soroló

„the force resides in all living things. but you have to be open to it. sabine is blocked. her mind is conflicted. she’s so expressive and yet so tightly wound.”

wow, ezt most gyönyörűen felépítették dave filoni-ék... és pont azzal érték ezt el, hogy lecsupaszították a sztori-vezetést, nem kellenek ide küldetések meg mellék-kalandok, elég csak a karakterek mélyére nézni. bár nekem már a darksaber historiája is tetszett, főleg a vizuális megvalósítása a falfestmény-hatással, de aztán sabine edzésének a rétegei is nagyon működtek -így tudtak letaglózni a végén, ahogy az akadályok és makacsságok után kirobbantak az érzelmek. és nagy szerepe volt ebben az erős érzelmi hatásban a zenének is, amit már akkor is meg akartam dicsérni, amikor beúszott a skywalker-téma a háttérbe, de aztán a végén teljesen magával tudott ragadni a nagyjelenet alatt. szerintem nem volt még olyan, hogy egy rebels-epizód vége-főcíme alatt tapsoltam volna, most viszont kiérdemelték ezt az elismerési formát az alkotók. (#01.22.)

„you have 104 spies in london. and we have 202.”

...nem is baj az, hogy ennyi kém hallgatózik london utcáin, mert így nem kell hosszú perceket pazarolnunk arra, hogy a karakterek egymásnak magyarázzanak el bizonyos dolgokat, mert mindenkinél ott van már a tudás kulcsa, mielőtt párbeszédbe kezdenének... jut nekik (és nekünk) így is elég titok, ezek főleg a múltból erednek, bár azért már egyre inkább fény derül ezekre is (ahogy beigazolódott például az incesztus ténye is). ebben az is a segítségünkre van, hogy hősünk saját kezűleg ás le a mélyre, rothadó pincékben és elszenesedett kandallókban kutat. pedig nincs jól, de szomorú is lettem volna, ha a maláj tőr pengéje nyomát nem hordja magán néhány epizódon át. viszont ha a teste sérült is, az elméje nagyon is tud villogni. tetszett, hogy egy egyszerű lépéssel túljárt a kelet-indiai társaság eszén, de az is nagyon működött, ahogy konfrontálódott a sógorával -mert tom hardy apró arcmimikával érzékeltette, hogy mennyire azon a határon van a karaktere, hogy megfogja a tűzforró kávés-kannát, és szétverje vele annak az alávaló mocsoknak a fejét... (vizuálisan is megjelenítik nekünk a múlt felszínre hozását, ablaktáblák résein szűrődik be a fény, vagy vízhullámokról tükröződik a plafonra.) (elriasztó képet kaphattunk a korabeli színházi körülményekről is, ami lehet hogy jó szórakozási forma volt a pórnépeknek, de a színészeknek rémálom lehetett...) (#01.22.)

„i’m part of the technology world, and this is what it looks like.”

a modern technológia sokat segít nekünk könnyebbé tenni az életünket, ugyanakkor rengeteg veszéllyel is jár együtt -legyen szó egy interneten fenntartott távkapcsolatról, egy startup cég megpróbáltatásairól, vagy egy gyilkos masszázs-székről (ez utóbbi volt az igazán wtf-szkeccs, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy tényleg komolyan gondolták a srácok). de az a legriasztóbb ebben a technológia-orientált jövőképben, hogy az erős férfiaknak nem nagyon van benne hely... (#01.22.)

„here’s what i’d recommend for a typical bro with your income and attractiveness level: 40% women at work, 40% bar hookups, and 20% ex-girlfriends. now here’s you. you are investing 100% of your resources into one girl.”

a párkapcsolatok egyik kritikus pontja a hozott barátok kérdésköre, hogy mennyire sikerül beintegrálni az új (rózsaszín ködön át látott) személyt a baráti hálóba... (ahogy az már szokásommá vált, röviden és szárazon összefoglaltam a (tudományos alapokon nyugvó) tényeket, míg a sorozat elviccelte és eltúlozta ezeket -ezért kell nézni a show-t, mert az szórakoztató, én meg nem vagyok az...) (#01.20.)

„i am the leader of this great army. me! and you will obey me. and if you do so, my brothers, revenge for our father will be ours.”

hmm, emberáldozás is volt a vikingeknél? értem én, hogy nagy felajánlást kell tenni az isteneknek, de azért egy jarl életének a kioltása talán túl nagy ár, nem? bár maga az áldozat sem gondolta így, ő alig várta, hogy a valhalla-ba kerülhessen... érdekes volt, hogy michael hirst-ék párhuzamosították a szertartást egy szeretkezéssel (végülis mindegyikben egy hosszú tárgyat döfnek egy emberi testbe...), bár tudjuk már jól, hogy a vikingeknek épp annyira fontos a testiség mint a spirituális lét. viszont azt el kell ismerni, hogy progresszíven állnak a párkapcsolatokhoz, gond nélkül lehet szeretőt tartani egy házasság mellett, de az sem jelent problémát, ha meg kell osztani az ifjú feleséget... az otthoni előkészületek után hamar átértünk angliába, ahol persze nem vették komolyan az össznemzeti viking összefogást -így nekik épp annyira sokkoló lehetett látni a teljes sereget, mint amennyire nekünk nézőknek felemelő volt az érzés. minden dicséretem a statisztéria-szervezésnek és a digitális háttérmunkának, mert én is el tudtam hinni, hogy ez a mérhetetlen mennyiségű ember-tömeg ott van a mezőn. annyira hatásos volt a belépőjük, hogy még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy elspórolták magát a csatát -majd talán jövő héten pótolunk. igaz, nem aelle ellen, mert rajta már kiélhették kegyetlen bosszújukat a lothbrok-fiúk. (#01.19.)

„when your country calls, you answer.”

nekem mindig is gyanús volt az igazgató, hogy sosem kapargattuk igazán a képességeit, nem nagyon láttuk használni az erejét -és úgy tűnik, hogy ennek oka volt, és kalapemelés jár az íróknak, ha végig ez volt a tervük. ráadásul szépen beleillik a nagy egészbe, hogy az igazgatót mesterségesen pumpálták fel szuperré, mert ugye a marvel univerzumában nagy hagyományai vannak ennek a technikának, ráadásul az ultra-hazafi és mindig kőkemény talbot tábornokból simán ki is nézzünk egy ilyen húzást. és szerintem tetszeni fog a most következő dinamikai váltás, amikor mace igazgató és coulson ügynök egy szinten állnak majd a parancs-osztásban... kevin tancharoen rendezte az epizódot, úgyhogy számíthattunk néhány pofás verekedős jelenetre, és persze elsősorban ming na-t dolgoztatta meg (egyszer egy android ellen, egyszer meg kertész-szerszámokkal egy fészerben), de egyébként jól tudott húzni a rész tempójával így, hogy tulajdonképpen egy nagy üldözéses jelenetet kaptunk... (fake may esetében csak engem zavar, hogy pont vele esett meg már az is, hogy helyettesítődött egy arc-maszkos által...?) (bear milyen heroikus zene-témát írt mára daisy-nek -alátámasztva azt, hogy már nem ellenség a nép szemében, hanem népszerű hős(nő).) (#01.19.)

„we need to be as sanitary as possible. avoid touching your nose, eyes, mouth. wash your hands 30 seconds longer than you normally do. if you have to touch each other, put on gloves.”

én nem tudom elképzelni, hogy ennyi fenyegetettség között éljem az életemet... de jennings-ék valahogy kezelik ezeket a szituációkat, igaz, lelkileg nekik sem könnyű -elgondolkodtató, hogy elizabeth gondolatai a lehetséges életveszély alatt is a lánya körül forogtak (plusz a saját anyja villant be neki egy lázálomban) -bár tudjuk jól, hogy évek óta a szemünk előtt töltik fel érzelemmel azt a hideg burkot, ami ő kezdetben volt... az állandó fenyegetettség nem csak a családot érinti, hanem bárkit, aki kapcsolatba kerül velük, martha körül is elkezdett szorulni a hurok, mert hiába húzzuk a szánkat sokszor stan hülyeségei miatt, azért azt el kell ismernünk, hogy érti a dolgát, és vadászkutyaként képes kiszimatolni a gyanús ügyleteket -baromi izgalmas várni az elkerülhetetlen konfrontációt clark-al philip-pel... no, eddig húztam az időt, de kénytelenek leszünk a szovjetunió felé fordulni... nina szergejevna története már jó ideje külön futott az összes többi száltól, talán kevésbé is működött így magában -de ettől még nem kellett volna ily’ brutálisan lezárni... persze, túl szép álom lett volna, ha az árulásáról félre tudnak nézni a szovjet hatóságok, de azért egy kicsivel szebb sorsot is szánhattak volna neki az írók -vagy legalábbis nem olyat, ami miatt percekig csak az üres monitort bambulom bénán... (#01.17.)

„people believe what they need to believe.”

milyen kis gonoszok az írók, mert amíg lekötötték a figyelmünket az egyik problémával, addig altattak minket a másikkal kapcsolatban, így nagyobb erővel tudtak lecsapni a végén... mert a paige-féle bajok uralták a gondolatainkat, philip-ék kétségbeesetten próbálják kezelni a helyzetet úgy, hogy a lányuk ne idegenedjen el tőlük, és lehetőleg vér se tapadjon a kezükhöz -vagy ne kelljen hazatérniük az anyaföldre. és ezzel így zsonglőrködni nem egyszerű, még akkor sem, ha a világhírű beszélőkéjükkel bárkinek be tudják adni, hogy nem gyilkos kémként élik mindennapjaikat, csak olyan szovjet állampolgárokként, akik békeharcosként érkeztek az államokba... egyfelől örülök annak, hogy paige bizalma megrendült az atyában, másrészről viszont pont most nem jött jól ez a bizalom-hiány, mert pont akkor beszél vele dühből amikor nyugalomra lenne szükség... és mire meglett volna a megoldás (a lelkészéknek meg kell térniük az urukhoz, de úgy, hogy a szülők ártatlan angyaloknak tűnjenek), jött a nagy csavar -és hirtelen félreraktunk minden más bajt, hogy rettegjünk egy kicsit a halálos kóroktól (tudjátok, olyan ez, mint az a sokszor megénekelt puska a színpadon...). (#01.17.)

„we’re experiencing science from the perspective of lab rats.”

már a cím is predesztinálta az epizódot arra, hogy valami összegzést várjunk tőle, és igazából ez úgy valósult meg, hogy a sorozat legjobb és legrosszabb elemeit összezsúfolták nekünk másfél órába -így nem lett dicsőséges korona az eddigi történetek tetején, lett viszont komoly fejvakarás, mert egymást váltották a működő és a nem-szeretem részek, így nehéz eldönteni, hogy mit is gondoljak igazából... a kezdést például határozottan utáltam, mert semmi értelme nem volt a mycroft-os ijesztgetésnek -bár lehet hogy ezzel csak azt próbálták nekünk előrevetíteni, hogy a hagyományos nyomozós zsáner helyett ma pszicho-thrillert kapunk, szűk helyekre zárt elme-játékokkal. a kivitelezés az olcsó horrorokéra hajazott, azokkal meg tudjuk, hogy jómagam erőteljesen hadilábon állok... viszont az volt a szerencséjük moffat-éknak, hogy érzelmileg sikerült bevonni a drámába -és persze az sem volt hátrány, hogy a színészek kitettek magukért minden percben (sian brooke vékony mezsgyén táncolt, de az őrült zsenikkel mindig ez a helyzet -lásd még a mára is teljesen feleslegesen visszarángatott andrew scott-ot, aki pont azért szórakoztató, mert annyira átesik a ló túloldalára)... azt viszont mindenképp a ’tetszett’ oldalra tenném, hogy a holmes-család ennyire a középpontba került, mert így a john/sherlock dinamikát ki lehetett egészíteni mycroft összetett személyiségével, a végén meg nagyon kifizetődő lett a múlt felhánytorgatása, mert érzelmileg megkaptuk azt a csúcspontot, ami intellektuálisan egy kicsit hiányzott az epizódból... (azért az érdekes, hogy nem is a nagy relevációnál tört össze igazán a nézők szíve, hanem egy ártatlan ’i love you’ kimondásánál...) (#01.16.)

egyfelől dicséretet érdemel a moffat/gatiss alkotó-páros, mert volt bátorságuk új útra vinni mindenki kedvenc nyomozóját, ugyanakkor bőven érheti kritika őket amiatt, hogy túl sokat botladoztak ezen a feltáratlan ösvényen... mert persze ki lehet találni azt, hogy elhagyják a hagyományos heti ügyeket, és az átívelésre koncentrálnak, hogy a fondorlatok helyett az érzelmek fognak dominálni ebben az évadban, de ezek miatt féloldalasnak érződtek az epizódok, mert annak idején pont a nyomozások ötletességével húzták be a nézők többségét. de valószínűleg elfedhető lett volna ez a hiányosság, ha az átívelések és az érzelmi töltet úgy működik, ahogy az írószobában megtervezték -de sajnos már az első részben kudarcot vallottak ezzel. hiába korrigáltak a gyász hiteles bemutatásával a folytatásban, ha előtte nem tudtak behúzni a hiteltelen mary-sztorival. de az utolsó rész személyes családi drámája is ugyanígy felemás lett, picit megütött, de nem tudott igazán a padlóra küldeni... nagy a bizonytalanság a sorozat körül, de én nem bánnám, hogy benedict cumberbatch még néhány év múlva felenné a hegedű-vonót, és hadarna nekünk egy csomó szarkasztikus beszólást, miközben fél kézzel megold egy kacifántosra csavart ügyet -csak úgy, nosztalgiából...

„when you left london, the east india was a trading company. now it is god almighty. the prince regent fears it. no government in the world dares to stand up to it. it owns the land, the ocean, the fucking sky above our heads. it has more men and weapons and ships than all the christian nations combined.”

több szempontból is látszik, hogy a múlt heti kezdéskor csak a piszkos felszínt kapargattuk -például jó pár neves színész még csak ma mutatkozott be a show-ban, és néhányan meglepő módon bővítették a karakter-készletet (az egy dolog, hogy michael kelly csupa kosz volt a kelme-festés után, vagy hogy stephen graham fejét telemintázták tetoválásokkal, de mark gatiss-t úgy elcsúfították, hogy csak azért tudtam, hogy ő van a maszk alatt, mert láttam a nevét a stáblistán)... igazából a sztoriban még mindig a felszín közelében vagyunk, érezhető, hogy valami nagyobb lépték is várható majd a későbbiekben, nagyhatalmi játszmák pénz-és-hataloméhes nagykutyákkal és amerikai kémekkel, és nem csak azt nézzük majd nyolc órán keresztül, hogy tom hardy karaktere faarccal gépiesen megy előre, és teszi a dolgát, hogy megbosszulja az apját -bár ez az aspektusa is kétségtelenül szórakoztató. a hangulat még mindig nyomasztó, és el tudják érni, hogy bele-beleborzongj a korabeli higiéniai hiányosságok gondolatától, a lószaros kórház-udvartól és a szétrohadt fogaktól... (#01.15.)

„the empire has begun to deploy recon droids. these infiltrators sweep the outer rim worlds for rebel bases.”

amikor először megláttam az epizódban vendégszereplő gyilkos kém-robotot, akkor a klasszikus ötvenes évek scifi filmjei és könyv-borítói ugrottak be egyből, aztán a rész megnézése után tudtam meg, hogy egy régi c3po-s koncepciós rajzot használtak fel hozzá... a múltkori kiemelt duplarész után visszatértek a dolgos mindennapok, de valahol várható volt, hogy zeb is kap egy rá fókuszáló filler-epizódot, mert idén eléggé háttérbe szorult a lasat. és tulajdonképpen azért nem panaszkodom, mert a verekedős részeit jól kiegészítették robot-humorral. és egyébként is az utolsó pár percet azért az átívelésre szántuk, hogy ne írhassam le nyugodt lelkiismerettel azt, hogy ’filler-epizód’... (#01.15.)

„your father was a great hero. perhaps the greatest hero of our race. and that is why we have answered your summons, and come to avenge his death.”

újfent egy átmeneti epizód -annak több negatív aspektusával... mert sajnos a nagy távolságok miatt meg kellett várnunk, hogy björk-ék hazaérjenek a portyából -természetesen egy hatásos belépővel tették újra a lábukat viking földre (és közben még arra is volt idő, hogy kidobják otthon rollo-t, akit persze a temperamentumos felesége tüzesen fogadott). és most majd arra kell várnunk, hogy összegyűljön a címbe is beemelt nagy hadsereg, és meg lehessen indulni anglia ellen... de addig is elütjük az időt egy jó adag intrikával, mert ezek a viking népek nem bírnak ki egy napot sem, hogy ne próbálják meg hátbaszúrni a saját szövetségeseiket... a hangsúly továbbra is a lothbrok gyerekeken van, és bevallom, hogy én még így hét rész után is barátkozom velük, az állandó veszekedéseik az idegeimre mennek, és túlzásnak érzem ivar agresszív kötekedő hisztijeit is -bár persze benne van a legtöbb potenciál arra, hogy később kedvenc lesz. főleg azután, hogy most már floki segítségével megoldotta azt is, hogy ne csak a szája legyen nagy a csatatéren, hanem a harc-ereje is... (#01.13.)

„you know, pretty soon every hollywood movie’s gonna be a remake with women in the lead role.”

ebben a genderfluid világban minden egyes pillanatban meg kell küzdenünk nekünk fehér heteró férfiaknak a túlélésért... riasztóan valóságos volt a kezdés, ahogy az elnyomott férfiak hangját hallatták carrie-ék, mert pont azokat a felböfögött hülyeségeket parodizálták ki, amikkel nap-mint-nap találkozik a gyanútlan netező a világhálón... a másik főtéma is jól kapcsolódott ehhez a gondolatisághoz, mert az izmos ’nők-kedvence’ típus különösen el van nyomva ebben a félresiklott világban, úgyhogy ideje visszavenniük a hatalmat a nerd-öktől! (#01.13.)