soroló

„it's okay to be sad.”

ööö, jeff-nek miért is volt joga orrba-vágnia alex-et? mert az nem tudott ellenállni a gyermeke anyjának közeledésére, akibe nem mellesleg fülig szerelmes? ezek a nyitott kapcsolatok tényleg bonyolultak tudnak lenni... ha csak leia kibékülős nagybeszédét nézem, megérte vihart kavarni az álompár körül, mert csodálatos érzelmi töltetet adott (így reggeli közben is) az a jelenet, de az utolsó percek egyébként is jól működtek, ahogy val kinevette a szánalmas pasiját, ahogy laura éretten viselkedett az álom-csajával, ahogy végre egy asztalhoz ült mindenki, és pont olyan diszfunkcionális családként mutatkoztak, ahogy szeretjük őket... (##08.20.)

„mom’s our olympics. we’ve been training for this.”

nyígok már egy ideje, hogy legyen több közös jelenete a három főszereplőnek, úgyhogy a (hawaii) istenek meghallgatták az imáimat, és elhoztak nekünk egy road-trip-et, ahol nagyon sokáig egy (luxus) autóba voltak összezárva a srácok -az már egy másik kérdés, hogy mindenki a saját problémáival (vagy a másnaposságával) volt elfoglalva, és csak a végére jutottak el odáig, hogy hallgassanak is egymásra... alex-nél viccesen volt felépítve a nagy kísértés, szegény john meg egyre inkább fancy yuppie-nak van beállítva, pedig azt hittem, hogy tényleg jó páros lesznek val-lel... (ööö, laura öreg-táncos álomjelenete? még emésztem...) (##08.19.)

„that’s your identity. i mean, you can’t just take it off and put a new one on.”

furcsa ez a futurisztikusság, amit magára vett a sorozat -nem csak azzal, hogy minden lakásban ott van a mindent-tudó okos-eszköz, vagy hogy önvezető autók járják l.a. utcáit, de még az nfl halálát is sikeresen megjósolták (arról már nem is beszélve, hogy megint ugrottunk egy kis időt, rá is kellett néznem az epizód-számra, hogy nem-e csesztem-e el)... eddig halogattam, de most már beszélnünk kell leia-ról és leon-ról, akiket öt rész alatt sikerült a földbe vezetni, pedig töki cuki pár voltak eddig (viszont kifejezetten érdekes volt látni a sötét hangulatú leon-t az elmúlt évek ultra-pozitivizmusa után)... identitás-keresés folyik a szemünk előtt a három főszereplőnk részéről, laura utálja, ha ugráltatják, val siratja a rózsaszín falát, alex meg csak simán szeretne szerelmes lenni egyszer az életben... (##08.19.)

(understanging the process)

az égiek is az hbo vágóival vannak... az egész táboros rész arról szólt, hogy nyikorog a játék (különösen az elkapók szenvedtek), hogy laza a motiváció, hogy a pályán kívül is vannak bajok (balhés újonc egyből balhéba keveredik) -és aztán jön az első heti meccs, és minden a helyére kattan, szárnyalnak az elkapók, a balhés srác mennybe megy, minden happy és felemelő (oké, a zenével is pumpálták belénk ezt az érzést, de ez már csak mozgóképes mágia, az alapokat az élet adta)... (##08.19.)

„my therapist has always been wine.”

nem tudom, hogy a félórás játékidőből adódik-e, vagy a szétszabdalt dramaturgiából, de nagyon apró lépéseket tudunk csak megtenni minden epizódban... laura mondjuk aranyos volt a szakítós főzéssel, val-nak is akadtak jó pillanatai a boros közegben; csak szegény alex-et kellett elküldeni egy lélekjárós túrára, ahonnan aztán nem sok tudással felvértezve érkezett vissza (szerzett viszont néhány horzsolást és még az apja emléke is kísértette kicsit -már megint)... (##08.18.)

„god bless ronald reagan.”

madonna mindig is a trend-követés királynője volt, egy világsztár a kirakatban, aki adaptálta magának az alulról jövő trendeket -aki nem ássa bele magát a popkultúrába, az sosem fogja megtudni, hogy a vogue pózokat a newyork-i meleg-közösségtől kölcsönözte... ryan murphy mindig is értett ahhoz, hogy a lendületes pilot-jaival magával rántson a sorozatai gondosan kimunkált világába, így érdekes, hogy pont egy olyan alkotásnál éreztem az elején magamat kissé távolságtartónak, ami papíron pont nekem készült, mind a korszak, mind a téma-felvetései közel állnak hozzám... 1987, a reagen-korszak kinevelte a maga gyermekeit, donald trump zászlója alatt menetelnek a yuppie-k, miközben a konzervatív kurzus az underground-ba löki a különcöket, a melegeket és transzszexuálisokat, akik így egy erős szubkultúrát építenek ki maguknak az életvitelükkel és a rendezvényeikkel... talán azért éreztem inkább egy nagy ígéretnek ezt a pilot-ot, mint egy igazán magával-ragadó kezdő egy órának, mert a karakter-kezdemények mellé felsorakoztatták murphy-ék az összes kötelező kelléket, a meg nem értett meleg srácot, a titkos életre vágyó fehér fickót vagy a háttérből leselkedő aids-járványt. ugyanígy megvoltak a tanulság-morzsák is önmagunk elfogadásáról és az álmaink kergetéséről. de azért nem bántó, hogy (jelenleg még) nem eredeti a tartalom, mert színpompás kavalkáddal burkolják be az ismerős elemeket, amiktől szerethetővé válik az egész. és nekem ennyi ígéret elég is, hogy befizessek a folytatásra is. (ryan murphy-nek (és állandó csapatának) jár persze a kalapemelés, mert a fáradhatatlan munkatempójukban most is szakítottak időt egy olyan témának, amit még nem igazán mert senki megénekelni a televízióban, és tisztelte annyira az alapanyagot, hogy felkutatta az országot a legtehetségesebb transz színésznőkért. arról már nem is beszélve, hogy nem volt hajlandó elvágni az ’i wanna dance with somebody’ című klasszikusra bemutatott tánc-nagyjelenetet...) (##08.16.)

„what do you call it when you become a sad parody of yourself?”

hmm, hőseinktől szokatlan módon val kitart az életmód-változtató döntése mellett, és otthagyja a praxist egy kétes biznisz kedvéért, amit viszont szívből csinálhat (és nem mellesleg férfiakat is megismerhet út közben)... laura viszont beleragadt a szakítás önsajnáltató mocsarába (sőt, végigfuttatja magában a magánélete összes szív-roppantását is), de legalább mellé sodródott egy cukinak tűnő barátnő... alex virtuális utazása fura volt, mert egyfelől hitelesnek éreztem a vr-világot (felugró reklámokkal, kiíródó adatokkal), ugyanakkor a technikai megvalósítása kicsit csípte a szemem, mert nem értettem, hogy miképp gondolták az alkotók, hogy felveszi a srác a szemüveget és már kész is van az önmagára tökéletesen hasonlító avatar -szőrszálhasogató nerd vagyok, mi...? (##08.16.)

„i know better than anyone that the copier it’s the beating heart of any business.”

baromira nehéz kiigazodni jimmy-n, mert a fantasztikus beszélőkéje segítségével velünk is elhiteti, hogy tényleg környezetváltozásra van igénye, hogy belelkesült attól, hogy nem önmagát kéne eladnia egy új munkakörben, hanem valami igazi terméket -de igazából talán csak önigazolást keres. a másik dolog, hogy a béke és nyugalom szigetét, azaz az otthoni összebújást nem akarja veszélyeztetni kim-mel, így simán hazudik neki (is) a lelkiállapotáról. na nem mintha a kedvese teljesen őszinte lenne vele, még biztos hogy lesz baj abból, hogy óvni akarja jimmy-t attól, hogy chuck a síron túlról is megkeserítse az életét (huh, rhea seehorn beletette a teljes lelkét a veszekedős jelenetbe, tökéletesen elhittem minden dühös mondatát)... a drog-szál az epizód nagyrészében az eddig megszokott tempóban csordogált, hogy aztán a legvégén robbantsák ránk a megvilágosodást -egy ilyen üzletben nincs helye elgyengülésnek, azonnal megjelennek a keselyűk, hogy nagyobb rész csípjenek maguknak az eddigieknél... (a halaknak vajon lesz szerepük a későbbiekben is, hogy ilyen sokat van exponálva idén az akvárium jimmy-ék lakásában?) (##08.15.)

„what brings you joy?”

jól összefoglalta az epizód a sorozat lényegi mondandóját -hogy mindannyian a boldogságot keressük... és muszáj aktívan keresni, különben belefásulsz az életbe, és csak füstös szobákban fogsz csendesen vegetálni, meg kell próbálni változtatni, akár új munkát keresni, akár átgondolni a kapcsolatodat, akár komolyabb (szülői) felelősségvállalást is a vállra venni. még jó, hogy egy pszichológus a sorozat egyik főszereplője, mert így nem ciki, hogy böfögöm bele az internetbe a nagy büdös életmegfejtéseimet... (##08.15.)

„does bruce lee have a gun? because if he doesn’t, it’s ali in three minutes or less.”

eddig keserűség lengte be a fekete-fehér, jövőbe tekintő kezdéseket, most viszont jimmy/gene paranoiája átragadt ránk is, így feszültségben töltöttük a kezdő perceket... aztán egy rendezői leleménnyel érkeztünk meg a színes kétezres évekbe -kis lángocskákkal úsztunk jimmy-ék ágyáig, előkészítve a drámát, amit chuck halála hozott el (pedig én elnéztem volna még az általam oly’ megszeretett szerelmes-pár mindennapi monotóniáját egy kicsit tovább is)... leginkább azért szomorú, hogy meg merték lépni az írók, hogy elbúcsúznak az idősebb mcgill-től, mert fantasztikusan jól lehetett utálni az öreget, mert élvezet volt nézni az összefeszüléseiket jimmy-vel -viszont most izgalmas lesz, hogy mivel töltik meg azt az űrt, amit az elvesztése okozott. és ezt azért sem tudhatjuk, mert még azt sem tudjuk, hogy jimmy-ben mit okoz a gyász összetett érzése, az epizód nagyrészét csöndben töltötte, így a nézőnek meg kellett próbálnia az arcáról olvasni -kevés sikerrel. csak a végére szakadt ki belőle valami, amikor levették a válláról a felelősség terhét... a többi szálon is felvettük a fonalakat, sötét fellegeket rajzoltunk a drog-útvonal fölé, mike meg megint bizonyíthatta, hogy ő a legcool-abb nagypapa a környéken... (##08.14.)

„happiness... here i come.”

kettős érzetet kelt bennem egy ekkora időugrás -mert egyfelől kihagytunk egy csomó érdekes dolgot (mondjuk alex összes őrült reakcióját a terhesség alatt), ugyanakkor meg izgalmas az a szitu, amibe a karakterek csöppentek az elmúlt évek folyamán... mert trükkösen úgy van felépítve a rész, hogy azt hidd, hogy a változások jót tettek nekik (alex nyitott házassága nem okoz problémát az ifjú szülőknek, laura megtalálta a lányt, akivel el tudott köteleződni, val meg... izé... csak val maradt, ő nem igazán tud kibújni a bőréből). viszont mire a félóra végére érünk, már érezzük, hogy hiába az új felállások, ugyanúgy repedeznek a kapcsolatok, ugyanúgy ott bolyong a karakterek körül a boldogtalanság. oké, leon-ék golyóállóak hálistennek... (##08.14.)