soroló

„-you know, there’s a really cool magic trick i heard about.

-yeah, what is it?

-it’s where i make your penis disappear.”

az én szememben nina és lance mindig is egy pár voltak, és sosem gondoltam bele, hogy miként találkozhatott a kényes hölgy és a férfias motoros -így most igazi meglepetésként ért a kőkemény eredettörténetük, ami tele volt varázslattal, tudománnyal, jeff goldblum-mal, aligátorral, arc-cserével, és persze rengeteg, rengeteg romantikával... (még jó hogy reggeli közben néztem a részt, mert nem lettem éhes peter-ék zabálásánál...) (##02.10.)

„this is our heterosexual coming out video.”

a mai rohanó világunkban nehéz társas kapcsolatokat kialakítani, úgyhogy inkább hanyagoljuk őket. vagy még inkább áthelyezzük az ilyen dolgainkat a virtuális térbe -kevesebb a csalódás, több az opció... (##02.09.)

„people think that torture is pain. it’s not pain. it’s time. it’s time to slowly realize that your life, it’s over.”

mivel az egész mcu afganisztánban kezdődött tony stark-kal, ezért poén lett volna, ha nem is maga ironman, de a stark industries valamelyik terméke jól láthatóan feltűnik a show-ban... mert bizony ma nem igazán haladtunk előre a szálakon, inkább visszatekintettünk és pszichológiai játszmát játszottunk... nem volt elég, hogy egy rossz elnök hibás döntése miatt kellett a katonáknak a sivatagi pokolban harcolniuk, de még a katonai vezetés kompetenciájával is komoly gondok voltak, és persze ezeknek a levét az igazi hősök itták meg... jó volt a bajtársias frank-et látni, aki azért már várja, hogy a turnusa végére érjen (persze, ott vannak már a springsteen jegyek a kezében), de aztán a nagy bajban persze ő az első, aki előszedi a vadállatias ösztönét a túléléshez (sajnos a hatásosan rövid snittekre vágott épület-megtisztítás alá nem engedhették meg maguknak a készítők (a) the boss valamelyik dalát, pedig az lett volna igazán stílusos)... a jelent egy macska/egér lélektani harccal töltöttük -bár az eldöntés kérdése, hogy melyikük lenne melyik állat... (kár, hogy olyan hangsúlyosan fókuszáltak a tech-srác kezében a tollra, mert így oda volt a meglepetés ereje...) a nyakunkon éreztük a háború kegyetlen értelmetlenségét, most jöhet egy olyan háború, aminek nagyon is van értelme -kooperációban végrehajtva a küldetést, ami azért izgalmas, mert frank-et eddig magányos farkasként ismerhettük csak. (##02.08.)

„you didn’t kill your family.”

ha halottnak tetteted magad, az néhány előnyön túl komoly hátrányokkal is jár -látnod kell, ahogy a szeretteid megszenvedik a hiányodat, plusz hipszter-szakállat is növesztened kell álcaként... viccelek, de a sorozat is megtette ezt az arcszőrzettel kapcsolatban, úgyhogy talán még beleférek a keretbe, de a többi részt komolyan gondoltam, és szerencsére az írók is. frank bár elveszítette a családját, így is él olyan new york-ban, aki aggódik érte -nagyszerű ötlet volt karen-t áthozni egy kicsit a sorozatba, mert a daredevil-ben kialakult kapcsolatuk épülhet így tovább. de frank mellett van még egy karakter, akivel (szándékosan) lehet párhuzamot vonni, akinél szintén ott a keserűség, hogy nem lehet együtt a családjával (és még szakálla is van -bocs...) (igaz, hogy kellett az imdb, hogy leessen a tantusz, de aztán jót mosolyogtam azon, hogy a hacker-nét játszó jamie ray newman jon bernthal feleséget játszotta anno az eastwick-ben)... frank továbbra sincs emberfeletti hősnek ábrázolva, bizony ha egy hozzá hasonlóan képzett ellenféllel kényszerül ökölpárbajra, akkor azért ő is bele tud nézni néhány pofonba... a nagy összeesküvős szál is tekeredik a háttérben (apránként, nem sietünk sehova), és még egy apróbb romantikus jelenet is belefér mára. (##02.06.)

„the only person you’re punishing is yourself.”

frank castle köré könnyen lehetne építeni egy vérben fürdő, agyatlan gore-fest-et, ami cool lenne és szórakoztató (lásd a pilot határokat átszelő nyitányát), mégis ott örvénylene benne egy űr, az igazi mélységének a hiánya... mert frank-et a személyes drámáján keresztül lehet definiálni (nem is tudom elképzelni, hogy valaha is túl tud lépni a családja elvesztésén), minden hideg kíméletlensége abból ered -és szerintem nem is volt kérdés, hogy a rá épülő sorozat is ezeket a fájdalmakat fogja a középpontjába állítani. és úgy tűnik, hogy nem csak a magánéleti sokkot, de a háború okozta lelki sebeket is komolyan érintjük majd (plusz egyéb kényes témákat is kapargatni fogunk a közel-keleti problémákon át az illegális tevékenységet folytató katonákig)... több szálat is felvettünk így már itt az elején, kiegészítve a központi karakter-tanulmány magját, és kellően érdekesen is indulnak ezek a vonalak, igaz, a keménykedő építőmunkásokat annyira sablonból vágták ki, hogy kicsit fárasztottak a tipikusságukkal... no, egy újabb lépcsőfokra értünk a netflix/marvel összefogásban, és kifejezetten üdítőnek érezni a realizmushoz való visszatérést az elmúlt időszak misztikus handabandázásai után... (##02.05.)

„we would love for you to check out our dildo lending library.”

abban a sorozatban, ahol a nőiség két fényes zászlóvivője, candace és toni már évek óta keményen harcol a nőuralomért, igenis foglalkozni kell az igazi női problémákkal -csak az a baj, hogy a férfiak elnyomó viselkedése annyira húsbavágó manapság, hogy nehéz nevetni az ezt kifigurázó jeleneteken... (hehe, nem csak az egyik kedvenc karakterem, peter dadog, hanem a névrokona, szent péter is.) (##02.04.)

„you were right. we can fight back.”

hogy ezek a gonoszok mennyit tudnak monologizálni -aztán mi lesz a végük? felszívják magukat a fizikai harchoz (jelen esetben egy kis kree-turbóital adja a segítséget), hogy aztán drámai küzdelemben alul maradjanak (szép adalék volt a végjátékhoz, hogy jemma kassius saját módszerével vihette be a kritikus döfést)... nagy volt a pörgés megint, hisz’ a visszatérés volt a tét, de engem az epizódnak leginkább az az aspektusa foglalkoztat, ami lelkileg ki fog hatni a sorozat jövőjére -azaz hogy most csak húzzák az agyunkat coulson végjátszmájával, vagy tényleg fel kell készülnünk a búcsújára (megint); vagy hogy daisy hány epizódon át fog durcázni azért, amit coulson tett vele; vagy hogy yoyo miként dolgozza fel, hogy a dns-éből létrehozott jövő-verzióját olyan rossz állapotban látta... az ilyen nagy téteket tartalmazó epizódokban gyakoriak a hősies önfeláldozások, és jól is működnek az ilyenek érzelmileg, még akkor is, ha egy nemrég csatlakozott mellékkarakter hozza meg az áldozatot (vagy akkor is, ha az adott karakter adottságait tekintve nem úgy tekint az elmúlásra, mint mi emberek). (mit ne mondjak, azért kihasználták azt a készítők, hogy a kree-k vére kék színű, mert így a tévécsatornánál sem panaszkodhattak, hogy miért öntöttek ki belőle annyit az epizódban...) (##02.03.)

„protect my city.”

szóval tényleg sárkány-csontokra bukkantuk, és azokból nyerik az örök élet elixírjét -ennyi misztikum nekem még bőven belefér a realista szemlélet mellé is... no, minden adott volt a fináléhoz, jók és gonoszok egy helyen, már csak némi akadékoskodást kellett legyűrni, és jöhetett a hadd-el-hadd (értem én, hogy a törvény szava szent, de a rendőri szervek verhetetlenek a problémázásban)... az akció-részekkel többnyire elégedett voltam (főleg az a kamera-suhanós vágatlan kör-bunyó tetszett igazán), és a bomba időzítőjének segítségével még némi feszültséget is sikerült a sorozatba pumpálni -főleg amikor még a lift is sérüléseket szenvedett el, és egy igazi szuperhősies tett kellett a túléléshez... érdekesen tud működni a (képregény)rajongó agy, mert bizonyos drámai elemeknél nem azért érez sokkot, mert az egy fájdalmas veszteség egy karakternek, hanem pont hogy örül a durva fordulatnak, mert a képregények miatt számít rá (természetesen arról beszélek virágnyelven, hogy már vártam előre, amikor missy egy kard közelébe kerül, mert gyanítottam, hogy most juttatják el arra a pontra, ahol a rajzolt verziója is elszenvedett egy komoly veszteséget)... de van amikor azért működik kevésbé a dráma, mert a sorozat-készítői dramaturgia nem engedi, hogy beleéljük magunkat a veszteségbe -azaz ha tudod, hogy be van rendelve egy karakter következő szezonja, akkor a látszólagos halálától sem fogod a falat kaparni (viszont még így is működött a jelenet, amikor karen és foggy nézték-és-csak-nézték az ajtót, várva, hogy a barátjuk belépjen rajta)... szépen lecsengettük az évad-véget, csöndes beszélgetésekkel, készülve arra, hogy újra szétválnak a hősök útjai. (##02.03.)

a netflix/marvel együttműködés első pillanatától azzal kecsegtettek minket, hogy a négy különálló hős kalandjai egy ponton majd összeérnek -és ez lesz a defenders (az egy más dolog, hogy eredetileg mini-sorozatokról volt szó, most viszont mindenkinél berendelték már a folytatást). és az al-univerzum elrugaszkodása is álomszerű volt, mind daredevil, mind jessica jones bitang-erősen mutatkozott be, aztán luke cage sorozatában is voltak jó pillanatok, igaz eléggé eljelentéktelenedett a végére, és sajnos matt murdock-ék sem tudták átugrani a magasra állított mércét a kissé széteső folytatásukkal. iron fist meg, ehh... nézzétek csak meg a dátumokat nálam is, 10 hónap kellett, hogy a tizenhárom rész végére szenvedjem magam... viszont amint leemeltem magamról ezt a terhet, a közös kaland már igencsak könnyen csúszott -mert lehet hogy nem lett mély, nem ástunk széles mozdulatokkal a karakterek lelkébe, nem váltottuk meg a teljes marvel univerzumot, viszont szórakoztatóan prezentálták ezt az akció-nehéz közös küldetést... a négy hős közti dinamika hamar működni kezdett, örültem, hogy apróbb lépéseket tettünk előre azokon a szálakon is, amiket a saját sorozataikból hoztak magukkal, mert így tényleg azt érezte az ember, hogy egy nagy összegzést lát. és ezek az apróságok meg a többé/kevésbé működő verekedés-jelenetek (és a vizuális ötletek) könnyedén elvitték a hátukon a show-t.

„your precious elders chose to keep you in the dark. just like mine did. the only difference between us is that i took my destiny.”

csak egy dolgod van danny, ne izzítsd be az öklödet! ehh, whatever... átmeneti epizód volt ez, levezettük a múltkori drámaian végződő összecsapást (stílusosan a ’where did you sleep last night’ dallamaira, miközben ott szunyókáltak a képen a kiütött hőseink), rágtuk egy kicsit magunkat a harlem-i rendőrőrsön, mert mégiscsak vérbe-fagyott és lefejezett hullák is voltak a helyszínen, majd át kellett metrózni a város túlfelére, hogy előkészítsük a finálét... bunyót azért így is kaptunk, méghozzá a hand három megmaradt ujjának a részvételével, ami egy kicsit csalódást okozott, mert olyan dinamikusan akarták váltogatni a párosokat, hogy nehezen követhetővé vált a vágás (ez nekem azért is fáj, mert felix alcalá rendezte az egyik kedvenc epizódomat ever, a battlestar galactica ’exodus’ című epikus dupla-részét)... elektrából még lehet tisztességes gonoszt faragni, az biztos, hogy ért hozzá, hogy miképp kell a korlátozott észbeli képességekkel rendelkező danny rand-et felhúznia annyira, hogy az hülyeséget csináljon... (az ott a végén egy sárkány-csontváz volt?) (##02.03.)

„we assumed we only had two choices. run or fight. well, i found a third option...”

szóval bonyolítsuk a helyzetet azzal, hogy a jó oldalon álló karakterek egymásnak esnek, mert az egyikük túl makacs ahhoz, hogy felfogja a dolgok jelentőségét -hát mit ne mondjak, nem ez a kedvenc irányom, ami felé egy szuperhősös sztorit el lehet vinni... de oké, nézzük a pozitív oldalát (azon kívül, hogy láthattuk danny-t kidőlni a sorból) -az iron fist / power man párbeszédek még mindig jól működnek a show-ban, tényleg azt érzi az ember, hogy megpróbálkozhatnának legközelebb egy ’bérelhető hősök’ évaddal is, ami a két karakter baráti civódását állítaná a középpontjába... de felőlem jöhetne egy jessica/matt közös kaland is, mert nekik is jól áll az együttműködés, az egyikük hozhatná az empátiát a másikuk meg a cinizmust a nyomozásba... egy a hand-hez hasonló szervezetben nem meglepő a széthúzás, akár a legfelső körökben is, ám most onnan érkezett a hátba-szúrás, ahonnan senki sem igazán számított rá (kacsint)... veszendőbe mennek a karakterek, közeleg a végjáték... (látszik, hogy a showrunner-ek a dd második évadából érkeztek, mert szépen fűzik tovább az ott felbukkant feneketlen luknak a történetét.) (##02.02.)

„this is personal for every one of us.”

hosszú és elnyújtott küzdelem ez, amiben összefeszül a hősök egy maroknyi csapata és a továbbra is rejtélyes célokért küzdő hatalom-éhes szervezet, a hand (azt sikerült kiszemeznem, hogy kunlun-ba akarnak visszatérni, mert kitaszítattak onnan) -és ez a küzdelem egyszerre zajlik fizikai és szellemi szinten, és úgy tűnik, hogy ide-oda billeg a győzelem nyelve. mert a srácok ügyesen rúgják szét a seggeket, ugyanakkor sikerült beleültetni a bogarat a fülükbe, hogy a szeretteik épp’ annyira veszélyben vannak, mint ők maguk. így az összes fontosabb személyi tartozékot begyűjtik egy helyre -és ennek a jelenlegi legnagyobb hozadéka egy kis colleen-lelkizés, mert továbbra is megviseli őt, hogy meg kell hasítania a tudatát, hogy megrendült a bizalma az emberekbe, mióta megtudta, hogy az egész élete egy hazugságra épült... (azért ne felejtkezzünk el karen-ről sem, aki továbbra is csak aggódó szemekkel képes matt-re nézni.) még van három részünk, kíváncsi vagyok, hogy milyen ötletekkel lehet csavarni ezen a nagy csatán. mert nagyon remélem, hogy lesznek új ötletek -de igazából jöhetnek még a korábbiakhoz hasonló bunyók meg lefejezések is dögivel... (##02.02.)

„the only language they speak is violence.”

összeismerkedtek hőseink a testbeszédük alapján, úgyhogy teljesen természetes, hogy most leültek egy kis édes/savanyú mártás mellé, hogy szóban is tisztázzák, hogy ki-kicsoda, és mi a szerepe ebben a nagy kulimázban... mondhatjuk, hogy egy erős botlle epizódot kaptunk, mert kevés helyszínre korlátozódott a díszletesek dolga (igaz, az étteremben meg kellett oldaniuk, hogy mind-a-négy fő karakter színvilága képviseltetve legyen), és az öklök helyett csak a szájak pörögtek, de mivel mi nézők még továbbra is bűvkörében élünk annak, hogy végre egy helyiségben láthatjuk ezt a négy karaktert, így nem volt gond az élvezeti értékkel. persze a kezdeti súrlódások még akadályozzák a gördülékenységet, matt túlságosan óvja az identitását, jessica túl hamar feladja, ha olyan dolgokról van szó, amik fárasztóan természetfelettiek, danny és luke meg még a kaján is tud morogni egymásnak (bár jó látni a mosolyokat cage arcán, és danny-nek is jól áll, amikor jó-kedélyű -vagy csak finn jones durcás arcát viselem még mindig nehezen)... hogy ne csak a csapat-építésről csacsogjunk, stick is befutott, hogy mélységi részletekkel egészítse ki a tudásunkat a hand-ről -és hát scott glenn-t könnyű hallgatni hosszú perceken át... (##02.01.)