soroló

„-they’re spending entirely too much time together. you agree with me about that, right?

-well, i mean, they’re just kissing, right?

-yeah, but it is constant.”

a hidegháború tetőpontján járunk, persze hogy az oroszok is próbálkoznak egy portál-nyitással, csakhogy évekkel le vannak maradva a nagy vetélytársaik mögött, jó orosz szokás szerint... eddig legtöbbször borongott a sorozat, mindig őszi időszakban követtük a srácok kalandjait, ahogy megküzdenek a külső-és-belső démonjaikkal, úgyhogy kifejezetten üdítő volt látni most a nyári set-up-ot, hogy jól áll a sorozatnak a könnyedség, a szertelen bohóckodás, a kamaszosan felbuzgó hormon-túltengés... sosem árt szusszanni egy kicsit, mielőtt megérkeznek a szokásos sötét fellegek, és miért ne tegyük ezt a medence-parton, ahol dögös milf-ek legeltetik a szemüket a fiatal fiúk kockás hasán, de akár a szobák hűvösében is elbújhatunk a nyolcvanas évek nyálas slágerei alá, hogy heves csókokkal hevítsük fel a helyiség levegőjét... persze eltúlozták a dolgokat a duffer tesók, főleg a seriff apai problémáival, és kicsit hiteltelennek éreztem, hogy az addig sárm-királynak beállított steve így bénázik a csajokkal -lehet hogy a fagyis-pult lefagyasztja a vonzerejét... (hmm, társadalmi üzenet is megfért a romantika és a szétpukkanó patkányok közé -azt kezdtük kapargatni, hogy a plázák mennyire megváltoztatták a vásárlási szokásainkat, a városok szociális hálóját...) (különpontot osztanék ki azért, mert nem felejtettük el bob-ot, a környék egyik legnagyobb hősét. rip, duci átlagember!) (×07.04.)

„you know the song ’fly like an eagle’ performed by seal on the ’space jam’ soundtrack? if i’m barry, i fly like an eagle...”

barry összetört lelkileg, képtelen folytatni az életét, abbahagyja a gyilkolást, tényleg, tutira, frankón -most már nemsokára, csak még egy utolsó kilengés... érdekes volt az epizód szerkezete, az első felében átalakítottuk a statusquo egy részét (fuches maradt, a csecsenek nem, na jó, hank-et képtelenség lett volna kiírni, annyira kis szerethető fazon), aztán ugrottunk a nagy boldogságba -aminél várható volt, hogy dráma lesz a vége. mert ha a színpadon van egy puska, annak el kell sülnie, és a nyomozónénink a sok bénázás ellenére nem rossz a szakmájában, rá kellett jönnie barry titkára... (szép kontrasztba lehet állítani a csecsenek megölését (a groteszk módon spriccelő vérrel), és az utolsó gyilkosságot, amiből csak egy villanást láttunk a befüggönyözött ablakon keresztül...) (×07.04.)

bill hader, mint bérgyilkos? elég furcsa ötletnek hangzott ez elsőre, hogy felkeltse a figyelmemet. de aztán valahogy tavaly nem jutott rá idő, mindig csak tologattam magam előtt a pilot-ot (egy egész mappányi másik pilottal együtt). de aztán a sok dicséret csak baszkurált annyira, hogy végül rányomjak a play-re -és az elején még csak hümmögtem, nem volt annyira vicces, mint szerettem volna, bill hader-t is szokni kellett ebben a faarc-szerepben, de aztán szépen összecsiszolódtunk, mivel hétről-hétre meggyőzött a minőségével, és végül egy szórakoztató és néha szívbemarkoló dramedy állt össze az évad végére a szemem előtt, sokszor abszurd poénokkal és erős színészi jelenléttel operálva (sarah goldberg és anthony carrigan nagy felfedezések).

„whatever you did tonight to get to that place, that’s your new process, okay? all you have to do is do that every time.”

már az epizód eleje meggyőzött a fordított nézőponttal, azaz hogy először a bolíviakat láttuk, aztán még a csecsenekre is kivágtunk, mire láttuk volna, hogy barry életben van-e (meg is kellett néznem, hogy ki írta a részt -áh, elizabeth sarnoff, aki már a lost idején is nagy kedvencem volt!)... de a balul elsült akciónak ilyen komoly következményei lettek, és azon túl, hogy a csecsenekkel viccelődtünk kicsit, igenis komolyan vette az epizód is. és ezt tetézte a komollyá váló shakespeare előadás és barry tehetetlen frusztrációja is, hogy az eddigi legerősebb epizódot köszönthessük a sorozatban. jó előjel ez a finálé előtt. (×07.04.)

„you stuck your tail between your legs, and you slunk off like a beaten man. that’s listening”

ahogy haladunk az évad végefelé, úgy sűrűsödnek be az események, úgy kell lovagolnunk az egyre vadabb érzelmi hullámokon... mert bizony nem csak az van, hogy röhögünk mondjuk a tengerészgyalogos arc túlzásain (a jacuzzi rendeléstől a laza pornó-nézésig), de ugyanakkor ott a dráma is a színpadon (az ’i love you’ mondogatásnál szakadt a szívem), sőt, volt némi akció is -ami aztán drámába torkollott... (egy kicsit morcos vagyok a cliffhanger-re, mert nem tudom, hogy mikor lesz időm megnézni a következő részt...) (×07.02.)

„real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart, and the whole world goes dark, and nothing else matters but the person standing in front of you.”

trenddé válik, hogy minden rész elején rue bemutat nekünk mélyebben egy szereplőt? mert ha igen, akkor tetszik ez a technika -főleg ha aztán az adott szereplő kiemelést is kap az epizódra. mint most, ahol kat testiségével elég sokat foglalkoztunk, azzal, miként éli meg a duciságot egy tini, hogy miként találja meg önmagát a virtuális közösségi térben (először csak kicsiben, erotikus fan-fictiont írva, aztán kanyarodva csak rá a soft-pornóra majd a kispöcsű férfiakkal való csetelésre). eközben persze a való életben a korosztálya lenézi és gúnyolja, csak mert nem illik bele az elvtárt sémába a súly-feleslegével... szeretem a sorozat játékosságát, hogy simán belefér egy homoerotikus anime-betét, vagy az, hogy rue megállítja a sztorit, hogy kitanítsa a lurkókat a dick-pick-ek mibenlétéről... mert mindent átjár a szexualitás, sextingek röpködnek (csatolmányként pucér képekkel), de szerelmek is szövődnek, csak nem mindig a megfelelő irányba... hősnőnk ezúttal egész jól volt, csak apróbb kísértésekbe esett bele a múltkori durva adag után -azonban most, hogy összetört a szíve, már látom előre, hogy újból a búfelejtő delíriumot fogja hajszolni keményen (zendaya kifejezetten erőset alakít a show-ban, össze tud törni érte az ember szíve.) (×07.01.)

„you’re not paying for me. i’m not for sale.”

az aranyos kibékülés után azért rám hozta a frászt a készítő -baromira nem kívántam, hogy behozza a drámát az évad végére egy pszichopata kuncsafttal. de szerencsére viszonylag hamar és kevés vérveszteséggel lehoztuk a parás jeleneteket -gondolom a hipotetikus második évad alapjait akarta ezzel lerakni az alkotó... (×06.30.)

furcsa egy trend ez mostanság, hogy már negyedórás sorozatrészekben mesélnek az alkotók -kvázi film-hosszúságban, ha összeadjuk a perceket. de ennek a sorozatnak tulajdonképpen jól állt ez a tömör rövidség, az apróbb csattanókra felépített dramaturgia -és kicsit ezzel még alá is lehetett húzni a különcségét... mint a bdsm-et főtémájául választó széria persze elég kinky volt alapvetően is (vigyázz, lepisilés és ujjazás a porondon!), de szerencsére sosem mentek el túl alpáriba, az nem illett volna a mi kimért úrnőnkhöz... az egy-poénos szinopszist (miszerint a meleg srác asszisztense lesz egy dominának) is sikerült jól felbővíteni, személyiséget kaptak hőseink, akikkel végig tudtunk szimpatizálni az épülésük során. és ugye velem együtt mindenki mélyen és elkötelezetten beleszeretett zoe levin szépségébe (és szem-forgatásába)...?

„you look like wonder woman at a funeral.”

hmm, értem, mindenkinek fel kell vállalnia önmagát, hogy tovább tudjon lépni -lehetne ez egy túl-erőltetett tanulság, de mivel aranyosan volt felvezetve, ezért megbocsátó vagyok. de tényleg hatásos volt, ahogy két hősünk kiállt a nyilvánosság elé, bőr-szerkóban, és azt mondta, ide nézzetek, ez vagyok én... (öö, a visszatérővé vált szarás-poén nekem kellemetlen, de ez a való életből hozott frusztrációmnak köszönhető valószínűleg...) (×06.30.)

„i just feel like you’ve got some toxic masculinity issues you need to work out, and until then, we just shouldn’t interact so much or like at all.”

fárasztó már, hogy az amerikai filmekben mindig shakespeare-ről tanulnak a gyerekek az iskolában, de egy a színjátszást a középpontjába állító sorozatnak talán megbocsátható, ha az avoni hattyú egyik klasszikusához nyúlnak benne -bár az írók rosszul is kijöhettek volna abból, ha túl didaktikusnak érződnek a skót darabból vett idézetek, de szerencsére hatásosra sikerült, ahogy barry magára vette az értelmezést... igaz, ezután mégis elment a leszámolós akcióra, mert ő már csak ilyen lelkiismeretes srác... (×06.30.)

„what do you say? think you can love me forever?”

lehet hogy csak én akarom belehallani, de eliza taylor mintha kicsit másként beszélne (talán egy fokkal gyorsabban a szokásos tempójánál), hogy érzékeltesse, hogy josephine uralkodik épp’ a fejében... a múltkori egy nagyon koncentrált epizód volt, ez viszont az ellenkezője, a széttartó szerkezetet nem igazán fogta egybe a dramaturgia, de nehéz is lett volna, mert (szó szerint) minden idén megkezdett szállal foglalkoztunk kicsit... octavia és diyoza sokat caplattak meg kísértésbe estek, a rejtélyek miatt ez a szál később lesz izgalmas, most inkább hangulatos volt csak a sok zöld szűrőnek köszönhetően; abby szokás szerint idegesítő hülyeségeket csinált, hogy aztán ráfogja a nagy szerelemre, és közben azzal áltatja magát, hogy nem önző módon cselekszik -és még az sem ér sokat, hogy ott van mellette a morális iránytű, raven is; madi berserker módba kapcsolt, de nem volt igazán idő elmerülni a kegyetlenségében; a clarke-os főszálon meg folyik a nagy tánc, hogy épp’ kinek sikerül felülkerekednie, bellamy szokás szerint megy előre, keveset gondolkozva, emori-t piszkálja a lelkiismerete. ja, és echo is ott van... (×06.30.)

„she a flower, made of steel. beauty, but beast inside.”

egy hülye veszekedéssel kezdtünk, aztán viszont egész sokáig át tudtunk billenni a pozitív tartományba -köszönhetően a randi-partnereknek és a zenei témának, ami engem igencsak emlékeztetett a ture romance fő dallamára, amit hanz zimmer komponált anno marimbára... a keserűségünk legfőbb forrása, hogy hősnőnk képtelen kinyílni, legyen szó az őszinteségről vagy a szexualitásról -remélem hamarosan fényt derítünk arra, hogy mitől van így folyton befeszülve... (×06.27.)

„you are my dream, and one day, you gonna realize that i’m your man.”

sosem gondoltam volna, hogy egyszer románcot fogok látni az evangelista házon belül, de egy percig sem sajnálnám, ha a srácok szorosabbra vonnák a viszonyukat -de sajnos ez még most nem teljesülhet be, nem kétirányú utca ez a szerelem, hiszen angel épp’ egy nagy áttörés küszöbén van, így előrébb való neki, hogy minden lepukkant áruházban is kinn van a csábos reklám-fotója (bár volt egy kis elutasítás az epizód elején, de nagyon örültem, hogy pozitívba fordult ez a divatszakmás szál, és hogy angel nem csak azzal tud sikert elérni a sorozatban, hogy besöpör minden díjat a táncteremben -btw, azért volt ilyen rövid ez az epizód, mert egy kivételével az összes ball-jelenet a vágószoba padlóján végezte?)... azt sem gondoltam volna, hogy a főbb házak anyái ilyen szoros együttműködésre képesek a sok civakodás után, de ők is tudják, hogy rajtuk, a társadalomból kitaszítottakon senki sem fog segíteni, így kénytelenek egy bizarr kalandra indulni elektrával, aki nagyon nem akar börtönbe kerülni egy kuncsaftja hülyesége miatt (extraként megint kaptunk egy sztorit arról, hogy a fehér (férfi)embereknek milyen előnyeik vannak a sokszorosan hátrányos helyzetű színes transzszexuálisokkal szemben.) (×06.27.)

„barry, i gave you this monologue for a reason. to see if you were capable of playing a character with even the mildest set of balls.”

barry kétségbeesetten próbál emberi lenni, már fenn van a facebook-on, házibulikba jár, komoly kapcsolatot vizionál a jövőbe (ahol john hamm kedélyesen szarik egyet a vécéjébe), még régi katonatársakat is előás a múltból -aztán persze minden összekeveredik, mindenből balhé lesz, oda a szép lány és oda a kiegyensúlyozott jövő illúziója is... (kétszer is komoly utalásokat kaptunk arra, hogy milyen megaláztatások érik a kezdő színésznőket a meghallgatásokra várva.) (azért az öreg drámatanár tudja, hogy miként kell játszani a don juan-t, hehe.) (×06.25.)

„when you’re a little girl, you have this fantasy of what the perfect husband would look like, or the perfect life, and then... you know. tickling somebody until they scream ’mother’ is not really part of the vows.”

mindenkinek eljön az a pont, amikor robbannia kell -a gazdag feleség nem tudja feldolgozni a férje fura perverzióját, így szívesen játszik fight-club-osat; pete akkor borul ki, amikor az előre megálmodott randija nem a megfelelő vágányra terelődik (egy strip-klubba, kisnadrágok alatt ágaskodó farkak közé); a mindig keménynek mutatkozó tiff meg attól készül ki, ha egy férfi kihasználja a dominanciáját, a hatalmát, a testi fölényét. de a végére szerencsére mindenkiből kirobban a gőz, és megnyugszik egy kicsit... (×06.24.)

„i know you’re not allowed to say it, but drugs are kind of cool. i mean, they’re cool before they wreck your skin... and your life... and your family.”

nem mindig vagyok híve a töredezett dramaturgiának, amikor egy narrátor segítségével ugrálnak a készítők a múlt és a jelen között, emelnek ki bizonyos mellék-szálakat, magyarázzák meg a kulcs-események hátterét, de itt egész jól működik ez a formula. valószínűleg azért, mert nem csak a jelen zúzása érdekel, hanem a mostani karakter-pillanatok mögött húzódó motivációk is, amiket a múltból lehet kicsemegézni... erősen érezhető az író szándék a határok túllépésére, punk attitűddel kiabálja bele a mocskot a prűdek szemébe, hátha felrázza őket kicsit az apátiából -ezért zoom-ol rá a fiú-öltöző összes péniszére, ezért van tele a történet perverzekkel, akik vagy transzszexuálisokra izgulnak vagy kiskorú lányokról csinálnak home-video-t, és ezért látjuk hősnőnket csorgó nyállal feküdni egy durva drog-trip után... ezek még mindig csak az alapok ahhoz, hogy igazán bántsák majd a lelkünket a későbbiekben, igaz, a brutalitással már ma sem fukarkodtak -ha mást nem nézzünk, hát egy srác arca szét lett verve, de nagyon durván... (a pilotnál még kapkodtam a fejem, de mostanra szépen kitisztult bennem a sulis ki-kicsoda -most már csak arra kell koncentrálnom, hogy ki kivel dug éppen...) (×06.24.)

„mailing a bullet? what fucking grade am i in, man?”

barry napról napra tanul, fejlődik, alkalmazkodik -nem is árt magára szednie egy kis érzelmi többletet, mert most nem sok teng benne (igaz, ha kiakasztják, akkor dühöngeni még képes -a pozitív érzésekkel van baja), és közben egyensúlyoz a különböző teendői között -mármint ha hagyják a nagyszájú csecsenek meg a hosszas panaszkodásra berendezkedett, leendő barátnők... az abszurdot most sem hanyagoltuk, a megfáradt csecsen bérgyilkos bevégeztetése erősen kimerítette ezt a humor-kategóriát... (×06.23.)

„this body is not big enough for both of us.”

tudom, hogy azt írtam múlt héten, hogy egy kicsit félre fogom tenni a show-t, így most szószegőnek tűnök, hogy mégis megnéztem az aktuális epizódot -de elég pozitív buzz-t tapasztaltam körülötte a neten, plusz rájöttem arra is, hogy azért működött kevésbé a sorozat mostanában nálam, mert erőltettem az esti nézéseket, pedig hagyományosan nálam ez egy vasárnap délelőtti show. és láss csodát, a megfelelő helyén kezelve most élveztem is a részt... mondjuk a készítőknek mindig is volt érzéke az ilyen speciális epizódokhoz, mint amilyen ez is volt, ugyanis végig clarke elméjében jártunk, úgyhogy jöhetett az egészséges mértékű mindfuck, elme-palotákkal és gondolat-kivetülésekkel. örültem, hogy visszahozták clarke rajz-készségét, mert a sorozat elejére emlékeztettek vele, és persze a meglepetés-kivetüléseknek is lehetett örülni, mert jól reprezentálták azokat az eseményeket, amiket clarke megbánt, miközben kemény döntéseket hozott a múltban (és ilyenkor mindig jár a taps azoknak a színészeknek, akik hajlandóak visszatérni egy pár perc erejéig)... mivel clarke agyán most ketten osztoznak, ezért volt lehetőség bekukkantani josephine drámája mögé is (bónuszként apró infókat kaphattunk a pusztulás előtti földről is) -de egyébként elmondhatjuk, hogy annyira bitch lett a karakter néhány epizód alatt, hogy a végén még igazán emlékezetes gonosz válhat belőle... (×06.23.)

„-sex ruins everything.

-bad sex ruins everything.”

hmm, félretettük a domináskodást, és meglepően komolyak lettek bizonyos jelenetek -a sorozat eleje volt a beetetés, és most jöhet az igazi mondanivaló, mi...? már a tanteremben is megnyúlt az arcom, amikor a korábban kissé butának tűnő srác őszintén beszélt a múltjáról és annak feldolgozásáról, aztán jött hősnőnk, aki egy catwoman maszk alatt vallotta be, hogy a férfiak tiniként sem akartak már tőle mást a szexen kívül, úgyhogy sokáig úgy gondolta, hogy szexszel mindent meg lehet oldani... persze a sok komolykodás mellett azért kínos szex-szituációban volt így is részünk, nyugi, annyira azért nem fogunk felnőni hirtelen... (×06.22.)

„you boys are young, black, gay, and poor. this world despises you. you get this disease, you die, they feel relieved that you’re getting what you deserve. and living in a world like that can make you feel desperate for love.”

felizzott a levegő, komoly csatatérré változott az epizód... a ballroom-ban a szokásosnál is hevesebbek lettek azzal az érzelmek, hogy elektra újra a nyeregben érezheti magát, és egy új csapatot hozott be az eddigiek konkurenciájaként (jópofa volt a retró bemutatás a kimerevedő képpel és a kiírt nevekkel). de damon-ék is a táncparkett mellett intézik a veszekedésük egy részét -mert persze az álom(meleg)-párt szét kellett tépnie az íróknak... de persze a ’legharciasabb csajszi a környéken’ címet csakis blanca kaphatja, aki (némi noszogatásra) szembeszáll az igazságtalanságokkal és a saját betegségével is (patti lupone kicsit karikatúrát hoz, de jól beleillik a nagy képbe, mint újgazdag ingatlanos) -és oh, mennyire csodálatos volt az evangelista nagy-beszélgetés, ahol blanca anyu elmesélte a múltja egy sötét fejezetét, és ahol megint megerősítették az egymás iránt érzett (családi) szeretetetüket (lehet hogy papi nem a legokosabb srác a környéken, de a szíve nagyon is a helyén van -és most a mi szívünket is megszakította egy kicsit...) (×06.20.)

„masculinity is inherently constricting. expectations, dominance and power, emotionlessness. so, men come to me to escape this crippling societal prison. once the sexual patriarchy dies, then all genders will be equal.”

a sorozat készítője nem véletlenül emlegeti annyit fraud-ot -mert neki is mindenről ’az’ jut az eszébe... de tényleg, a standup-os a dugásról beszél, az étteremben a szopás és az anál viszonyáról diskurálnak (az a lényeg srácok, hogy seggből szájba sosem szabad!), de érintjük a maszturbálás témakörét is. mindezt úgy, hogy most csak a végén szabadultak el a pincében a kötelek és a húgycsövek... (×06.18.)

„i’d love to play a priest that’s molesting little boys.”

elöntötte a gyász az epizódot, mégis sokkal viccesebb volt, mint a nyitány. de nem lehetett megállni nevetés nélkül az abszurdba hajló szituációkat, a kínzás jelenetet a fog-csiszolással és a betoppanó feleséggel, vagy az oda-nem-illő előadásokat a megemlékezésen. de barry folyton csodálkozó fejére is csak vigyorogva lehet ránézni. úgyhogy ja, ezúttal nem bánjuk a halált, mert előrelépést hozott a show-ba... (×06.18.)

„bitch, this isn’t the ’80s. you need to catch a dick.”

azt mondják az amerikai kritikusok, hogy a sorozat hitelesen ábrázolja a mai tinik életét -hát ha ez igaz, akkor én most nagyon megriadtam... mert oké, hogy a tizenévesekben mindig is ott volt rengeteg frusztráció és világfájdalom, és mindig is küzdöttek azzal az átmeneti korszakkal, amikor meg kell találnia mindenkinek az új formáját, amiben átléphet a felnőttkorba, de a mai fiatalokat annyi input éri, hogy sokkal radikálisabban reagálják le a problémáikat és a látszat-megoldásaikat. és ez nem csak egy öreg kecske kioktató mekegése, érezhető, hogy a mai világ erős kihívások elé állítja a tiniket, minden át van szexualizálva, minden héten új dizáner drogok mossák át a piacot, kevesebb a gátlás, több a dráma. de az sem egészséges, ha valaki azért önpusztít, mert nem akar érezni semmit, az összes gondolatot ki akarja űzni a fejéből... örülök annak, hogy egy tabló lett a sorozat, és nem egy karakterrel esik meg a sok borzalom, hogy a narrátor hősnőnk kicsit kívülálló ebben a forgatagban. igaz, mi nézők is kívülállók maradtunk nagyrészben ebben az első órában, nem hagyták a készítők, hogy a hibás döntésekkel megpakolt karaktereket már most közel engedjük magunkhoz. inkább csak egy perverz kukkolást engedtek meg nekünk ebbe az idegen közegbe, sodortattak minket a látványos romok között úgy, hogy még nem kristályosították ki a történet irányát egyértelműen... az angolok évekkel ezelőtt lezárták már a saját hiteles tini-sorozatukat, a skins-t, úgyhogy ideje volt amerikának is villantani valamit, és az hbo segítségével még egy bátor lépést is tehetek előre, hogy igazán a kendőzetlen valóságot spricceljék a tévé képernyőjére, tabuk nélkül. (a mondanivalót erős vizualitás húzta alá (főleg a drog-mámoros részeknél kezdett veszett pörgésbe a kamera), és mindenképp hangsúlyoznunk kell, hogy a csodásan kikevert színekért egy hazánkfia, rév marci operatőr arathatja le a babérokat.) (×06.17.)

„look, there’s always a million reasons not to do something, barry, but if you want it go for it.”

bill hader-t természetesen a saturday night live-ból ismerem, mint a legtöbben a tévénézők közül, és nagyon bírom, amikor paródiákba, impressziókba kezd, mert zseniálisan le tudja venni a színész-társai hanghordozását. és most itt van a saját sorozatában, ahol íróként és rendezőként is kivette a részét a kreatív munkából, és meglepő módon a szokásos vigyoriságát egy faarcra cserélte. és nem is áll neki rosszul ez az új szerep... ez az első fél óra tényleg csak az alapokat adta el nekünk, azt a minimál-szinopszist, amivel az hbo-nak is pitch-elhették a show-t, azaz hogy milyen szórakoztató azt nézni, hogy egy ptsd-ben szenvedő ex-katona és aktív bérgyilkos a színházművészet felé fordul, mert a színpadon érzi azt a pluszt, ami kihozza a depressziójából... viccesnek nem mondanám ezt a kezdést, de majd biztos erősödik a humor a későbbiekben, és az is lehet, hogy a most még egész jól működő visszafogottabb tempót is felpörgetik majd hader-ék. mindenesetre engem érdekel a hogyan-tovább... (×06.14.)

„we have a saying around here: either get busy living, or you get busy dying. and you’ve got a lot to live for.”

hogy tudja valami ennyire tökéletesen ötvözni a szívszorító aids-drámát és a pozitív életigenlést...? 1990-ben járunk, tombol a vírus a meleg-közösségben, a közvélemény viszont továbbra is egy méretes kő alatt él, és nem akar tudomást venni az egészről, a szegényeket tömegsírba hantolják, az egyház önmegtartóztatásra int csupán -nem csoda, hogy az eddig békésnek megismert hőseink is radikalizálódnak, és bele akarják kiabálni a világ arcába a kétségbeesésüket. főleg mivel blanca is érintett, de az anyatigrisről tudjuk, hogy ki fog tartani, erős lesz a gyermekei miatt addig, amíg bírja -rádásul még a betegsége alatt sem esik visszább az optimizmusa, naivan azt gondolja például, hogy majd madonna segít abban, hogy a felszínre kerüljön a pózolós szubkultúrájuk... angel egy hozzá elég passzoló mellékszálat kapott, aminek az is lehet a vége, hogy betör majd a divatszakmába, de könnyen csúnyán el is bukhat az út során -mint ahogy ma sem csak örömből állt a fotózás, volt benne megaláztatás is bőven... biztos ezernyi apróságról tudnék még írni (marie antoinette lefejezése!), de elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy piszok erősen tért vissza idénre is a sorozat, nyomás megnézni, hátha ti is kicsit ragyogni fogtok tőle, mint én. (×06.13.)

„we had a chance to bring back our daughter and we took it. we didn’t consider the consequences.”

ha végig szenvedve nézel csak egy epizódot, akkor elgondolkozol közben, hogy vajon az aktuális tudatállapotoddal van a baj (túl fáradt vagy, túlságosan máshol járnak a gondolataid, satöbbi-satöbbi), vagy tényleg magával az epizóddal van a baj, és jogosan érzed szétesőnek és érdektelennek... és persze, tudtam most is értéket találni ebben a negyven percben is, még akkor is, ha épp’ nem voltam a legjobb passzban a nézése közben, kemény pillanatokat élhettünk át az erdőben, de echo kíméletlensége is szórakoztató, és octaviáék körül is megfelelően csavarodik a rejtély -leginkább a főszál volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni... mert nem tudok azért izgulni, hogy vajon az ál-clarke elszólja-e magát a nagy küldetése alatt, mint ahogy a ’nagy kavarás’ sem tudott kizökkenteni a közönyömből, főleg mert még mindig nem értem murphy motivációját... de hé, eliza taylor és bob morley a hétvégén titokban összeházasodtak, ez mindenképp pozitívum a sorozat háza táján! (azt hiszem egy pár hetet pihentetem a show-t, hátha majd mindketten erőre kapunk egy kis szünet után...) (×06.12.)

„warriors have only two paths: get killed or get better.”

eléggé nyomasztó lett a zárás azzal, hogy most nézhettük végig, hogy milyen egy lélektelen munka-spirálba ragadt kuli-munkás élete -méghozzá hősünk szemén keresztül... és elképesztőek a körülmények, érzeni véled az emberek bűzét, a mindennapi fájdalmaikat, és akarod, hogy ah sahm minél hamarabb kikerüljön ebből a spirálból. de ő egy makacs ember... további borongásra adott lehetőséget lee közrendőr kómája is, plusz a főnöke is elég gyászos helyzetben van ugye... a külön-utasság után végül az ír vonalat is megfelelően csatlakoztatták bele a főszálba -egy bunyóval, hogy máshogy... mert hősünknek hiába fáj még mindig a nagy verekedés (testileg és lelkileg egyaránt), azt nem bírja nézni, hogyha a népét terrorizálják... mr.leary lesz a jövő nagy gonosza, azonban most még egész érdekesen árnyalni kezdték azzal, hogy a négerek felé megengedőnek mutatkozott a kocsmában -azaz nem is igazi rasszista mocsadék ő, inkább csak egy túlságokba eső nacionalista... bár ah sahm az utolsó képsorokon újra felhúzta a fekete öltönyt a vörös díszzsebkendővel, azért kellően megbolygatták az írószobában a statusquo-t ahhoz, hogy várakozásokkal tekintsük a jövő felé (pl. nagyon érdekel, hogy milyen lesz majd a polgármesterné, ha még jobban meg kell keményítenie a lelkét üzletasszonyként.) (×06.08.)

manapság már a történelmi sorozatoknál is elvárás, hogy legyen valami csavar az alap-felállásban, valami ’hook’, ami fel lehet kelteni a nézők figyelmét a sűrű sorozat-tenger hullámai közt. mondjuk vegyük a késő vadnyugatot, de a poros kisvárosok helyett költözzünk egy metropoliszba, a banditákat váltsák fel az utcai bandák, és dobjunk az egészre egy kulturálist csavart a kínai közösséggel... persze ezek az új elemek még nem garantálják, hogy egyedi lesz a végeredmény, de mindenképp érdekesebbé teszik a történet esetleges sablonjait és típus-karaktereit... összességében szórakoztató lett ez a kezdő évad, kicsit felszínes és maximálisan maszkulin, kellően becsomagolták egy jó adag drámákba a tökös verekedős-jelenetek... nem tagadva meg a cinemax-os vetítését, az erőszak mellett az erotikát is a csúcsra járatták az évad elején, aztán azért visszább lett fogva a csupasz bőrfelületek aránya -miután már meg lettek fogva a töküknél fogva nézők... nem vagyok arról meggyőződve, hogy bruce lee pontosan ezt a korhatáros szórakozást álmodta meg a hetvenes években, amikor jegyzetelni kezdte a sorozat alapjait, de szerintem eléggé büszke lenne erre a végeredményre, ha láthatná.