soroló

„the ports, these docks, it’s all we got left, and last night, these people came over and threatened to take it from me, you know, some dweeb in glasses, a thug, a woman with superpowers. i mean, you know them?”

kezd pedigrés lenni a vendégszereplő-gárda, michael emerson, kirk acevedo és louis ferreira is mind megbízható sorozatos arcok -utóbbi most egy olyan maffiózót játszik, aki rokona az ezer éve nem látott huntress-nek, és remélem, hogy a többszöri utalgatás azt vetíti előre, hogy még számolnak a szép önbíráskodóval a későbbiekben... kellett még egy epizódnyi széthúzás (nem!), az viszont tényleg kellett, hogy oliver-nek a komoly szövetséggé összekovácsolódott ellenséggel kelljen fizikailag szembenéznie, mert csak így képes valami kompromisszumra jutni az egykori arrow-team -még ha ez a megbékélés azt is jelenti, hogy mostantól két csapatban osztják az igazságot (old vs new felállásban)... az ’arrow mindenki ellen’ felállás érdekesen volt megoldva vizuálisan, mert sokszor kézikamerával suhant a kép a verekedőkön, közelikkel rántva be minket a csata hevébe, szolidan bánva a vágásokkal, hadd dolgozzanak csak meg a kaszkadőrök a pénzükért... (a thea/quentin cukiskodásnál az a fura érzésem, mintha valamelyikük búcsúját készítenék elő -most csaljak, és nézzem meg, hogy ki nem marad jövőre a show-ban...?) (##06.12.)

„all of the evidence, every bit of it, it points to you.”

teljesen összezavart, hogy a most itt ügyészként keménykedő mark valley korábban már játszott dc sorozatban, pozitív hőst -a szépemlékű human target-ben... általában nincs bajom a tárgyalótermi drámákkal, de most nem tudott számomra működni ez a per, mert tudható előre, hogy az ítélettől függetlenül nem fogják barry-t a pálya szélére állítani hosszútávon. esküszöm, hogy nagyobb izgalom lett volna abban, hogy komolyabban eljátszanak az identitás felfedésével, ami bár felvetődött, mint utolsó mentsvár, de hamar dobták is az ötletet... a másik, ami szúrta a szemem, az özvegy devoe-né teátrálissága volt, mert ezeket a mű-könnyeket igazán nem kellett volna benyelniük az esküdteknek... szóval értem én, hogy barry ezen szála most paralel az apja történetével, de képtelen voltam egy fikarcnyit is izgulni azért, hogy mi lesz az ítélet... (hogy azért kiszabaduljunk a bíróságról, bevetettek gyorsan az írók egy heti-metát is, mert central city-ben unatkoznának a lakók, ha néhanapján nem fenyegetné őket valami életveszélyes borzalom...) (##06.12.)

„this is the wrong world.”

érdekes ellentétre figyeltem fel magamban mostanában: míg mondjuk a starwars-ban zavarónak érzem, ha egy droid érzelmi alapon hoz önálló döntéseket (ezért panaszkodtam a solo-ról szóló írásomban is), addig teljesen odavagyok az olyan pinokkió-sztorikért, amikben a humanoid androidok öntudatra ébrednek, és az érzéseik segítségével megpróbálnak minél jobban hasonlítani a megalkotóikra (lehetne itt sorolni a példákat a battlestar galactica-tól kezdve a blade runner-ig)... és mi más lenne a legnagyobb érzelem, ami felnyitja egy mesterséges teremtmény szemét, ha nem a szerelem, ami képes elsöpörni minden más érzést, és örökre megváltoztatni... nem gondoltam, hogy a sokszor hidegnek érzett westworld-től fogok kapni egy ilyen megkapó és szívbemarkoló szerelmi történetet, ráadásul a park egy olyan szegletében, ahová eddig nem nagyon tettük be a lábunkat... mert az indiánok eddig csupán a kötelező kellékei voltak a vadnyugati miliőnek, pedig láthatóan el tudnak cipelni a széles vállukon egy egész epizódot, és ez nem csak az érzelmi töltetnek volt köszönhető, de annak is, ahogy összefűződött az őslakos kultúra mellék-vonala azokkal a főszálas pontokkal, amiket már ismertünk korábbról -egy ijesztgetésre használt figura lett hirtelen kulcsszereplő a szemünk előtt, és még össze is törte a szívünk, miközben lovagolt a csodásan fényképezett tájak előtt. azt hiszem nem kívánhatunk ennél erősebb epizódot egy sorozatba -még akkor sem, ha magával a fő történettel most sem haladtunk előre egy (ló)lépésnyit sem... (végre elértünk arra a pontra, amikor felhangzott az évadban a ’heart shape box’ westworld-ös változata, amit már hetek óta hallgatok rongyosra a youtube-on...) (##06.11.)

„if you defend a sinner, you must be a sinner. and i will wipe away the sin of this world.”

a cím egy rakás új szuperhőst ígér, erre mon-el-ék nem is keltik fel a bandát, csak egy okoskát vetnek be, hogy tudjanak kommunikálni kara-val? ehh... (btw, rágódtam azon, hogy ismerem-e valahonnan a srácot, aki brainiac-5-ot játssza, aztán csak rájöttem, hogy jesse rath ebben a maszkban a fiatal johnny depp-re emlékeztet...) merthogy kara nem heverte csakúgy ki a múltkori ütéseket, és leginkább lelkileg kell újra összeraknia magát -erre jó kis sorozatos megoldás egy (saját szobának kinéző) elme-börtön, ahol végigrághatja magát a múlton, hogy megerősödve lépjen a jövőbe... eközben odakinn reign fitogtatja az erejét, hanksaw meg nagyon mulatságos helyzetbe kerül, amikor kara-nak tettetve magát csajos témákba kell bonyolódnia (nem mellesleg melissa most is brillírozik, mint a marsi által eljátszott lány, ennél már csak az szórakoztatóbb, amikor az epizód végén gurgulázva neveti ki a sztorit)... szerintem az nem baj, hogy még nem látszik, miként lesz legyőzve a gonosz kriptoni, ha a hagyományos módszerek (kriptonit, vörös nap imitáció) kevéssé hatnak rá, mert így egy alap-izgalmi állapotban tartják az egyszeri nézőket... (##06.11.)

„his body blew up into like a thousand beams of light which went right into me.”

az írók nehezen engedik el a nácikat, itt van például ez a kiegészítő rajzfilm-szösszenet, ami ugyanúgy a borzasztó elnyomás alatt küzdködő earth-x-hez kapcsolódik, mint az idei crossover, és nem csak az ott megismert új hős, ray költözött át a rajzolt platformra, de a főszereplőink gonosz-verziói is (bár csak melissa benoist volt olyan jófej, hogy a hangját adta a projekthez, mint overgirl)... először azt hittem, hogy anime-hangulat fogja uralni a rajzfilmet, és csak nagyívű verekedésekből fog állni az egész széria, de aztán a harmadik résztől új fókuszt kapott a sztori azzal, hogy a mi földünkre helyeződött át a hangsúly, ahol egy tulajdonképpeni eredet-történettel kellett szembenéznünk, egy hős első szárnyalásával... és sok újdonságot már nehéz hozni ebben a zsánerben, a célnak leginkább annak kell lennie az alkotók részéről, hogy maga a karakter kellően érdekes legyen, és itt ezzel nem érzem, hogy gond lenne (és nem csak azért figyelemreméltó a srác, mert amerikai rajzfilmekben ritkán látni komolyan vett meleg karaktert, hisz’ tök természetesen kezelik a nemi preferenciáját). (##06.10.)

„the only thing i want in this world, besides for you to die of some heretofore unknown form of eyehole cancer, is to get off this godforsaken island!”

megpróbálkozunk egy újabb archer-vízióval, a múltkori noir-t nem sikerült maximálisan kihasználni, most egy egzotikus sziget áll a középpontban, karonfogva az összes olcsó kalandfilmes fordulattal -és egy beszélő papagájjal... ez az első rész leginkább a felfedezős tapogatózásé volt (nem úgy, te perverz!), hogy megszokjuk a karakterek legújabb reinkarnációját. azt hiszem az nem lesz ellenemre, hogy egy nagy sztorit fog felölelni ez a nyolc rész, a humor/kaland aránnyal meg remélhetőleg majd értő kézzel bánnak -csak egy jó mixer kell, aki ügyesen rázza a vodka-martini-t... (##06.09.)

„no trust, no team.”

most komolyan megint szét kellett robbantani a csapatot? és megint a titkolózások meg a bizalom-hiány miatt? toxic egy hely ez az arrow-cave, ehh... elég idegesítő tud lenni, ahogy egymás torkának ugranak a hősök úgy, hogy közben tudod, hogy feleslegesen vádaskodnak (és kémkednek egymás után), mert nem is az tett megkérdőjelezhető dolgot, akire az eredeti mag gondolt (’aki gyanús, nem gyanús’, ahogy ezt a klasszikusokból is ismerjük)... és nem menti fel a csapatot ez alól az sem, hogy pont ez a széthúzás volt a gonoszok terve, akik láthatóan szövetségbe léptek egymással, hogy legyőzzék oliver-éket... hát nem ez az arrow legszebb arca, abban biztos vagyok... (viszont szép ellentétben állt az epizód eleje ezzel a durcás hisztivel, mert émelyítően kedvesen mutatták be a lagzit, amit a srácok csaptak a hirtelen felindulásból elkövetett házasság után, tele romantikával, kedves szavakkal, apróbb kínos megmozdulásokkal...) (no, gonosz-laurel-rel is akarnak kezdeni valamit a sikoltozáson kívül, gondolom ezért jött fel az apa-hiánya most.) (##06.09.)

„beebo hungry.”

mély gyászba is zuhanhatott volna az epizód a crossoverben történtek után, de sokkal intelligensebben emlékeztek meg a készítők az elhunytról -visszahozták a fiatalkori verzióját... méghozzá egy egészen őrült alapötletű epizódba, ahol a vikingek egy beszélő plüssállatot imádnak, miközben meghódítják amerikát... jól kihasználták az északiak hiszékenységét, és nem csak egy kék műszőrös manóval, hanem odin-nal is, aki damien darkh képében szórta villámait... persze a csapat az újabb hajmeresztő kaland ellenére azért gyászol, főleg jax, aki még a back to the future levéltrükkjét is megpróbálta bevetni, hogy megmentse a barátját. a többieknek meg ott van snart, aki nagyon viccesen pszichológust játszik, elemez és próbál segíteni -akár még mick-nek is az alkohol-problémájával kapcsolatban (’az alkohol maximum csak akkor probléma, ha elfogyott’)... ami még nagyon tetszett, hogy a sok hajtépés után most már civilizált módon kommunikál sara és az irodai néni (ava), az egyik elfogadja a másiknak a szabálykövetést, a másik hajlandó egy kicsit lázadni is az egyikért -szép kapcsolat-építés zajlik a szemünk előtt. (tök jó hajakat csináltak a vikingeknek a fodrászok, hőseink viszont mókásan néztek ki kérlelhetetlen északi harcosokként...) (##06.09.)

„love conquers all things.”

wolfgang örökre fogoly maradt volna, ha a makacs rajongók alatt nem hajlik meg a netflix pénztárcája, és nem adnak engedélyt erre a lezáró filmre -és mi többiek, a néma rajongók ezért nagyon hálásak vagyunk... bár én magam nem a történet lezárása miatt vártam az utolsó találkozást a nyolcakkal, hanem mert szerettem volna velük még egy kis időt együtt tölteni, bulizni és romantikázni (nem elfelejtkezve a barátaikról, családjaikról és szeretteikről sem, és szerencsére akit lehetett, visszahoztak erre a búcsúra). úgyhogy nekem az első óra egy kicsit sztori-heavy volt, bár itt is voltak olyan pillanatok, ahol nagyon működött az, ahogy a csapat együtt gondolkozott és cselekedett (mondjuk a heist-filmes tervezés alatt)... aztán jött egy kis megnyugvás és egy korábban már hagyománnyá vált közös éneklés is (a 4 non blodes után is maradtunk a kilencvenes években a depeche mode-dal), hogy aztán megnyomjuk az akció-gombot, és golyózáporba borítsuk a képernyőt... most is a szokásos problémám volt a shoot-out-tal, mint máskor is az ilyen harci koreográfiáknál: nehéz szépen és átláthatóan fényképezni őket. ráadásul hiteltelennek tartom, amikor szórják ész nélkül az áldást a fegyverekből, és a jófiúk közül nem sérül meg senki komolyabban, mert a gonoszok pocsékul céloznak -ez gondolat pörgött épp’ akkor is a fejemben, amikor pár percen belül megjöttek a sérülések a túloldalon is, de akkor meg azért ciccegtem, hogy ennyire összekoncentrálták a vérzésüket... rá kellett néznem az órára, amikor végre megnyugodtak a kedélyek, hogy mennyi idő maradt egy igazi, giccsbe forduló sense8-es befejezésre, és örömmel konstatáltam, hogy még több mint húsz percem van élvezni az önfeledt boldogságot, a határok nélküli szeretetet. azt meg évtizedek óta tudjuk, hogy egy lezárás csak akkor nevezheti magát igazi finálénak, ha tartalmaz legalább egy darab esküvőt... de a csajok megérdemelték ezt a cuki ceremóniát, mert úgy vészelték át a pilot óta rájuk ömlő megpróbáltatásokat, hogy egyszer sem ingottak meg egymásban... mivel rengeteg mindent kellett besűríteni ebbe az utolsó 150 percbe, ezért a sorozat egyik védjegyének számító meztelenkedés is koncentráltan jelent csak meg rész a legvégén, egy szenvedélyes csókkal (és az ikonikus szivárvány-szín dildóval) zárva a kapcsolatunkat... (bár a látványon nem volt tetten-érhető, hogy a netflix visszafogta volna a költekezést, de azért az sokatmondó, hogy az egész sztorit leredukálták két európai városra -bár a nagy rohanásban idő sem lett volna, hogy igazán kitekintsünk a világban szerteszét hagyott mellékszálakra.) (##06.08.)

ahogy készültem lelkileg a mai sorozat-fináléra, a youtube-on nézegettem bestof klippeket a sorozatból, és többször is libabőrös és könnyes-szemű lettem a látottaktól -ebből is látszik, hogy a show végig az érzelmeimre apellált, és igencsak könnyen elragadta a szívem... mert a túlbonyolított háttér-sztori sohasem érdekelt igazán, de a karakterekkel teljesen magukkal tudtak rántani, a kapcsolataikkal, a körülöttük örvénylő szeretettel. nem véletlen, hogy a kezdetektől azt hangoztatom, hogy ez a sorozat az élet örömeinek éltetésére lett létrehozva, ahol a szeretet és a szerelem legyőz mindent, nem számítanak a hagyományos nemi gondolkozások, a fizikai korlátok, az élet által folyton görgetett akadályok... és persze hogy giccsesen hangzik mindez, csakhogy a giccsnek van egy olyan határa, amit ha túllépsz, akkor már észvesztően élvezetes lesz a cukormáz, és a sense8 alkotói rendre messze maguk mögött hagyták ezt a határt. és aki szívesen követte őket ezen az úton, azok szívét biztos hogy könnyen elrabolta a sorozat... (a nyolc főszereplő közül nem tudnék senkit sem kiemelni, az ügyes balanszírozásnak köszönhetően mindenkit szerettem, a mellék-arcok közül viszont ketten is voltak, akik becsücsültek a szívem közepébe: daniela és bug...)

„your brain may be smarter than mine, but your body is still human.”

már két hete is emlegettem a párhuzamokat a flash és a supergirl között, de most is (így egymásra gördítve a két részt) szembetűnő volt, hogy mennyire szimultán zajlanak a két földön a két hős életében az események (plusz a karácsony is ott volt, mint összekötő kapocs) -szóval ahogy kara először nézett szembe az évad-gonoszával, úgy barry is most először csapott össze fizikailag a thinker-rel -még ha aztán ehhez nem is a testi erejét (vagy a sebességét), hanem az eszét kellett használnia... eközben a b-szál azért sikerült szórakoztatóra, mert katee sackhoff ripacskodása miatt képtelen vagyok vigyorgás nélkül végignézni az adott jeleneteket, imádom ezt a nőszemélyt... nem véletlen, hogy két gonosz fenyegetett két karaktert, mert láthatóan fontosabb, vezetői szerepet akarnak adni iris-nak, és most egy erős tesztet kapott azzal, hogy el kellett döntenie, hogy kinek a megmentését helyezi előtérbe... mellékesen digby is megint emberesedett egy sort, aminek én mindig tudok örülni, mert hosszabb távon falra másznék a vele kimondatott humortól... (csak én érzem úgy, hogy ez a bejegyzés olyan, mintha random egymás után pörgettem volna mondatokat...?) (##06.07.)

„the lost gods must fall for a new god to rise.”

eleve nehéz találnom magamban egy szemernyi kis karácsonyi hangulatot is ilyenkor nyáron, de ez a piszok grincs még így is mindig belerondít az ünnepi epizódokba... mert most, hogy a hőseink legyőzték a gonosz nácikat, máris rá kellett fordulni a félévad-fináléra, ami viszont az évadgonosz első tündöklését hozta magával. meg egy rakás mitológiai hátteret is (riszpekt, hogy nem felejtkeztek el a korábban bemutatott prédikátorról sem)... és megadták a módját az előkészítésnek, emlegették az ördögi gonoszt, aki elnyomást hoz a világokra, beleégették a billogát a város különböző pontjaira, majd jöhetett az első személyes konfrontáció, és az időszakos gonosz-győzelem... és bármennyire is epikus, ahogy két kriptoni lény összecsap a háztetők felett, a furcsa akció-rendezés kidobott a jelenetből, nem is tudom, furcsa szögeben állt a kamera, ritmustalan volt a vágás, nem tetszett (és skandalum, hogy odette szép arcát egy maszkkal akarják eltakarni mostantól)... a mon-el körüli szerelmi dráma továbbra sem hevíti fel a szívem, viszont a háttértörténete még mindig érdekes, mert megint felvezetnek vele egy rakás új képregényes karaktert. (##06.07.)