soroló

„we’ll be playing a dangerous game of chess on a three-dimensional board.”

két zenés montázs is volt az epizódban -mondhatjuk, hogy ezek miatt ez lett a leg-samcrow-sabb epizód ebben az első évadban (hát így visszagondolva még motorozós vágóképek sem voltak igazán). pedig azt hittem, hogy sutter bácsi a végére tartogatja a tejszínhabot, de csak egy kis hajtógáz jött csak ki a flakonból... ugyanis belengették nekünk az epizód felében, hogy érkezik az eredeti reaper crew tárgyalni és partizni egyet (még egy apró jax namedropping is akadt) -erre bemotorozott két tag, akik közül csak az egyikük volt ismerős arc... (az egy másik kérdés, hogy mennyire örülök annak, hogy ennek az arcnak még fontos szerepet szánnak a későbbiekben, mert elég légből-kapottnak érzem ezt a húzást.) ahogy várható volt, a reyes tesók küldetése hozta a legtöbb feszültséget az epizódba -bár én azt hittem, hogy a hűtőkamrában a papának lesz annyi hidegvére, hogy megoldja a fiai helyett a problémát, de aztán a srácoknak kellett vállalni a lélekölő feladatot. kíváncsi leszek, hogy ez mennyire hat majd a lelkükre, mert most még inkább csak a sokk látszott csak rajtuk -és én akkor fogok igazán rákattanni a sorozatra, ha kellően rágjuk majd ezeket a lelki folyamatokat... (##11.25.)

tisztelem kurt sutter-éket azért, mert testvér-sorozat címén nem ugyanazt adják el nekünk még egyszer -és nem (csak) arra gondolok, hogy egy másik motoros banda van a fókuszban, vagy hogy délebbre került a cselekmény... mert felvarrós bőrmellények ide, klubházas bütykölések oda, ez bizony egy kartelles történet, amibe többé/kevésbé be van vonva egy motoros klub is... először úgy is tűnt, hogy túl van bonyolítva a viszonyrendszer, de aztán jól mozgatták előre az eseményeket, tisztult a kép -és sokat köszönhetnek sutter-ék a határnak, hogy mindkét oldalt be tudják mutatni. mert számomra a mexikói jelenetek miatt lett érdekes a show, az ottani lázadók lopták az mvp címet (élükön a csodás adelita-val). de ezt azért is tudták megtenni, mert maguk a klubtagok kevéssé tudtak izgalomba hozni, vagy mondjuk inkább azt, hogy nem kapták meg a lehetőséget, hogy kötődjünk hozzájuk... és ez az igazi vonzalom hiánya okozta a hektikus nézésemet is, nem mindig volt kedvem visszatérni a poros határmenti kisvárosba... viszont a potenciált érzem, főleg azután lendült meg a sorozat, hogy elkezdték az igazi kavarást a hatóságokkal -ha erre megyünk tovább jövőre, akkor könnyebben nyomok majd én is a play-re...

„we were both shepherds.”

(◄◄) a birkás befejezésre emlékeztem, arra viszont nem, hogy a srácok egy szép összefoglalót adtak a teljes sorozathoz -musical formában... az is dereng, hogy anno nagyon hirtelennek érződött a lezárás, most már tudom, hogy belefáradt az alkotói csapat a megterhelő melóba, ami a színvonal megtartásához elengedhetetlen volt, és megértem, hogy miért lyukadtunk ki végül a világ túlfelén ilyen radikálisan... (kétértelműségből jutott mára is egy adag, mel adta elő a házassága válságát bret-nek és jemaine-nek úgy, mintha ők lennének a nagy változást elszenvedő gyermekek...) (##11.24.)

nem sok mindent változtattak a srácok a második körre, ugyanazzal a bájos esetlenséggel bolyongtak new york utcáin, mint korábban -talán csak abban éreztem egyenetlenséget, hogy nem minden epizódba kerültek igazán bugyi-eldobós klasszikus dalok...

biztos, hogy a humor formájának az egyik alappillére, hogy hol születik meg, és könnyű megfigyelni, hogy a nagyobb szárazföldi területektől elkülönülő szigeteken egy különleges, alternatív verzió jön létre. az angol humort már nagyon régóta megkülönböztetjük a többi vicces formátumtól, de ezzel a sorozattal a kiwi humort is feltehettük a vicc-térképre... nem tudom, hogy azért mert az elmúlt nyolc évben bret és jemaine csak a dalaikkal volt jelen az életemben, vagy azért, mert alapvetően ők ketten zenészek, de az biztos, hogy a zenés részeket élveztem legjobban ennél az újranézésnél. de szerintem nem is az volt a cél, hogy sztori-szinten akarják elérni, hogy a földön fetrengjünk a röhögéstől, bár azért a sok kifordított helyzet-komikummal próbálkoztak derekasan. és még mindig jól tud esni az esetlen indie-s bája, főleg mert a csóróság a zenekar egyik kulcs-jellemzője is... nem bántam meg az ismétlést, szívesen költöttem el az ebédeimet az elmúlt hetekben új-záland negyedik legfontosabb duójával (és díszes vendégszereplő-csapatával).

„i don’t think he deserves a life of happily ever after.”

várjunk csak, kicsit elbizonytalanodtam abban, hogy matt jó katolikus lenne-e -mert oké, hogy előnyt akar magának kovácsolni abból, hogy belemászik poindexter fejébe, hogy feltüzelje őt egy fisk elleni támadásra, no de mi lett volna akkor, ha nem ér oda időben, és nem tudja megvédeni vanessa-t, akkor hogyan számolt volna el a lelkiismeretével...? de persze odaért, így jöhetett az intenzív hármas összecsapás, zúdultak fisk brutális ütései, repültek a célpont által elhajított tárgyak, matt meg a vihar közepén védte magát -és aztán eljött az igazság pillanata, és a morális iránytű végleg a helyére került. persze ehhez kellett egy túlvilági segítség is, egy olyan csapás, amivel nem csak fisk fehér öltönyén esik folt... a nagy küzdelemmel és fisk börtönbe küldésével matt válláról lekerült a teher, vége lett a meghasonlott kételyeknek, a megbocsátás szelleme járta be a lelkét -így a befejezés is megnyugtatóra sikerült (illetve azért kellett még egy képregényes bólintás cliffhanger gyanánt). (apropó, képregényes utalások, finom mosolyra késztettek az írók, amikor matt kimondta a beszédében a ’man without fear’ kifejezést.) (##11.21.)

matt murdock-nak egy mély gödörből kellett kimásznia -és nem arról van szó, hogy ne lett volna részben szórakoztató az előző két felbukkanása, de a széttartó második évad és a közepesen érdektelen defenders után meg kellett küzdenie a renoméja helyreállításával... és rá is szántuk az évadot, hogy rendbe rakja a lelkét, hogy visszataláljon az elvesztett identitásához... és vele párhuzamosan a nemezise is transzformálódott, lépkedett egyre feljebb a börtönből töltött időből a csúcsig... a majd’ tizenhárom órás játékidő lehetővé tette a mellék-karakterek kibontását is, leáshattunk karen drámájának mélyére, és fel tudott épülni egy újabb híres daredevil gonosz... a megvalósítás a szokásos szinten mozgott, a karakter-pillanatokat jó időben szakították meg a realistára koreografált verekedés-jelenetek, amik közül persze hogy az ultimate 10 perces vágatlan csodát fogjuk még sokáig emlegetni... szerencsére nem kellett megbánnom, hogy ekkorát ugrottam a tévés marvel univerzum nézésében, mert ez az igazán ütős évad biztosított arról, hogy nem érdemes magam mögött hagyni az egészet -és még azt is megúsztam, hogy hátrányosnak érezzem a kihagyást, ugyanis jessica jones nevének említésén túl semmilyen utalást nem pakoltak ebbe a körbe...

„when i met her, she was young, and there was this whole world she didn’t know about. but now it’s like she sees the world better than me.”

nézhetünk előre a fényes jövőbe, de hogy el is jussunk oda, el kell érni, hogy a múlt ne béklyózzon meg minket annyira, hogy már levegőt sem kapunk a szorításában... jól érzékelhető volt a strici-hozzállások közti különbség, hogy c.c. még az eltűnése után is kísértette lori-t, annyira belemászott a fejébe korábban, addig larry (néhány pofavágást leszámítva) könnyedén útjára engedte a volt ’alkalmazott’-ját... de valószínűleg mindenkinek, aki a szex-szakmából próbál kitörni, ott motoszkál a fejében a gondolat, hogy a múltja egyszer utol fogja érni, árnyékként követi majd, vagy vasmarokkal húzza vissza az utcára. mert candy-nek is lehetett volna diadalmenet a filmbemutató, de a férfiak hozzáállása beszennyezte neki a csillogást (kifejezetten undorító volt, ahogy a late show-ban élcelődtek rajta), még szerencse, hogy a sokat látott nőről lepereg mindez, mert ő úgy érzi, hogy a helyes úton jár, és ezért képes nyugodt maradni... arat a halál manapság a deuce-ban, a kurva-mentő-akció is kudarcba fulladt, abby meg is zuhant egy pillanat alatt, és nem éreztem azt, hogy vincent olyan nagy vigaszt tudott volna neki nyújtani. érdekes módon ma is csak egyszer foszlott le róla a szokásos faarca -amikor hazalátogatott a volt családjához... ahogy illik, egy zenés körkapcsolással zártunk, ahol egy kicsit nyugvópontra helyeztük az eseményeket. igaz, a jövő már túlmutat az eddig megismert karaktereinken, és ott kopogtat már az ajtónkon a nyolcvanas évek: kész a terv a deuce környékének megújítására (és a pornó kiűzésére), és a panasonic is bemutatta már a vhs-t, ami beviszi majd az utolsó döfést a felnőtt-moziknak... (##11.05.)

egy kaleidoszkópot sokféleképpen lehet nézni -mert a kis töredékei különbözően törik meg a fényt, csak nem mindegy, hogy az összképnek sikerül-e egységgé változnia, vagy darabos marad... és tudom, hogy davis simon imádja ezt a sok szálon futtatott narratívát, és mestere is ennek a dramaturgia-típusnak, ám még ő sem kerülheti el azt az aknát, hogy bizonyos szálak kevésbé fogják érdekelni a nézőket, így lesznek olyan percek minden epizódban, amik kevésbé működnek majd bizonyos embereknél. plusz nem minden karakternek tett jót az öt éves idő-ugrás, a megváltozott világ, volt olyan idén, akinél az összes képernyő-ideje alatt tikkelt a szemem. de ezt vehetik az írók bóknak is, mert úgy tűnik, hogy hitelesen tudnak seggfejeket is írni... persze nagy baj nincs, még mindig lenyűgöző ez a tabló, ami a szex-munkásokról épül a szemünk előtt, csak az első évadot egy kicsivel vibrálóbbnak, szexibbnek éreztem.

„i just wanted it to be real so bad.”

remélem, hogy az a generáció, amiről a sorozat szól, serényen kattint a netflix-re mostanában, mert szép csomagban kapja meg az üzenetét az alkotóktól: ugyanis a mostani tizenévesek vannak leginkább kitéve az internet veszélyeinek. és nekem, aki eléggé remeteként éli a közösségi médiás életét, kifejezetten riasztó látni, hogy az emberek ennyire hamis képet képesek sugározni magukról -és ami még fontosabb, hogy ennyire naivan be tudnak dőlni, ha valaki más hangnemben közelít hozzájuk, ha átlát a sebezhetetlenségük álarcán... idén elvarrtunk minden szálat, minden tettnek meglett a gazdája, még az ilyenkor kötelező feliratok is megjelentek, hogy kivel mi történt a későbbiekben, de a téma súlyossága miatt az ember nem érez felemelkedő megkönnyebbülést, csak nyomasztva fekszik az ágyában, és aggódik azért, amerre a (digitális) világunk rohan előre... (##10.19.)

lehetettek volna a készítők lusták, hogy csak annyi erőfeszítést tesznek, hogy a kukit kakára cserélik -és az szar lett volna mindenkinek... persze a szerkezet és a motívumok megmaradtak erre az évadra is, de már sokkal kevésbé tűnt gimmick-nek a dokus jelleg (sőt, be is építették a sztoriba, hogy a netflix több pénzt adott erre a körre, ezért profibb a kivitelezés, és ezért vannak utánjátszott jelenetek is, amiket én alapvetően utálok a dokumentum-filmekben, de itt többnyire működtek ezek a kiegészítések is). mivel már megszoktuk azt az ötletet, hogy két középiskolás készíti nekünk a sorozatot, így már nem mosolygunk a helyzetek komolytalanságán, hanem nagyon is komolyan vesszük a nyomozási anyagok felgöngyölítését -és ami igazán nagyszerűvé tette ezt az évadot, az az okosan adagolt tanulság nugátok, amik a fináléra csúcsosodtak ki igazán, magasabb szintre emelve a sorozat nívóját. ami talán visszalépés volt az előző körhöz képest, az peter és sam kívülre kerülése, mert nem igazán volt lehetőségük a szakmai szerepükön túl szerepelni, és az egymás közötti személyes kapcsolatuk sem változhatott most. de ez csak egy apró légypiszok egy könnyen fogyasztható, és komoly beltartalommal megáldott évad makulátlanságán.

(update: tudom, hogy azóta kaszát kapott a sorozat, de még várok az össz-értékelővel, hátha el tudják valahova adni a show-t a srácok.)

„the winner takes is all.”

a párhuzamosan futtatott szálak egyik hátránya lehet, ha valamelyik sztori a másik fölé kerekedik -és ma a fináléban pontosan ez történt... mert mike csak egy szimpla nyomozós üldözést vitt végig (a sorozat alap-tempójához képest egész mozgalmasan), addig jimmy szálán egymást követték a bitang erős jelenetek... már a nyitó éneklés is remek volt, mert újabb rétegekkel gazdagította mcgill-ék kapcsolatát, ahogy chuck egyetlen (mikrofont megszerző) mozdulattal a háttérbe tolta a testvérét, ugyanakkor egymást támogatva értek haza a nagy buliból... az a jó jimmy-ben, hogy most már minden egy nagy con neki, és olyan ügyesen játszik az emberek érzéseivel, hogy minket is könnyen meg tud téveszteni, mert hinni akarjuk, hogy kiönti a lelkét a meghallgatásokon, de persze az őszintesége legtöbbször csak álca (talán csak kétszer volt olyan ma, amikor biztosan tudhatjuk, hogy pőrén láthattuk és hallhattuk a nagy átverőt, amikor a kislánynak adott tanácsot és amikor a parkoló magányában zokogott egy kiadósat)... bob odenkirk persze tökéletesen odatette magát az összes jelenetében -kár, hogy arra már nem volt ideje, hogy egy ének-tanárhoz is ellátogasson... (##10.11.)

okos, intelligens és szép -mégsem tudod visszatartani az ásításodat, amikor a közelében vagy? haver, valami nem stimmel a csajjal, menekülj! egy sorozatnál nem ilyen veszélyes a helyzet, de azért az sosem jó jel, amikor valaminek csak elismered az értékeit (hogy átgondoltan építkezik és csodásan van felvéve), mégsem tud feltüzelni hétről/hétre... furcsa egy hibrid volt ez az évad, mert átmenetet kellett képeznie a jogfosztottság időszakában, úgy kellett lépnie időben egy ölesebbet, hogy közben nem hozhatta előre saul goodman megszületését. és emiatt nagyon keveset lépdeltünk előre a tíz rész során, apróbb karakter-építésekkel szöszöltünk. és közben nem igazán mélyedtünk el a gyászban sem -igaz, ez a hősünk természetéből fakadt, aki nem képes kiereszteni magából ezt a mardosó fájdalmat... igazán akkor lendült csak be az évad, amikor slippin’ jimmy belebújt a (képletes) susogós melegítőjébe, és nekiállt trükközni a saját céljai (esetleg a pénztárcája) érdekében... szóval nem ő a legizgalmasabb csaj a városban, de nem is bánom azt az időt, amit vele töltök -de azért eshetne jobban is...

„i’m the bad guy.”

először is respekt azért, hogy az epizód plusz idejét az érzelmi alapokra fordították a készítők, hogy beleshettünk a drámai szakítások és kibékülések hétköznapiságaiba; másodszor: respekt, hogy nem lett egyértelmű a vég, mert az élet is ritkán nyújtja nekünk a filmekből ismert kielégüléseket, néha nincs a kezünkben elég bizonyíték ahhoz, hogy határozottan ki merjük rakni a pontot; és harmadszor is jár a respekt, mert bár paródiának indult a sorozat, azért a végére keményen megsorozták a lelkiismeretünket a mondanivalóval az előítéletekről, a kategorizálásokról és az iskolai ’kaszt-rendszer’-ről... ja, és ne feledjük el azt sem, hogy nem úgy ábrázolták a nyomozós dokuk készítését, amitől most minden av club-os fellelkesült volna, hogy rohanjon a nyakába venni a kameráját, mert az itteni srácok is komoly lelki traumákat szenvedtek el, mire a végére értek a folyamatnak. mert nem csak jó móka kotorászni mások titkai között, hanem komoly felelősség is. (##09.17.)

a pilot-epizódos írásom végén azon lamentáltam, hogy miként lehet egy egy-lövetűnek tűnő ötletet 8 epizódra elhúzni -most már tudom, hogy bár voltak szándékos kitérők és nem várt fordulatok, azért leginkább a karakterekkel tartották fenn a figyelmünket. hogy nem csak a kézi-kamerás és mobilos felvételek miatt tűntek igazinak, hanem mert emberi vonásaik lettek, gyarlónak voltak ábrázolva, és ezt meg is szenvedték... mert bizony a sorozat korántsem olyan vicces, mint amire számítottam, de ez cseppet sem baj, mert bár a true crime trope-okkal való játszadozások tényleg szórakoztatóak voltak (sosem felejtem már el azt a handjob grafikát), de emellett komolyan vették a rejtélyt is, amivel kellően izgatták az intellektusunkat, és közben alattomosan beköltöztették a srácokat is a szívünkbe...

(the bubble men)

az hogy lehet, hogy az elmúlt években ennyire nem sikerült eltalálnia az hbo-soknak, hogy kik azok az újoncok, akikre érdemes koncentrálniuk, mert bent fognak maradni az 53-as keretben -sajnos hiába a maximális szimpátiánk ma is, az egyértelműen fix pont (baker mayfield) kivételével mindenki repült. és ez kicsit frusztráló, hiányzik a sor végéről az elégedettség érzése... (ja, és javasolnám a tévé-csatornáknak, hogy a közvetítések alá is keverjenek epic zenéket, mert sokkal jobban be tudnának vonzani a meccsek úgy...) (#09.05.)

nem is tudom, mikor néztem utoljára ennyire szívesen a sorozatot, mint idén, ebből látszik, hogy jól sikerült a készítők kiválasztási folyamata, mert együtt tudtam érezni ezzel a maréknyi szimpatikus emberrel (viszont a kiválasztás árny-oldaláról egy kicsit fentebb értekezem)... a körítés színvonalában idén sem történt visszaesés, megvolt minden elem, amiért szeretem ezt a show-t, és még azt sem bántam, hogy igazán nagy drámák nélkül átvészeltük ezt az öt hetet -pedig azért előzetesen lehetett tartani attól, hogy a csapat azt a hátrányos helyzetű képét fogja mutatni az edzőtáborban is, mint az elmúlt két évben az éles meccseken. de szerencsére érződött a kemény munka, és a meccseken még a sikerélmény is emelte a hangulatot. őszintén tudom mondani idénre, hogy hajrá browns, látom az esélyt arra, hogy végre kitörjetek a sereghajtó szerepből. viszont a saints elleni meccset el fogjátok veszíteni, ebből sajnos nem engedhetek...

„well, that show was insane. good insane. highbrow, lowbrow, comedy, drama, heartache, violence, at a fucking wedding?”

mert minden fináléba kell egy esküvő -ahogy én is szoktam mondogatni nagy bölcsen... de tudják ezt a glow háza táján is (mind az igazi sorozat írói, mind a sorozat-a-sorozatban kiötlői), és olyan glow-san meg is adják a módját, nagy kavarodással a ringben, vőlegény jön-megy, csajok esnek egymásnak pankrációra átalakított koszorúslány-ruhában, van régi, van új, van meglepetés és van unikornis is, mint minden kislány titkos vágyálmában... de a legfontosabb, hogy feelgood az egész, főleg amikor a srácok is megérkeznek, és egyszerre látványosabb és izgalmasabb lesz az évadzáró nagy bunyó... kicsit rendezzük a karakter-viszonyokat, elcsattannak azok a csókok, amiknek el kell csattanniuk, és vesszük a hátizsákot, hogy jövőre egy megújult környezetbe folytathassuk a szexi harcokat... (kicsit húztam a számat, hogy az alapjáraton mindig pozitív szemléletű bash-nek ilyen komor szálat kellett írni a végére, de az esküvővel az ő életkedvét is visszalendítették a megfelelő helyre...) (##08.26.)

azért az elején jól rám-ijesztettek a csajok... a nyitány borongósnak és rosszkedvűnek tűnt, inkább félre is raktam egy kicsit -de aztán megtaláltam neki azt a helyet a naptáramban, amikor egyébként is a nyolcvanas évek neon-fényében sütkéreztem egy kicsit, és szerencsére maga a sorozat is helyrebillentette az arányait a második résztől. volt idő a pankrációra és a magánéletre egyaránt, jól vezették végig sam-et a morgós medvéből a szívvel teli apa szerepéig, minden csaj megkaphatta a maga pillanatát, miközben elmosódott hátteret biztosított mindennek a sorozat-készítés kulisszája. összességében jól szórakoztam ezen a tíz részen is, mert szerencsére az igazi sorozat sokkal kevésbé guilty, mint az az alkotás, aminek a készítéséről szól...

„we may not be a house of numbers, but we are a house of love.”

annyira utálom, hogy a drámák arra kondicionáltak minket éveken át, hogy aggódjunk a karakterekért, mert azt gondolták az írók, hogy azzal tudják fenntartani a figyelmünket, hogy lenyomják őket a mélybe -és nehéz az ember fejéből kiverni ezeket a félelmeket, pedig idén majdnem végig azt bizonyították ryan murphy-ék, hogy igenis lehet pozitívan állni az élethez. ezért a finálé alatt is sokat szorongtam, mert féltettem damon-t, hogy a hülye videoklipp miatt kirúgják vagy megsérül, féltettem angel-t, hogy esetleg a fehér srác agresszív lesz vele, féltettem blanca-t, hogy nem kapja meg, amit megérdemel. de tudjátok mit? ez a félelem fontos, mert azt jelenti, hogy ilyen rövid idő alatt is sikerült nagyon megszeretnem a karaktereket... de úgy látszik, ennek az írószobának nem kell sok idő az építkezéshez, hamar kerítettek egy új házat, akik ellen nagyon könnyű volt szurkolni, elégedettséggel tölthetett el minden perc, amit a megalázásukra szántunk... mert elektra már nem lehetett ellenség, hosszú utat jártunk be vele, mire kicsit jobb emberré vált (például a lelkes verziója kifejezetten cuki!). de hát ez van, ha valaki blanca közelébe kerül... nagyon szeretem azt, ahogy az érzelmi középpontba helyezték mindenki legnagyobb szívű anyukáját, aki egy jótündérként járta körbe a mai részt is, önzetlenül segített és osztotta a kifogyhatatlan szeretetét... nem tudtam, hogy hol fogják elvágni az évad fonalát, de nagyon jólesett végül, hogy egy ilyen magas ponton búcsúztunk ettől a nagyon szerethető társaságtól (és ugye nem kell mondanom, hogy a kihívás alatt az ágyról felpattanva pózoltam én is a tévé előtt!) (##08.25.)

a sorozatok kiválóan alkalmasak arra, hogy bemutassanak olyan szubkultúrákat, amiket egyébként nekünk kívülállóknak nehéz lenne megismerni -mert igenis érdekes belesni mondjuk a motoros-bandák olaj-foltos garázsaiba, vagy akár transzszexuálisok csillogó éjszakai életébe... ryan murphy és szorgos csapata egy újabb történelmi túrára invitált minket, ahol ezúttal a kor tipikus jellemzői nem tolakodnak a karakterek elé (bár bizonyos elemei (aids) fontos történeti kellékek lettek így is). és ezeket a karaktereket úgy alkották meg, hogy hamar ki tudjon alakulni irányukba a kötődésünk -de az egész évadra jellemző volt, hogy érzelmi alapon közelítettek meg minden percet, bevonva minket nézőket is az örömökbe és bánatokba... a ball-ok világával ezen felül behozták azt a színes kavalkádot, amit elvártunk ettől a vibráló szubkultúrától, és ki is egyensúlyozták ezekkel a harsány részekkel a csendesebb karakter-pillanatokat... bár a pilot-nál még azt mondtam, hogy nem tudtam annyira bevonódni, mint szerettem volna, nem kellett sok idő, hogy a szívembe költözzön a sorozat, és ha már befészkelte magát, akkor valószínűleg hosszú időre ott is marad. mert ahol a szeretetet tűzik a (szivárvány-színű) zászló csúcsára, azt csak tisztelni és szeretni lehet.

„orphans don’t just leave each other.”

beköltözés, kiköltözés, összejövés, szakítás, születés, halál -az élet körforgásai... egy rossz anyától könnyű elköszönni, egy szerető testvértől/legjobb baráttól viszont piszok nehéz -és örülök, hogy val és alex is így éreznek, és ilyen érzelmes búcsúval készültek fel az életük újabb szakaszára... a finálé-írásnak jó technikája ez, mikor az eddigi statusquo-t felrúgva a hősökre új kaland vár, amikre mi nézők már nem követjük őket, mert így azt érezhetjük, hogy a lezárt szakasszal valami kerek egészet kaptunk -ugyanakkor viszont ott az elmúlás keserűsége is a szívünkben, hogy erre az új útra már nem mehetünk azokkal a karakterekkel, akik hozzánk nőttek az évek során. de hé, a búcsú is hozzátartozik az élet rendjéhez... (ja igen, és a queen akkor is menő volt, és most is az!) (##08.20.)

reménykedtem abba, hogy idén valamivel sikerül feldobnia a készítő-csapatnak a kicsit megfáradt formulát (bár igazság szerint nem igazán gondoltam a sorozatra az elmúlt egy évben), és nem csak hogy sikerült ez, de még meg is leptek az időugrással -így már az évadnyitóban sikerült felcsigázni az új felállással. voltak változtatások, amik kifejezetten jól álltak a show-nak (pl. hogy laura megbékélt önmagával és a világgal, így már csak ritkán reagál annyira harciasan, mint régen), és voltak, amik kevésbé működtek (alex csupasz arcát képtelen voltam igazán megszokni) -de ami a leghangsúlyosabb arány-eltolás volt, hogy mindent érzelmi alapokra helyeztek, és így mi nézők is jól bevonódtunk ezekbe az utolsó kalandokba, a szokásosnál nagyobb hegyeket és völgyeket tartalmazó hullámvasútba... de végül mindenki eljutott egy nyugvópontra az életében, és ez mindenképp megnyugtató nekünk is (örülök, hogy laura-t meghagyták leszbikusnak, val megbékélt azzal, amit az élet negyven felett tud nyújtani neki, alex meg tényleg más ember lett az apaság súlya alatt.)

elvált nő a tinilányával beköltözik az öccséhez -nem egy túl bonyolult alapötlet, de el lehetett adni a szerethető karakterekkel, a jó humorral és a pajzánul kezelt szexualitással. nem véletlen, hogy ez a könnyedebb első szakasz állt hozzám a legközelebb. és azzal sincs baj, ha az írók úgy döntöttek, hogy el akarják indítani a karaktereiket egy úton, amit nevezhetünk érésnek vagy felnövésnek, mindegy is, a lényeg, hogy kissé komolyabb lett az összkép a változásoktól. működhet egy ilyen váltás, és a casual-nál részben működött is, jó látni azt az utat, amit laura és alex bejártak az elmúlt években (val nem nagyon változott, maximum kevésbé lett neurotikus a végére -vagy csak jobb borokat kezdett inni), ugyanakkor én azt éreztem, hogy a kezdeti fellángolás szeretetté csendesedett közben. az utolsó évaddal azért még fel tudtak piszkálni kicsit, leginkább azért, mert pont azokat az érzelmi húrokat pengették benne, amik jól rezonálnak a lelkemben... egy kedves kis sztorinak indult annak idején, és az emlékezetemben is így fog megmaradni, egy szerethető semmiségként, amihez jó volt visszatérni időről/időre...

„one garden, two serpents. eden never stood a chance.”

jellemző a sorozatra, hogy egy tizenkét évesben lakozik a legtöbb bölcsesség, amikor körülötte mindenki sorban hozza a rossz döntéseket... elértünk végre a völgy uralásáért folytatott háborúig, ami kellően sötét, véres és kétségbeesett lett, hogy beváltsa az egész évados ígéreteit. viszont egy háború együtt jár a komoly vér-veszteségekkel is, és azért ezen a fronton már nem voltak olyan bevállalósak az írók... pedig közel álltunk ahhoz, hogy fontos (állandó) szereplőket veszítsünk el, de mindig akadt egy szerető kéz, aki megsegítette a bajba-jutottakat (az idei karakter-kifordítása után nem lettem volna meglepve, ha octavia elhullik a porba az epikussá fokozott önfeláldozós jelenetében az első rész végén, de az alkotóknak még nyilvánvalóan vannak szándékai vele, a bukott vezetővel)...clarke egy fináléhoz méltóan tudta felfokozni az idegesítést -ja, nem szeretem az irányt, amerre idén vitték, úgyhogy elégedetten nyugtáztam az echo által kiosztott pofonokat (viszont plusz pont azért jár, mert lexa emlékével még mindig ki lehet zökkenteni a nagy köpönyegforgatót)... bevallom, hogy a visszaszámlálással olyan jól sikerült felsrófolni a feszültséget, hogy magam is felugrottam a kanapéról az utolsó pillanatokban, pedig egyértelmű volt, hogy sikerülni fog a földön véghezvitt utolsó küldetés. utolsó, mert, oh, anyám... a végső tíz perc epilógusát még mindig emésztgetem... mert oké, a nagy izgalmak után jött egy kis megbékélés, egy csendes lenyugvás (szó szerint, a hibernáló-ágyakba), mondom, oké, jövőre tiszta lappal kezdhetünk, de nem gondoltam, hogy ennyire tisztával... mert mégiscsak volt két karakter, akiktől (szó szerint) könnyes búcsút vettünk, és egy teljesen új kalandba vágjuk a fejszénket, ahol igazi scifi-vé formálódhat a sorozat. izgalmas a jövő, annyi szent! (##08.10.)

(vakarja a fejét) hmmm, mit is lehet írni erről a hullámzásról...? az évad elejét baromi erősnek éreztem, működött az idő-ugrás keltette űr felfedezése, a megváltozott karakter-viszonyok kibogozása, az új ellenfél felbukkanása, tele volt pörgéssel és izgalommal minden rész. aztán közép-tájon minden eltörött, az írók egyhelyben topogtak, mintha nem lett volna elég ötletük tizenhárom részre, ezért ál-problémákkal próbáltak feszültségeket generálni, és kiforgatták a karaktereiket, rossz irányba fordították őket -és a csatorna sem segített, hogy jó tempóban vigyen a flow, mert rengeteg kihagyással döcögtük túl ezt a vetítést... de aztán a fináléra fordulva beváltották az ígéreteiket, így jó szájízzel hagytuk magunk mögött ezt a küzdelmes évet (és a földet) is... mint kiderült, öt évad alatt jutottunk el az első kötet végére, akkor ez azt jelenti, hogy még tíz évig képesek az alkotók tovább göngyölíteni a sztorit...? persze túlzás ennyire előre gondolkozni, én csak egy feszes szezont szeretnék legközelebb, ahol a felfedezés izgalma és a morális kérdések boncolgatásai kirántják a talpam alól a talajt...

„freedom is not something anybody can be given. freedom is something people take, and people are as free as they want to be.”

elégedetten éreztem, hogy megannyi érzelmet mostak át rajtam a finálé másfél órája alatt, hogy ennyire érzelmi szinten közelítettünk az idei véghez... mert tök jó volt kavarogni ebben a lelki katyvaszban, mosolyogni, amikor leolvadt a monitor a cukiságtól (prison wedding), aggódni azon, hogy melyik általunk nagyon megszeretett karakter végzi majd csúnyán a fagyott mezőn, érezni, ahogy megfagy körülöttünk is a levegő taystee ítélet-hirdetésekor, és persze ott volt az a különböző elemekből összeálló érzet is, ami piper kiszabadulásával együtt jártak (a félelem a kinti világtól, a benti megszokások és barátok elengedése, a piszok nehéznek ígérkező távkapcsolat, a kinti világ szabadságának íze)... és bizonyos írói döntéseknek nagyon tudok örülni (mondjuk hogy a kickball meccs örömünneppé tudott változni a várható vérengzés helyett), mások miatt viszont kicsit morcos vagyok (leginkább blanca miatt, akitől a kapuban vették el a boldogságot, pedig már úgy beleéltem magam én is)... nick sandow (alias caputo) a kamera túloldalán is remekül helytállt, leginkább az az ötlete tetszett, hogy a tényleges ítéletet nem hallhattuk, csak egy szívdobogás hangját, és a látott reakciókból kellett kitalálnunk, hogy mi is hangzott el... szóval lezárult egy korszak, amit hat évvel ezelőtt kezdődött, és a szigorított életében is jöhet a nagy megújulás -ahol már nem számít majd, hogy ki milyen színű egyenruhát hord és melyik blokkban kénytelen álomra hajtani a fejét... (##08.05.)

magamnak sem akartam igazán bevallani tavaly ilyenkor, hogy az előző kör érezhetően gyengébb lett mint a korábbiak -vagy mondjuk inkább azt, hogy sokkal több nem működő eleme volt, mint amit a sorozattól elvárnánk. most annyiban nem kell finomkodnom, hogy ez egy céltudatosabban megkomponált évad volt, ugyanakkor ha nem akarok a tavalyi hibámba esni, akkor be kell vallanom őszintén, hogy már nem tudnak tűzbe hozni annyira a börtön-csajok, mint a kezdetekkor... ugyanakkor nem véletlen, hogy kilenc nap alatt végigszaladtam a szezonon, és jól is esett, bár egy csipetnyivel több feelgood-ot elviseltem volna... de hát a max komorabb hely, mint az eddig látott ’camp’, így a konfliktusok is keményebbek, az őrök viselkedését is könnyebb utálni, és hát az eddig megismert csajainknak sem csak a lázadás következményeivel kellett szembenézniük, hanem egy banda-háború kellős közepén is találták magukat... az új arcok között volt pár emlékezetes, de azért fájt a szívem, hogy a max-be költözés miatt elvesztettünk néhány szórakoztató karaktert (boo-t és soso-t mondjuk)... a dramaturgiában érdekes fordulatként el-elmaradoztak az eddig kötelező flashback-ek -szerintem próbáltak minél szabadabban gondolkozni jenji kohan-ék. például ahhoz sem ragaszkodnak mostantól, hogy chapman szemén át láttassák nekünk a börtönök mindennapjait -és ha más nem, már ez a fordulat kellően feltüzelne a jövő évre...

„you think there actually is good left inside him?”

és lőn, a kiteljesedett bond-gonosz megszületék -aki műholdakkal akarja átvenni az uralmat a bolygó lakossága felett! még jó, hogy christopher nolan is bond-rajongó, mert így nem ciki nekem sem gyorsan átkötni az inception-re, hiszen az epizód összecsapásainak jó része szó szerint fejben dőlt el, keresve a maradék jóságot devoe fejében (az egy más kérdés, hogy milyenek voltak ezek az összecsapások, leginkább a mátrix száz darab smith ügynökös gumiszerű ugrálására emlékeztettek)... de azért kellett némi való-világ-béli hősködés is a végére, ahol ugyanúgy együttes erővel győzték le a veszélyeket a srácok, mint ahogy hangsúlyozták végig az epizódban, hogy az összefogás és a szeretet ereje mindent legyőz... nem is lett volna ez igazi finálé, ha nem itt zajlik le a legújabb flash-csapat-tag megszületése -de legalább lett értelme a végére a terhességnek és az azzal járó gondolat-olvasásnak... meg kellett a baby-shower is, hogy pozitívan fejezzük be az évadot (sőt, előtte még a mindig morgó harry is mosolyokkal és ölelésekkel búcsúzott), és azért kaptunk egy kis felvezetőt a jövő évhez is -mármint azt, amit már egész évben vezetgettek fel egy újabb west-allen-nel... (##07.25.)

ha emlékeztek, az előző évadot nem nagyon szerettem, túlságosan szenvedősre volt véve végig -ezúttal jobban figyeltek az arányokra, több könnyedebb pillanatot tudtak belecsempészni a sorozat szövetébe. de ez nem azt jelenti, hogy azért ne lettek volna jelen markánsan a (továbbra is fárasztóan csűr/csavart) drámák is... örömteli, hogy ezúttal nem egy futkosós fő-ellenféllel kellett felvenni a kesztyűt, ugyanakkor túlgondolták kicsit a thinker karakterét, hogy a végére nagy-tudású gonoszból tucat-gonosszá degradálják le... az új arcok közül ralph digby vált a csapat állandó tagjává, és meglepően jól formálgatták a srácot, ahogy az idegesítő felszín alá egyre több mélységet raktak -azért is szembetűnő volt ez, mert a többiek túlságosan kiforrott személyiségek lettek négy év alatt, nem nagyon érezhető, hogy változni tudnának bármilyen irányba is... összességében elvoltam a sorozattal az elmúlt hetekben, lelkesedni már valószínűleg sosem fogok miatta -és ez az az állapot, amikor az ember idővel továbblép, és otthagyja a középszerbe süllyedt szeretőjét...

„this is my city!”

az akciók rendezésére érezhetően sok figyelem jutott idén a készítők részéről, úgyhogy csak egy jóleső elismerő bólogatás járt a finálé nyitányának is, ahol csodásan úsztatták a kamerát a kevés-vágásos bunyóban... bár a végjátszma már az előző epizód utolsó jelenetéből kikövetkeztethető volt, mégis hatásosan sikerült prezentálni ollie bevallását (főleg ahogy többieket alávágták a szövegnek)... részben quentin sorsa sem volt meglepetés, mert paul blackthorne távozása hamar kikerült a sajtóhoz, viszont a hirtelen lecsapó gyász még így is működött, főleg mert mind a két lance lányt sikerült visszahozni a jelenethez... nálam működött a megbékélős hangulat is, hogy elsimították az évad során keletkezett feszültségeket, egységgé szőtték újra a széthullott arrow-team-et... diaz-ról már nem tudok ilyen szépeket írni, a nagy mastermind a végére egy kétségbeesetten kapálózó, üvöltve parancsokat osztogató thug lett, aki nem izgalmas, az írók mégis úgy gondolták, hogy tudnak vele mit kezdeni a későbbiekben is, úgyhogy kétszer is bevetették nála a lehetetlen túlélés isteni csodáját... (##07.24.)

talán egy halvány remény élt bennem, hogy a tavalyi nagy feltámadás színvonalát sikerül átmenteni idénre is, de elég veterán sorozatozó vagyok, hogy tudjam, hogy ilyesmi nagyon ritkán szokott csak sikerülni a készítőknek... nem mondanám viszont azt sem, hogy rosszul sikerült ez a kör, inkább csak hullámzó volt a minőség (és a nézési kedv). az jól állt ennek az évadnak is, hogy földhözragadt maradt, hogy a gengszter-világ adta a rosszfiúk derékhadát, viszont a mesterségesen generált morgós hangulat nem mindig tudott jól lecsapódni nálam. mert azt gondolták az írószobában, hogy sok drámát csiholnak oliver köré azzal, hogy elidegenítenek tőle mindenkit, megtörik a bizalmat az arrow-team-ben, és ez az attitűd sok felesleges hisztit is szült (elrettentő példaként gondolhatunk az új kanári ámokfutására az évad közepéről). ezenkívül volt pár felesleges kitérőnk is (hiába nagy király deathstroke, ha nem sikerül neki érdekes sztorit írni), és az is meglepő volt, ahogy félúton gonoszt váltottunk, bár kétségtelen, hogy cayden james-ből (és az isteni michael emerson-ból) kipréseltek addigra minden értékelhetőt az írók... viszont bőven akadtak jó karakter-pillanatok is, ráadásul az akciók felvételére is komoly figyelmet fordítottak, hogy minél jobban be tudjanak rántani minket a bunyók közepébe... mondanám azt, hogy belefáradtam már az arrowverse követésébe (minden évben 80 epizód az hatalmas elkötelezettség), de minden év végén elérik, hogy kicsit piszkálják a nyúltagyamat, hogy merre akarnak kanyarodni legközelebb a sztorikkal. és az már most látszik, hogy a jövő kifejezetten érdekes lesz oliver queen számára.

„are we making a baby?”

a világmegmentés igenis komoly dolog -de azért miért ne lehetne elviccelni egy kicsit...? mert az önfeláldozásokkal súlyt adtak annak, hogy egy nagyon erős démont kellett megakadályozni a világuralmi törekvéseiben, ugyanakkor minden egyes lehetséges pillanatot igénybe vettek, hogy idézőjelbe tegyék a komolyságot... mert az eddigi gyűjtögetésnek hála egymásba fonódhatott a hat totem, így a bolygó kapitánya és a szellemírtók szerelem-gyermekének világra hozatala után hatalmas vigyorral nézhette mindenki végig a végső harcot -mert az eddig őrült ötleteket sikerült még inkább a sztratoszféráig fejelni... azért is funkcionált baromi jól fináléként ez a rész, mert a ’nincsenek véletlenek’ elvét bevetve felsorakoztatták az idei évad legfontosabb elemeit, és visszahoztak mindenkit egy (remegő kamerás) bunyóra, akit csak lehetett. de már az egész premisszát is bűnös élvezet kimondani: a vadnyugaton caesar légiói összefogtak fekete-szakáll haramiáival és egy maréknyi viking sereggel, de meggátolta őket a győzelemben a trójai heléna által vezetett pozitív hősök csapata, aminek fontos tagja volt egy klón a jövőből és egy fiatal apuka is... hogy szép kerek legyen ez a kör, az aruba-i napfényben köszöntünk el idénre a legendáktól -jövőre is jöhet egy átívelő keret, az anomáliák helyett ezúttal démonokkal... (##07.16.)

a mai nap a legjobb példa arra, hogy az arrowverse sorozatai közül a legendák kalandjai állnak hozzám a legközelebb mostanság -mert tudtam, hogy a héten szűkös lehetőségeim lesznek leülni a tévé elé, úgyhogy előre vettem az évad utolsó két részét -és ahogy várható volt, nagyszerűen is szórakoztam... mert már második éve tart a direktíva a legends írószobájában, hogy a szórakoztatást mindenek elé kell venniük, hogy mindent le kell önteni kikacsintásokkal, könnyed hangvétellel, idézőjelek közé kell tenniük a nagy szuperhősködést és világmegmentést, bátran be kell fogadni a camp-ságot, túl kell tolni mindent a falig és tovább... úgyhogy nem véletlen, hogy a rajongók egy nagy beebo-öleléssel fogadják a show mostani inkarnációját, és biztos vagyok benne, hogy az alkotói folyamat is hatalmas móka lehet... azért arról sem felejtkeznék el, hogy a karakterek mikroszintjén is jól kufárkodtak az írószobában idén is, az egyik alap-tag elvesztése tudott drámai módon ütni, a szerelmi viszonyok organikusan fejlődtek és burjánoztak. és úgy mellékesen volt egy nagy átívelés is, ami a végére szépen magához vonzott minden mellékszálat, hogy egy nagy és szerethető fináléban csúcsosodjon ki minden. ha így folytatják a srácok, tényleg legendákká vállnak a végén...

„i don’t want to play cowboys and indians anymore, bernard. i want their world!”

azért azzal nem vádolhatjuk az hbo-t, hogy nem adja meg a lehetőséget az alkotóiknak, ha azok nem férnek bele az adott keretek közé -mondjuk ránk önthetnek egy mozifilm hosszúságú vérgőzös finálét, ha úgy jön ki a lépés... de ha már az évad kezdését erőszakba borították nolan-ék, akkor a korona sem lehetett kevésbé véres -nem is tudom, hogy volt-e olyan karakter ma, aki ne szenvedett volna el komolyabb sérülést, golyó-ütötte lyukak, porba hulló testnedvek szegélyezték az utazásunk utolsó szakaszát... mert kétségtelenül elértünk egy végpontra, összeértek az idősíkok, válaszokkal lettünk gazdagabbak, és nyilvánvalóvá vált, hogy a következő lépcsőfok már egy tágabb térbe vezet, a parkban töltött időnk lejárt... és egyből az akcióval kezdtem, pedig a gyönyörűen fényképezett felszín alatti filozófiai mélység sokkal megkapóbb volt... mert az alkotók szerint mi emberek is leírhatóak vagyunk egyszerű kódokkal, főleg ha a morális gondolkozásunkat nézzük, és valljuk be, nem vagyunk tökéletesek -az androidok viszont képesek lehetnek arra, hogy valami mássá, jobbá váljanak. így nem csoda, ha eljutunk oda, hogy ki akarnak irtani minket... egyszerre volt szép és szívfacsaró, ahogy elérték a robot-mennyországot a mesterséges lények, hiszen a testük kiüresedve zuhant a halálba, ahogy a tudatuk átlépett egy magasabb szintre... a sok halál miatt szomorkásan búcsúztunk (ebben persze segítségünkre volt a radiohead is), de azért a remény szikrái is velünk maradtak -mert még nem tudhatjuk, hogy melyik androidok tudata lapult dolores táskájában... (##06.25.)

sokszor panaszkodtam már azon, hogy az ember lelkesedése nem korrelál az adott mű mívességével és átgondoltságával -ilyenkor lesz az, hogy elnézegeti az üres ékszeres dobozt, amiből nem tud igazi kincseket kibányászni... és nem az a baj a westworld-del, hogy kirakóst kell játszani a keszekusza narratívájával, vagy hogy ne lenne lenyűgöző, amit a vizuális csapat a képernyőre álmod, hanem az, hogy ritkán képes megmozgatni a néző érzelmeit... pedig idén még próbálkoztak is írószobában, mert a szeretetre és a szerelemre építettek több szálat, és bizonyos esetekben működött is a varázs, például az indiános epizód-zárvány egy szívre-ható érzelmes mese volt az örök szerelemről... és mondhatjátok, hogy miért is vársz érzelmeket, kedves zoli, amikor mesterséges lények állnak a sorozat középpontjában, de pont az lenne az érdekes, ha az érzelmeik miatt új szintre lépő androidokhoz tudnánk kötődni... az előző évadhoz képest egyfelől tisztább volt a kép a különböző idősíkokkal és virtuális helyekkel, és a történet-szálak is egyenesebb vonalban haladtak egyfelé, ugyanakkor különböző kitérőkkel lett változatosabb a nagy térkép. az arányok is eltolódtak tavaly(előtt)höz képest, szinte teljesen eltűnt a meztelenség és a helyét (is) az erőszak töltötte be, vérbe és puskaporba borítva a képernyőt... ehh, én tényleg sajnálom, hogy nem tudom jobban éltetni ezt a gondosan megmunkált darabot, de a hideg távolságtartással nem tudok mit kezdeni...

„i’m a good person. i deserve love.”

azt hiszem nem sok képregény-sorozat engedhetné meg magának, hogy a régóta érlelt összecsapást a finálé első perceiben lerendezze egy rajzolt elemekkel dúsított sing-off-ban, stílusosan, kiszámíthatatlanul... ahogy azt sem gondolnám, hogy a szuperhősök világából inspirálódó alkotások olyan gyakran mernének a fináléjukban ilyen sötét és megkérdőjelezhető útra lépni -elültetni a bogarat minden néző fülében, hogy vajon a hőse tényleg akkora hős-e, mint eddig gondolta. és itt nem csak arról van szó, hogy mindenki azt bizonygatja, hogy david tévútra tévedt, és mostantól le kell szedálni a sötét gondolatokkal kacérkodó elméjét, hanem egy kellemetlen ellentmondásba is sodorják egy (elvileg) csak fejben elkövetett szexuális aktus miatt. és a mai kényes világunkban merész húzás erről a témáról így beszélni, hogy egy pozitív karakter esetében kérdőjelezzük meg azt, hogy beleegyezéssel történtek-e a dolgok... még szerencse, hogy az fx-nél imádják a különlegességeket, így a sorozat (remélhetőleg) nem egy elbukás-történet szomorú históriája marad mindörökké... (david személyiségei újra manifesztálódtak, és persze most is öröm volt nézni dan stevens-t, ahogy apró különbségekkel játssza az alteregókat.) (##06.13.)

elveszni egy elmében jó, mert izgalmas kirakni a gondolatok puzzle-jét, feltérképezni a homályba vesző részeket. csakhogy kell egy vezérfonál, amibe belekapaszkodhat a befogadó, mert a szerteszét futó ötletek erdejében elveszik -és akkor oda az érdeklődése egy része... és úgy érzem, hogy noah hawley-ék egyszerre akartak túl sok és túl keveset idén, mert nem volt egy vastag sztorijuk, ami mentén egyenletesen haladhatott volna az évad, viszont rengeteg kitérővel jutottunk el a végjátékra, különböző elmékben bolyongtunk (szó szerint), víziók és belső félelmek hátráltatták a lépéseinket, és ez a szétfolyó dramaturgia nem segített abban, hogy igazán tűzbe tudjak jönni ezektől a fejezetektől... az sem segített, hogy megváltoztatták a syd és david közötti dinamikát, kivéve azt a szeretetteljes vonzódást a képből, ami az első évad egyik nagy fegyverténye volt (hjaj, mindig látszik, hogy mikor vonzódom egy párkapcsolathoz: amikor az elhidegülés miatt panaszkodom)... viszont az agyamentséget még mindig tudtam értékelni, arról már nem is beszélve, hogy még mindig ennek a sorozatnak van a legerősebb vizuális koncepciója, gyönyörű az operatőri munka, dugig van tömve képi gag-ekkel és ötletekkel minden egyes kockája.

„i finally got caught. and here we are.”

egy finálé akkor lesz igazi korona, ha minden egyes pillanatában a korábbiakra építkezik -és azok a pillanatok lesznek igazán kiemelkedőek, amikre a kezdetek óta várunk. stan beeman-ék a pilot-ban költöztek jennings-ék mellé, így a legelső rész óta tudjuk, hogy az fbi ügynök és a szovjet kémek konfrontálódni fognak egymással. és lehetett itt előre vizionálni valami gyilkos pisztolypárbajt, de a sorozat alkotói szerencsére ennél sokkal intelligensebben és sokkal americans-esebben oldották meg ezt a csúcspontot -keserű monológokkal, elviselhetetlen feszültség közepette... de annyi réteg rakódott a kényszerű szomszédságra (mondjuk kötődés és barátság), hogy valószínűleg az lett volna a hiteltelen, ha stan keze megremeg a ravaszon. bár az évadban elizabeth volt az aktívabb, most philip vette át a kezdeményezést, ő beszélte le stan-t arról, hogy feladja őket, és ő mondta ki a végszót a legnehezebb döntésekben -például abban, hogy hátrahagyják a fiúkat... bár szerintem senki sem számított happyend-re, erre a különböző érzelmeket kombináló befejezésre sem voksoltak volna sokan. mert vérveszteség nélkül megúsztuk a lebukást és a nagy menekülést, de a család romjai felett nem lehet megnyugvást sem érezni... már azt is kínkeserves volt átélni, hogy a szülőknek úgy kell döntenie, hogy az egyik gyermeküket hátrahagyják, de aztán látva az arcukat a vonaton, ahogy paige-re néznek, az volt igazán az a pillanat, amikor vissza kellett nyelnem néhány könnycseppet... nekem nincs bajom azzal, hogy kvázi nyitott a sorozat vége, mert jennings-ék élete az eddig ismert formában lezárult (szimbolikusan egy mcdonalds-ban búcsúztatták az amerikai életüket), így megfelelő nyugvópontja lett ez a csodás finálé az évadnak. (azért nem bírták ki, hogy ne lebegtessék meg azt, hogy renee is áruló...) (ezerszer elhasználták már a ’with or whitout you’-t a u2-tól, mondhatjuk, hogy a fülünkön jön már ki, de mégis baromi jól működött itt is, amikor bono falzettben nekiállt ’ó-óó’-zni...) (##06.02.)

rossz lelkiállapotban kezdtük az évadot, és ez ki is tartott a végéig -nem is örültem annak, hogy ennyire elhidegítették egymástól a jennings-házaspárt. azzal, hogy philip visszavonult a fő szakmájától, kicsit háttérbe is szorult az évadban, így az aktívabb elizabeth jobban ki tudott emelkedni -a küldetéseivel, a lelki ronccsá válásával, az egyre kegyetlenebb munkamódszereivel... bár ezek a küldetések inkább mellék-kalandoknak tűntek most is, mert bár felszínesen érintettük a hidegháború szelídülését, a rendszerváltás recsegő/ropogó szellemét, igazán nem mentünk a mélyére a formálódó politikai változásoknak... de nem is kellett, mert mindent az utolsó évad szellemiségének szenteltek alá, minden lépcsőfok a lebukáshoz vezetett egyre közelebb... a lassú tempó most is adott volt, de azért néha kegyetlenül belénk tudott marni idén is a sorozat egy-egy pillanattal vagy epizóddal...

az elmúlt tizenöt év tévés aranykorszaka számtalan nagyszerű antihőst termelt ki magából -jennings-ék talán annyiban különlegesek, hogy felszínen ők egy esendő és emberi család, mindennapi problémákkal, és csak a küldetésük teszi őket a morális szürkezónába. igazi tükörképe ez az igazi kémek feladatának, mert a közösség szemében unalmas átlagembereknek kellett tűnniük, hogy hatékonyan tudják bepiszkítani a kezüket a kémtevékenységekkel járó piszkos munkával. és a sorozat legműködőbb eleme is ez a meghasonlás volt, a beépült kémek dilemmája, mert nekik úgy kell megőrizniük magukban a hazaszeretet, hogy közben tökéletesen magukévá kell tenniük az amerikai álmot is. úgy kell a boldog család látszatát kelteniük, hogy tényleg szeretet éreznek egymás iránt... persze dramaturgiai szempontból nem ártottak a különböző mellék-küldetések, amiket az évek során véghez kellett vinniük hőseinknek, de azok inkább csak feszültséggel támogatták meg a nagyon izgalmas pszichológiai mélységeket, mint hogy igazi fókuszt jelentettek volna... a beépülés illúziójához elengedhetetlen volt egy teljes család képe, amihez nyilvánvalóan gyerekeknek is illik tartoznia, így kicsit féltem az elején, hogy a lázadó tinik lesznek a sorozat gyenge pontjai, de aztán annyira jól kezelték paige szálát az írószobában, hogy ő lett az egyik kedvenc karakterem a sorozatból (henry-ről most inkább felejtkezzünk el úgy, ahogy az írók szoktak)... de a különböző mellékszálakban is volt egy csomó karakter, akikhez szívesen kötődtem (szerelmes voltam nina-ba és a szívem mélyéről sajnáltam martha-t)... de a középpontban végig elizabeth és philip jennings álltak, akik igazán összetett karakterekké formálódtak az évek során, nagyon szerettem azokat a pillanataikat, amikor erősen ragaszkodtak egymáshoz, azokat az intim perceiket, amikor igazán megnyíltak egymás előtt. köszönöm keri russel-t és matthew rhys-t is, akiket én itt fedezhettem fel magamnak igazán, és akik minden egyes rezdülésükkel bizonyították tehetségüket ezekben a nem könnyű szerepekben. keri-nek annyiban volt talán nehezebb dolga, hogy nagyobb utat kellett végigjárnia, amíg eljutott az utolsó évad kiégettségéhez... de a lelki megterheltség egyébként is jellemző volt a sorozatra, jó pszichológiai drámához mérten minden tettnek volt következménye, mégha az alkotók hagyták is, hogy ezek a következmények lassan forralva érjék el a csúcspontjukat egy későbbi időpontban... de eleve ez a hozzáállás illett a tempóhoz, ami végig egy visszafogott gőzmozdonyhoz hasonlóan cammogott előre úgy, hogy majd szétvetette a feszültség. sajnos számomra ez pont az a típusú alkotói hozzáállás, amit nagyon tisztelek, de igazán rajongani sosem tudtam érte -látom és érzem, hogy egy nagyon erős produktum van előttem, de nem tud kiváltani belőlem olyan zsizsegést, ami a nálánál butábbak könnyebben elérnek. viszont az sem véletlen, hogy az utolsó részre való lelki felkészülésem közben döbbentem rá arra, hogy mennyire hozzám nőt a sorozat hangulata, és mennyire fog hiányozni most, hogy elértünk a végpontra. sorszerű, mondhatnám, hogy a lassú tűzön főtt alkotás pont a végére érik be a lelkemben... (nagy húzóerő lehetett volna az utálva imádott nyolcvanas évek, de ügyesen nem csináltak üres nosztalgia-fesztivált a választott korszakukból az alkotók, hanem csak zenékkel, hajakkal és néhány jól irányzott utalással festették színesre a kor-hangulatot. amiért viszont nagy dicséretet érdemelnek, az az orosz nyelv bátor használata, mert így tették sokkal hitelesebbé a művüket.)

„i’ve lived a life surrounded by heroes. none bigger than all of you.”

tudom, hogy gyakran példálózom a lost-tal, de most is kénytelen leszek idecitálni a szívem egyik örök csücskét, mert coulson idei szála túlságosan emlékeztetett arra, amit charlie-val végigvittek lindelof-ék egy évtizeddel ezelőtt -mindkettejük felett olyan erősen lebegtették a halált, hogy a fináléban kötelességük volt az íróknak lezárást nyújtani a karakter számára. és örülök, hogy phil coulson nem egy drámaian elnyújtott kiszenvedést kapott, hanem egy csodaszépen felvezetett megható búcsút, amivel nem csak a sorozatban eltöltött öt éves ívét zárták le, de azt a tíz évet is, amit a marvel univerzumban töltött (az egy más kérdés, hogy jövőre újra találkozunk vele a captain marvel-ben, mert az egy előzmény-sztori lesz az eddigiekhez)... viszonylag gyors lezárást kapott viszont talbot őrült küldetés-tudata, de a lehetőségekhez mérten hatásos volt az összefeszülése daisy-vel (főleg amikor beindította a rengés-rakétákat)... ez az a sorozat, aminek meg tudom bocsátani a moralizálást, sőt azt is, ha a karakterek nem értenek egyet, bár szegény yoyo is érezte, hogy azért vitték el a szerepét ebbe az irányba, hogy legyen valaki, aki mindig makacsul ellenkezik a többiekkel... a finálék fontos eleme tud lenni a veszteség, és kis-whedon-ék is bevállaltak ma egy halált, ami kellően sokkoló volt (főleg ahogy után jemma mosolyának eltűnésére koncentráltunk) -viszont az érzelmi sokk után megtalálták a kiskaput, hogy átverjék a halált, és átverjenek minket nézőket is... persze a legtöbben arra számítottunk, hogy thanos csettintésének hatása lesz a sorozatra is, de a kasza árnyékában inkább egy önmagában megálló lezárásban gondolkoztak az írószobában, és ezt el lehet fogadni érvként (ha egyáltalán hagyták volna nekik azt, hogy pár utaláson túl komolyabban kapcsolódjanak megint a filmekhez, mert a marvel tévés részlegénél ezt sosem lehet biztosan tudni...). (##05.20.)

bármennyire is mondják azt, hogy a visszafogott költségvetés termékeny talaja a kreativitásnak, az olyan nagyívűen jól működő sorozatoknál, mint a shield igenis káros, hogy ha túl megszorítják a pénztárca száját... és nem is a látványos effektek elmaradása miatt írom ezt, hanem mert (főleg az évad elején) a hangulat sínylette meg a térbeli lekorlátozottságot, hogy mindent sötét, szűk terekben, stúdió-körülmények között kellett leforgatni. így nem tudta felvenni azt a pörgős tempójú ’buzz’-t sem, ami magával tudott sodorni az elmúlt évadokban... szerencsére azért a karakterek többsége jól megúszta a sajnálatos változásokat (szegény yoyo-t kivéve), így aztán erős pillanatokból idén sem volt azért hiány... érdekes érzés belegondolni abba, hogy (nagy egyezkedések után) visszatér a sorozat jövőre is (nagyon okosan csak a grande finale avengers után, hogy ne zavarják egymás köreit), mert érzek még az alkotói műhelyben annyi spirituszt, hogy kitalálják, hogy miképp tudják gazdaságosan és ötletesen továbbvinni a kisképernyős világmegmentést, és a rég megszeretett karaktereimhez is tudok még ragaszkodni, ugyanakkor kicsit sajnálom, hogy a most megkapott érzelmi töltetet nem őrizgethetem magamba, mint egy szinte tökéletes lezárást.

„i know you’re always at peace with everything, but my whole world’s falling apart.”

szóval earn megpróbál mindent kézben tartani, megszervezni egy utazást két masszív szmóker oldalán, növelni a kislánya életszínvonalát, fennmaradni a felszínen, miközben a lelke süllyedne csak egyre mélyebbre-és-mélyebbre... ügyesen kijátszották a csehovi puskát, illetve aranyszínű pisztolyt, amire annyira ráfókuszáltak, amikor earn betette a táskájába, hogy egyértelmű volt, hogy a végén még előkerül... viszont a legjobban talán az a jelenet tetszett, amikor a suliban próbálják rávezetni a tanerőt, hogy kurvára nincs pénzük egy magánsulira. ja, meg persze a zsidó ügyintézők is viccesek voltak... (##05.11.)

donald glover most nagyon hot topic amerikában, marvel vendégszerep, lando calrissian mosolya és persze childish gambino sztár-státusza, úgyhogy a saját játszóterén akár alibizhetne is egyet, de persze őt nem ilyen fából faragták, úgyhogy az atlanta második szezonja nem állt másból, mint kockázat-vállalásból... és szerintem ez tök jó, hogy csak a történetmesélésre és az egyediségre figyelnek a srácok, nem akarnak megfelelni senkinek sem, kalandoznak stílusok és hangulatok között, ahogy kedvük tartja, egy egészen egyedi koktélt keverve az ezerarcú mixből. bár valószínűleg teddy perkins hófehér arca marad majd velünk a legtovább...

„i wanted to come and say good-bye to my two favorite portlanders.”

egy búcsú-sztori a kitartásról és önmagunk árnyékának átlépéséről? jöhet! főleg hogy egy (rózsa alakú) vázra szépen ráépítették most a különböző szálakat... mindez szép-és-jó, de úgyis mindenki a polgármester búcsújáról fog beszélni, mert nem csak egy korszakot zártuk le azzal, hogy átadta a tisztségét valaki másnak, hanem olyan portlandiásan csavartunk is egyet a karakterén egy lüke kis ötlettel... (##03.24.)

az utolsó két részt leszámítva nem igazán volt búcsúzkodós hangulata ennek az utolsó körnek, carrie és frank inkább csak tették a dolgukat, hoztak az életünkbe még pár felhőtlen pillanatot, horkantós mosolygást, büntető fa-humort. de portland ilyen, bohókás és szertelen, nem illenek hozzá a nagy amplitúdójú érzelmek...

azt már általános iskolás koromban megtanultam a monty python csapattól, hogy a sketch egy szokatlan állatfajta... mert jól viseli a nagyon különböző és nagyon szélsőséges abszurd ötleteket, ráadásul nem kell az alkotóknak nagy egészben gondolkozniuk, nyugodtan dobálhatnak mindent bele a tégelybe, maximum a nézőknél különböző módon fognak lecsapódni a változatos ötletek és humor-típusok... fred armisen ilyen közegből (a saturday night live-ból) érkezett, jól ismeri a sketch-ek működési elvét, carrie brownstein viszont alapvetően zenész, úgyhogy gyaníthatóan egy másik attitűddel színesítette az alkotás folyamatát -de az biztos, hogy kettejük munkája egyedi és azonnal felismerhető lett. tök jól belakták ezt a kissé különcködő univerzumukat, az amerikában is kissé különcnek számító városukat, ahol szeretet-teljesen figurázhatták ki a környék összes fellelhető archetípusát, az emberi butaságot, a mindennapi gyarlóságot, a menőket, a bénákat, a hipsztereket, a yuppie-kat, a hímsovinisztákat, a feministákat és a sor hosszan folytatható lenne, hisz’ mégiscsak nyolc éven át laktunk velük portland-ban... szerettem, hogy ilyen sok visszatérő arcot találtak ki a show-hoz, akikre meleg szívvel tudok visszagondolni, és azt is tisztelem bennük, hogy rendszeresen próbálták frissen tartani a dramaturgiát, akár azzal, hogy hosszabb lélegzetvételű, átívelő epizódokat írtak, akár azzal, hogy visszatértek a töredezett formátumhoz... soha nem állítanám azt, hogy ezen a sorozaton nevettem a legtöbbet életemben, inkább ezen horkantgattam a legtöbbet a lüke humor-bombonjai miatt, de azért hiányozni fog carrie és fred, toni és candace, peter és nancy, lance és nina, a polgármester és sam meg az összes többi városlakó -lehetne még one moore epizód... (jut eszembe a polgármesterről és kyle maclachlan üdítő alakításáról, hihetetlen pedigrés volt végig a vendégszereplők névsora, ebből is látszik, hogy carrie és fred lehetnek a legkedvesebb emberek a világon, akik bárkit rá tudnak beszélni egy kis bohóckodásra.)

„authentic criminological artifacts.”

szóval egy novelláskötetben van egy írás, ami három rövid sztorit fog egységbe? cool... egy picit talán az az érzése az embernek, hogy volt három sztori charlie brooker fejében a tudattal való játszadozásról, amiket nem ítélt elég erősnek, hogy megálljanak önállóan, így összegyúrta őket egyetlen órába, de ez azért nem para, mert a keret működött, és a narráció és a mini-sztorik is úgy voltak felépítve, hogy kellően húztak magukkal -ráadásul mindegyik kis történet a technikai újdonságok mellett hozott személyes drámát is magával bőven (a fájdalom-függőséggel, a tudat-átvitellel és ööö... még több fájdalommal)... és persze ha megkapargatjuk a pofás bosszúállós felszínt, akkor találhatunk alatta olyan témákat is, amiken érdemes agyalni -például a testünk és a tudatunk különválasztásának gondolatát, ez utóbbi továbbélését akár egy új testben is (vagy rosszabb esetben egy plüss-állatban)... (oké, hogy külön sztorikat kapunk a sorozat minden részében, de ezek miért ne játszódhatnának egy univerzumban? ma többször is kacsintottunk korábbi részekre, akár egy félmondattal, akár egy képregénnyel.) (##03.23.)

mostanában súlyos idő-hiányban szenvedek, így pont ideális opciót kínál a blackmirror-i formátum, ahol egyszerre kapja meg a maga adagját a sorozat-rajongó és film-szerető énem is, kompakt egy órás mini-filmekben, amiket be lehet szuszakolni egy estére, mégsem igényelnek hosszútávú elkötelezettséget... az évad a szokásos novellás-kötet jelleget mutatta, voltak benne jobban és kevésbé jól működő részek, de szerencsére azért mindegyik olyan színvonalon dolgozott, hogy nem kellett folyton az órámra tekintgetnem -és egyébként is, még a legkevésbé működött epizódban is volt annyi ötlet, ami megmozgatta a fantáziámat. persze az megint jól kitűnt, hogy a könnyedebb, romantikusabb ajánlatokat erősebben preferálom, mint a sötét és cinikus jövőképeket...

„finish this where it all started.”

már csak egyetlen elvarratlan ügyünk maradt: billy szépfiús imidzsét tönkretenni... persze a készítők jól játszottak azokkal, akik tudták, hogy milyen sors vár az arcára, először egy lövés ütött lyukat a borostákon, majd a két harcoló fél egyre közelebb sodródott egy tükörhöz, majd egy üvegdarab a hasfalat is átfúrta mire eljött frank begőzölésének pillanata és bekövetkezett a szemrevaló pofika gyomorforgató tönkretétele. de az a jó, hogy nem csak külsőleg alkották meg jigsaw karakterét, de az egész évados (le)építés által a későbbi sebhelyek mögé is láthattunk (külön pontokat osztanék ki a körhintáért, ami olyan emblematikus pontja a megtorló szimbólum-rendszerének, hogy nem maradhatott ki a fináléból sem -és persze ügyesen lehetett a körforgásával behozni a flashback-et is boldog castle-családdal és egy felhőtlenül bohóckodó billy russo-val)... azért frank lelkében túl sok sebhely maradt ahhoz, hogy békére leljen (btw, szerintem ő a legtöbb sérülést lábon kihordó sorozat-karakter ever, most is még begyűjtött pár vérző pontot, miután az epizód elején még majd’ a halálán volt) -most először túl kell lendülnie a magában érzett ürességen... úgyhogy örülhetünk lieberman-ék békéjének, mint az igazi nyugvópontnak, amit kaphattunk a sorozatban (és óh, mennyire megérdemelték micro-ék azt a fürdőszobai dugást!)... (##03.16.)

a megtorló az a karakter, aki inkább tiszteletet vív ki magának, mint hogy szimpátiát ébresztene -és a karakter első önálló évada is valami ilyesmi hullámokat keltett bennem, láttam magam előtt az összes erényét, mégsem tudott annyira közel kerülni a szívemhez, hogy azonnal be akarjam habzsolni az összes epizódját... lehet hogy azért, mert túl fájdalmas a karakter múltja, nehéz épp ésszel felfogni a borzalmakat, amik örökre eltorzították a lelkét, ugyanakkor azt sem könnyű befogadni, ahogy a jelenben a lelkéhez hasonlatosan szétszakad a teste is, ahogy folyamatosan gyűjti az újabb-és-újabb sérüléseket... egyfelől értékeltem, hogy az írószobában nem egy cool megtorlóban gondolkodtak, akit sokkal könnyebb lenne eladni a laza erőszak-orgiájával, hanem a szemünk előtt akarták fejleszteni a karaktert, aki a lelkében dúló háborút csatornázza át a kíméletlenségbe, dühös kirohanásokba. de ez vonulat talán sovány lett volna 13 részre, így különböző szálak kapaszkodtak fel frank castle története mellé, amiből volt ami a posztraumás stresszt fejtegette, és voltak amik csak kiszolgálták a főszálat -csakhogy egész addig a pontig, amíg a végén felerősítették egymást, a nézőnek türelmesnek kellett lennie, mert a tempót is alaposan megakasztották... sok kapcsolódási pontot (szándékosan) nem kaptunk az eddigi netflix-es street-level marvel világhoz, csak karen page-et, ő viszont nagyon erős támasztékul szolgált a sorozat érzelmi vetületéhez... a következő évadban biztos vagyok benne, hogy más lesz a show, mint eddig, mert a most okosan épített főellenfél újfajta dinamikát fog hozni frank életébe -igaz, kevesebb sebe valószínűleg akkor sem lesz...

„one last time.”

eddig sem panaszkodhattunk a rebels fináléira, de ez az utolsó 70 perc talán még egy kicsit feljebb tolta azt a képzeletbeli lécet -és nem csak azzal, hogy egy pillanatra sem állt meg, hanem az érzelmi bevonása is hatásos volt, a hatásvadászata is pont kellő mértékben működött, sodort előre, mosolyogtam és aggódtam, és nem akartam, hogy véget érjen... szép gesztus volt az írók részéről, hogy a végjátékra visszahoztak (szinte) mindenkit, aki fontos volt az elmúlt években (mondjuk az olyan közönség-kedvenceket, mint hondo, vizago vagy az öreg klónok), hogy hőseinket megtámogatva még egyszer utoljára nekifeszüljenek a lothal-on pöffeszkedő birodalom-nak (nem beszélve arról, hogy ezra-t most is sokban segítette a természet, az eddig megismert erő-használók közül talán neki van a legerősebb kapcsolata az élővilággal)... tudom, hogy voltak olyan pletykák, hogy a sorozatot bekapcsolják majd a scariff-i csatába, és ettől a gondolattól én is belelkesültem, de most már látom, hogy igazuk volt dave filoni-éknak, hogy meghagyták a sorozatot lokális szinten (ugyanakkor ezra megkísértésével azért magasabb szintre is emelték a konfliktust, emlékeztetve minket arra, hogy a császár igenis kiemelt figyelmet szentelt az ifjú padawan-nak)... eddig is számtalanszor csodálkoztam már rá arra, hogy a döntéshozók nem csapnak a készítők kezére a korhatárosabb ötleteknél, de még így is meg tudott hökkenteni, hogy egy gyerek-programba ilyen formában bekerülhetett a farkasok támadása és thrawn kegyetlenkedése... az idővonal miatt mindenki arra volt leginkább kíváncsi szerintem, hogy milyen sorsot szánnak a karaktereknek, és az volt a jó ebben a jövőbe kicsit előre-ugró befejezésben, hogy egyszerre volt megnyugtató és felpezsdítő, olyan, ami talán egy olyan új kalandot (új sorozatot) vetít előre, amit az ember igazán lelkesen tud várni... (##03.06.)

azzal, hogy az utolsó évad nagyrészére visszaköltöztünk a lothal-ra, nem csak azt érte el a készítő-csapat, hogy kereknek érezzük a sorozat egészét, de azt az ívet is erősebben lehetett látni, hogy hova jutottunk a kezdetektől, mind a sztori összetettségét nézve, mind a karakter-íveket tekintve. az érettségnek többféle jelét is felfedezhetjük, mélyebben belementünk a birodalom romboló tevékenységébe, a lázadók frakcióinak eltérő filozófiájába, a drámák sötétebbek és húsba-vágóbbak lettek a korábbiaknál, valamint az előtérbe került misztikum is komolyabban mozgathatta meg a nézők fantáziáját. 36 éves rajongóként persze üdvözöltem a felnőttesebb témákat, értékeltem a lelki megpróbáltatásokat, hogy azt érezhettem, hogy egy nagy összefüggő történetet kapok a szeretett univerzumomon belül... (bár először azt gondoltam, hogy a disney szabadulni akar a sorozattól, azért dobálja ki dupla-részenként az évadot, de aztán rájöttem, hogy nekem jobb is az, ha kicsit töményebb az élmény a szokásosnál...)

talán emlékeztek rá, hogy milyen ellentmondásos volt a viszonyom (a) the clone wars-szal -bizonyos részei jól működtek számomra, máskor viszont egy messzi-messzi galaxisba kívántam az erőltetett humorát. ráadásul egy olyan korszakban kellett egyedül helyt állnia, amikor a starwars világa nem élvezett prioritást nálam. aztán jött a disney... azt hiszem nem merült fel bennem kétely a sorozat nézésével kapcsolatban (igaz, nem a vetítéssel együtt kezdtem el nézni, hanem csúsztatva), bár a kezdeteknél a clonewars-hoz hasonló problémák szúrták a szememet (az ifjabbakra pozicionált humor és az animáció stílusa) -de az akkor épp’ fellendülőben lévő starwars-láz húzta magával a sorozatot is nálam erősen. aztán ahogy emelkedni kezdtek a tétek a show-ban, ahogy egyre jobban meglett az arány a komoly témák és a családi kalandfilmes hangvétel között, úgy került az én szívemhez is egyre közelebb a főnix-osztag. így utólag visszanézve láthatjuk a gyönyörű karakter-íveket, a jól végiggondolt cselekmény-szálakat, és a (többé/kevésbé) beváltott ígéretet arra, hogy jobban megismerhetjük a lázadók kezdeti tevékenységeit. úgyhogy nekem mindenképp közelebb került a szívemhez az ezra-féle csapat, mint a szerkezetéből adódóan kicsit széteső clonewars, de ezt betudom annak is, hogy dave filoni-ék érettebben, a korábbi tapasztalataikat jól felhasználva alkották meg ezt a művüket (tehát egyértelmű a következtetés: a következő animációs munkájuk szenzációs lesz!)... (szokásomhoz híven olvasgattam a korábbi írásaimat a grande finale előtt, és meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sok epizódból maradtak meg képek a fejemben.)