soroló

„we’re in the process of building an alliance, uniting the various rebel cells across the galaxy.”

szeretem, amikor kihasználják a karakterek a környezetüket -főleg ha olyan látványosan teszik ezt, mint itt a nebulával hera-ék... amennyire fontos szereplője mon mothma a star wars univerzumnak, olyan keveset tudunk a tevékenységéről, úgyhogy nagyon értékelendő, hogy kiemelt szerepet kapott ma itt a rebels-ben, ráadásul egy kulcsfontosságú jelenettel zártuk a részt: amikor is a szenátor-asszony bátor kiállásának köszönhetően a szétszóródott lázadó sejtekből megalakult az a szövetség, ami már komoly sebeket tud majd ejteni a mindenhatónak gondolt birodalmon. (#03.05.)

„the radiation is our enemy, not the ice nation.”

azért azzal nem vádolhatjuk az írókat, hogy hagynák kihűlni a feszültség tüzét a sorozatban... de az a jó, hogy többségében logikusan épülnek bele ezek a feszült jelenetek a nagy egészbe. de az is jól megy nekik, hogy hihető magyarázatokat találjanak az egyes karakter-fordulatokra. gondolok itt például arra, hogy raven viselkedéséhez és gyors következtetéseihez előhúzták azt a tavalyi jelenetet, amikor kicsit megsütötték az agyát, hogy felszabadítsák allie uralma alól -és nagyon helyesen ennek következményei lettek most... el tudom fogadni a bizalmi problémákat is a különböző népek között, ugyanakkor nagyon tudtam bólogatni bellamy kinyilatkoztatásakor, mert számomra is nehezen érthető, hogy az emberiség miért gondolkodik mindig ’mi-és-ti’-ben, és miért nem képes félrerakni az ellentéteket a nagyobb jó érdekében... az eheti nagyjelenetben is volt logika temérdek -mármint nem a luddita srác tettében, hanem abban az írói szándékban, hogy kihúzzák clarke-ék alól a remény legbiztosabb támaszát. pedig meg voltam győződve arról, hogy arra akarják használni arcadia-t, hogy újra relevánssá tegyék a címet, és csak száz ember maradjon életben az évad végére... (szegény o jól bírja, hogy az írók ’kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek’-et játszanak vele...) (#03.04.)

„you’re here, in the astral plane. you went too far into the make-believe and got lost... your mind, consciousness. and now you’re trapped in this no-place, where every day is the same, where you can imaginify yourself a kingdom but nothing is ever real.”

nem akarom magam fényezni, de ízlés tekintetében igenis különbözöm az átlagtól. attól a rétegtől, akik csak a lineáris történetvezetést tudják befogadni, ahol minden nyilvánvaló, és az üzenet sem megterhelő. na ők azok, akik menekülnének egy olyan mindfuck elől, mint ami ebben az epizód látható volt -én meg csak ülök itt az ágyamon vigyorogva, mert beletaláltak a fura ízlésem középébe... de kérdem én, nem jó érzés elveszni egy kicsit a megannyi kérdés között? állni a saját asztrál-síkunkon, körülnézve beleröhögni a zavarosba: mi a fene folyik itt...??? ismételünk, továbblépünk, kitisztítjuk, elhomályosítjuk, újra-és-újra-és-újra. egyszerre megyünk szellemi és fizikai trip-re, ahol nem csak david-ről tudhatunk meg többet, de a mellékszereplő társairól is. valamint ott ül a mélyben, elmélkedik és táncol jemaine clement (mint valami elfuserált david lynch karakter), akinek a hangjába a flight of the conchords óta szerelmes vagyok, úgyhogy elég volt a nyitányban megszólalnia, hogy tudjam milyen fun dolgok várnak ma rám... (#03.02.)

„and the best man goes to...”

így a díjátadó szezon végén kitörő örömmel fogadtam az oscar-ra hajazó eseményt, ahol josh bejelentette, hogy ki lesz a tanúja az esküvőn... azért nagy elmélkedés nem kellett a győztes személyéhez, ahhoz már inkább, hogy mit kezd majd ezzel a felelősségteljes pozícióval a világ legfelelőtlenebb embere... de nem csak a kezdéssel tudtak súrolni, hanem később is ott volt a börtönös telefonbeszélgetés és a remény rabjai-féle csattanó, plusz a nagy békülés előtt majdnem el-michaeljordan-ezték a srácok a barátságukat... (#03.02.)

„what does dr.smarty-pants say to his knew bestest friend in the whole wide world?”

negan esténként bemegy a feleség-raktárba, és kedve szerint választ egy megfelelő hajszínűt magának szórakozásul...? (így elnézve a kínálatot, én azt hiszem maradnék a vörösnél...) szoktam panaszkodni azért, ha valami egyoldalúan mutatja be az ellentétes feleket, itt viszont még mindig nem érzem azt, hogy ennyire mélyen meg kéne ismernünk a saviour-öket. persze vannak aspektusok, amikre érdemes figyelni -például, hogy milyen volt az ő szemszögükből daryl szökése- de egy egész epizódot nem érdemelnek a sorozat ezen szakaszában. még akkor sem, hogy némi (számomra kissé érdektelen) dwight-os kitérőt leszámítva eugene-t láthattuk leginkább az ellenség táborába beilleszkedni. az mondjuk érdekes lehet, hogy a körmondatok királya mennyire teszi magáévá az új életvitelt, vagy mennyire fogja belülről bomlasztani a rendszert. jó dinamikát ad a csoportnak, hogy nem bízol egyik tagjában sem, mert sohasem tudhatod igazán, hogy önszántukból cselekszenek-e, vagy csak a negan iránti félelmükből. és ez a legnagyobb fegyverténye ennek a velejéig romlott kurafinak, nem az, hogy ontja magából a lazának szánt fárasztó szövegeket. (#03.01.)

„more witch-hunts. great.”

talán azért tud kevésbé bevonzani ez az évad, mert annyira külön szálon folytatja mindenki a maga ügyleteit, szálazza a maga rejtélyeit -itt vagyunk az évad felénél, és még reményünk sincs, hogy igazán össze fog érni minden a végére. persze magukban a szálakban vannak erős pillanatok, de nagyon hiányzik egy markáns vezérfonál... de lehet hogy nemsokára elérünk arra a pontra, ahol a ’nagy összeesküvés’ majd mindent belep és összeköt... mert egyre erősebbek a jelek, hogy a nagy titkok leleplezéséhez a felsőbb körökben kell majd keresgélnünk, ott, ahol simán robbantanak newyork közepén, ha ez az érdekük, vagy ahol egy kíváncsiskodó fbi ügynök is simán feláldozható. de hogy eljussunk a nagy leleplezésig, addig még carrie-nek nyilvánvalóan sokat kell majd küszködnie és szenvednie... eközben saul megszállottan hajtja a moszad-szálat, még a konkurens oroszokkal is hajlandó lepaktálni, csak hogy közelebb jusson a rejtély megoldásához... és az új elnökasszonyt is próbálják közelebb hozni hozzánk -sikerrel, tenném hozzá, és ehhez elég volt egy érzelmes nagy-beszéd, valamint az, hogy elizabeth marvel-t kasztingolták anno... (#02.28.)

„i’m a horny motherfucker with the impulse control of a toddler.”

miért ne férne bele az utolsó tíz részbe is egy filler-epizód...? nem ez az első eset, amikor lena írt magának egy novella-zárványt a sorozat szövetébe, de amíg működnek ezek a mini-sztorik, addig nincs okunk panaszra. meg tudja is a készítő-hölgy, hogy mi kell ahhoz az írásán kívül, hogy elégedettek legyünk a végeredménnyel: egy tehetséges partner, és matthew rhys magasan túlteljesíti az elvárásokat... egyébként egy tipikus lena-témát feszegettünk ma, azaz a nem megfelelő szexuális közeledést, és érdekes volt meghallgatni mindkét felet, mert úgy lettek összerakva a párbeszédek, hogy ne csak hannah-nak legyen igaza. az már egy más kérdés, hogy a végén újra kiderült, hogy a férfiak mindannyian alávaló mocskos pöcsök -de mivel igazán viccesen került az a bizonyos pöcs a középpontba, így képtelen vagyok férfiként ezt magamra venni... (#02.26.)

„there’s a rebel spying on me. codename ’fulcrum’. and perhaps today, we’re going to learn their true identity.”

be lehet itt vetni trükkök százait, hogy eltereljék a figyelmet a nyilvánvalóról, de thrawn admirális vörös szemei úgyis átlátnak minden szitán... ráadásul ma nem csak a szellemi fölényét mutathatta be, hanem a fizikai erejét is, hogy igazán tartsunk tőle (plusz a hozzá kapcsolt orgonás zenei téma is kellően baljóslatú)... tetszett a rész kezdése, hogy szó szerint kallus ügynök szemével láthattuk a birodalom mindennapjait, kicsit sajnálom is, hogy dave filloni-ék elvetették azt az ötletet, hogy az egész epizódot ebből a belső nézőpontból vegyék fel... (#02.26.)

„i don’t give a shit what you choose, but fucking choose!”

valahol a rész negyedénél járhattam, amikor belém-nyilalt, hogy mi zavar igazán az idei évad eddigi részeiben: hogy annyira rákoncentráltunk a vérkomoly háborúra, hogy teljesen kiiktattuk a sorozatból a fun elemeket, magunk mögött hagytuk a csöcsöket és a poénkodásokat, és azért hiányzik ez a könnyebbség, mert az embernek kicsit meg kell erőltetnie magát, hogy ennyi mogorva szőrös férfit nézzen halálkomolyan... a nagymonológok epizódja volt ez, ahol hosszan kitartott párbeszédekkel vezettük tovább a korábbi részek következményeit és készültünk fel az eljövendőre -lehet, hogy ezek miatt is éreztem egy kicsit a fáradtság jeleit magamon... de aztán megint beindult az intrika-henger, egy kicsit fel is pezsdítette a sok kavarás az életkedvemet -mert úgy tűnik, hogy a sok téblábolás után mr.silver elhatározásra jutott, és a korábbi barátságát figyelmen kívül tudja hagyni a nagyobb jó érdekében. a kormányzóról meg megint bebizonyosodott, hogy ő a szavak császára, aki meg tudja győzni még az ős-ellenségeit is, ha a szükség úgy kívánja. mondjuk azt nem értettem, hogy a rendező úr miért burkolta félhomályba kuba kormányzóját, de annak örülök, hogy a spanyolok is bekapcsolódnak a nagy játszmába, mert minél több szereplő akasztja össze a bajszát, annál több izgalom jut nekünk... (#02.26.)

„an end to this business, at last.”

az talán nem volt kérdés, hogy összeáll minden james tervében a végén, és sikeresen kijátssza az összes oldalt, ami ellene tört -csak azt nem sejtettük, hogy ennyi áldozattal fog járni a siker... de talán úgy voltak vele steven knight-ék, hogy zárjunk le mindent, amit csak lehet, hogy legközelebb teljesen új irányt vehessen a show (mert ugye lesz legközelebb? ezek az angolok mindig olyan nehezen mondják ki a folytatásra az áment...). ehhez a legüdvözítőbb út az volt, hogy halomra gyilkolták az eddig megismert karakterek javát, hogy még csak eszünkbe se’ jusson visszanézni a tengerről london-ba. így nem csak azoktól búcsúztunk, akik megérdemelték a sorsukat, mert álnok kígyók és hátba-döfő árulók voltak, hanem olyanok is lehanyatlottak a sárba, akikhez kialakult már némi kötődésünk. az egy picit böki a csőrömet, hogy száz százalékosan nem lett kimondva a húg sorsa, james talán határozottabban is hallhatná azokat a szellemeket, hogy ne ússzunk tovább kétségek között -maga a széplány halála egyébként nem zavar, mert logikus lépés a karakter részéről, és tulajdonképpen működött az a pár pillanat is, ami james-nek jutott a megrendülésre. mert ezen kívül sok lehetőségünk nem volt megállni, pörögni kellett, hogy minden a helyére kerüljön -és a legjobb módja a nézők felpörgetésének az, ha hagyják max richter zseniális főtémáját kibontakozni a hangsávban... (#02.26.)

hangulat, karakterek, történet -gyakran szoktam emlegetni a szentháromságomat, amik elengedhetetlen kellékei egy jól működő sorozatnak. és nem véletlen a felsorolás sorrendje sem... a hardy család steven knight-tal karöltve egy igazán sötét és mocskos történetet talált ki, és a sorozat hangulatát és ehhez igazították, talán még sohasem láttuk ennyire mocskosnak a tizenkilencedik század london-ját, ahol az emberek rothadó fogakkal szelik át a sárban úszó várost nap-mint-nap. ahol nem csak a húgytól bűzlő sikátorokban köttetnek a kétes üzletek, hanem a fényűző palotákban is. sőt, a legfontosabb lordságok a legrohadtabbak az egész társadalomban... nem tűnik ki ebből a közegből a főhősünk sem, aki maga a szűkszavú őserő, igaz, hogy nem elsősorban a fizikai erejét használja, hanem az eszét. és igazából maga a történet is erre az észre van felhúzva, hogy james delaney épp’ mit tesz meg a nagy mester-terve végrehajtásáért. mondhatnánk azt, hogy kicsit vékonyka ez a történet, hogy nyolc epizódra nem tud kényelmesen elnyúlni, de én egy percig sem éreztem azt, hogy egyhelyben topognánk a sárban, mert ha épp állt a történet szekere, akkor is elvitte a hátán a show-t a sötét és nyomasztó hangulat, vagy a tom hardy féle morgásokkal tarkított szuggesztív jelenlét... bevallom, én az előzetes hírek alapján inkább valami prémvadászos-indiános sztorira számítottam, de szerencsére nem kell panaszkodnom azért sem, hogy végig angliában maradtunk, és alámerültünk az intrikákkal terhelt úri közegben.

„if you learn to control that, you’re gonna be a world-class badass.”

tovább ássuk magunkat david tudatalattijába, és egyre riasztóbb ez az utazás... mármint szó szerint a horror területére tévedünk nemegyszer, nyugtalanító képekkel tesztelik a bátorságunkat, egyre közelebb ér a korábban is látott sárga szemű szörnyeteg, és a rémálmok is megelevenednek a világ legrosszabb gyereke képében... én nem vagyok nagy barátja a mozgóképes rémisztgetésnek, úgyhogy nem is ezeket a részeket értékeltem a leginkább, hanem újfent a syd-del való kapcsolatépítést, az újabb tóparti beszélgetést, amiben nagyon cukin kielemezték, hogy milyenek voltak azok a percek, amiket egymás testében töltöttek (áh, szóval ez a szöszi superpower-je, hogy érintésre helyet cserél a másikkal). de később is nagyon szerethetőek voltak együtt, akár csak az álmatlanság miatti beszélgetésre gondolok, vagy arra, amikor a múltban tett utazás közben syd-nek lehetőssége nyílt végre ölelkezni egyet... a most már szokásosnak mondható erős vizualizáció is megmaradt a képességek bemutatására, főleg david nővérének a kálváriájának a bemutatása lett érdekes ezzel a katódcsöves tévéket idéző effekttel, ami keretezte a képeket. (#02.25.)

„truth is the first causality of war.”

értem én, hogy a titkoknak és a hazugságoknak komoly következményei kellenek hogy legyenek, de azért kicsit sok volt már a mai epizódban ezekből a következményekből -bár lehet hogy az a kevésbé fájdalmas út, ha ma letudjuk a kellemetlenségek egy jó részét... szóval kitudódott a lista (köszi kedves seggfej jasper), és persze egyből hirig is kerekedett belőle. elsősorban azért, mert clarke ésszel próbál evickélni ebben a túlélés nevű játékban -biztos nem találkozott még elég politikussal, hogy tisztában legyen azzal, hogy populista hazugságokkal kell etetni a népet, és akkor nem fognak háborogni. még szerencse, hogy ott van mellette jaha, akinek vannak tapasztalatai az élet ezen területéről... polis-ban igen hamar véget ért a törékeny szövetség időszaka, mert az ice nation tagjai nehezen viselik a titkokat, és persze a maguk módján reagálják le a bennünk felgyűlt feszültséget -azaz halomra gyilkolnak mindenkit, aki nem közéjük tartozik... oké, octavia-val azért nem könnyű elbánniuk (bár azért tegyük hozzá a jegesek védelmének érdekében, hogy nem is akarták őt likvidálni az első körben) -de örömmel vettem tudomásul, hogy a sorozat írószobájában nem akarnak hülyének nézni minket azzal, hogy eljátsszák, mintha octavia meghalt volna, aztán előkapják későbbiekben a semmiből. mert a nézők sem szeretik a titkokat és hazugságokat... (szegény ty olsson egyik sorozatában sem tud megragadni hosszabb távon...) (#02.25.)

„-just tell us what you want and well get it.

-guns. a lot. and then we fight your fight.”

mennyire határoz meg téged, mint egyént az, hogy milyen csoportba tartozol? mert ha saviour-ré váltál, akkor szükségszerűen kötekedő seggfejnek kell lenned? ha a királyságban éled mindennapjaid, akkor csak megalkuvásban lehet részed? és ha történetesen egy olyan csoport fogad be, ahol mindenkinek legalább vállig ér a haja, akkor neked is el kell kezdened növeszteni, hogy ki ne tűnjél közülük...? persze nem egyértelműek a válaszok a kérdéseimre, mert a saviour-ök között nem csak bully-k vannak, hanem elnyomottak is, akik fejet lehajtva teszik a dolgukat a túlélésért. a királyságban richard-nak elege lett a megalkuvásból, sajnos a merész tervét, hogy mozgásba lendítse ezekiel királyt megtorpedózza daryl, de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó próbálkozása... (és az új csoportnál is akadt egy-két öreg kopasz is, akik képtelenek átvenni az általános haj-stílust...) továbbra is készülünk a nagy összecsapásra, de nincs ezzel gond, mert így lesz hiteles a környéket elsöprő háború -amihez jelen esetben nem ’pénz, pénz, pénz’ kell, hanem emberanyag és fegyverzet. jelenleg még az előbbit hajtjuk, ismét egy fura közösségbe botlottunk, akik szó szerint veszik a posztapokaliptikus környezetet, még egy vasakkal tűzdelt zombit is kölcsönkértek egy olasz zs-kategóriás filmből egy kis közelharcra... (#02.25.)