökéletesen elhisszük neki azt a kíméletlenséget, ami árad belőle ebben a szerepben is (és köszönöm tom, hogy végre hajlandó voltál három milliméterrel szélesebbre nyitni a szádat a szokásosnál, és nem olyan akcentust választottál, amiből egy büdös szót nem lehet érteni...). bár azon kívül, hogy egy bitang-kemény, ugyanakkor intelligens fickó a hősünk, még nem sokat tudtunk meg róla, magas a rejtély-faktor a múltjában -de ez teljesen rendben van így, pont azért választották az alkotók a sorozat formátumát, hogy legyen idejük kifejteni mindent. bár nekem azzal sincs nagy bajom, ha misztikumba burkolnak bizonyos szálakat, és nem kapunk egyenes válaszokat. bár azt nem tudom, hogy mennyire reagálnám le jól, ha ez a misztikum összeütközne a jelenleg látott realizmussal -mert én elsősorban történelmi sorozatként szeretnék tekinteni a show-ra. főleg mert láthatóan mindent megtettek azért, hogy hihetővé varázsolják a tizenkilencedik századi környezetet. egyébként is a szívem csücske az ipari forradalom kora, de talán ennyire valóságosnak és mocskosnak még sosem láthattam a tévé képernyőjén, még az a legenyhébb reakció, ha odaképzeled a lószar-szagot a háttérbe... persze ez csak az utcákra és a kikötőre vonatkozik, mert sikerült nagyon szép kontrasztot alkotni a kelet-indiai társaság fényűző termeivel... mint ahogy a sztori is itt billen majd át misztikusból intrikussá, mert persze a pénz és a hatalom is komoly mozgatórugói lesznek a nagy egésznek... karizmatikus főszereplő, érdekes alapok egy jól alakítható történethez, tökéletes korhangulat, gyönyörű képek, hatásos zenei festés max richter-től -azt hiszem mindent megkaptam, amit egy pilot-tól várhatok. csak az a baj, hogy most várhatok egy hetet a következő epizódig... (oona chaplin még mindig az egyik leggyönyörűbb teremtés ezen a földgolyón.) (#01.09.)