soroló

„you are the most innocent narcissist i know.”

nem gondoltam, hogy egy komoly lelki mélypontról indulva ilyen felemelő (avagy allegro) fináléval koronázzák meg az évadot (még akkor is, ha zokogás lett a vége) -mert tökéletesen és levegőbe-boxolósan összeállt minden, megtalálta a helyét a nagy egészben cynthia, hailey és betty cragdale is. csak rodrigo keresi még az útját, úgyhogy most csak táncolt egy sort a parkban, amivel visszaszerezte a békéjét és a múzsáját. (azt azért hozzátenném, hogy nem egy felhasználó-barát ilyen magas ponton elvágni a történetet -már megint...) (##02.19.)

a zenei darabokat ezerféleképpen elő lehet adni, apró kis finomhangolásokkal is különböző irányokba vihetjük el a művet. a mozart írószobájában is jól ismerik ezt a köztudott alkotói attitűdöt, ezért ők is minden évben finomhangolják a sorozatukat -idén komolyabb hangsúly-eltolódást eszközöltek azzal, hogy a nagyzenekart a háttérbe szorították, és a hailey/rodrigo kapcsolatra irányították a legtöbb fejlámpát (rajtuk kívül csak thomas-nak, gloria-nak és cynthia-nak jutott komolyabb történet-szál és játékidő). de szerencsére ez is jól működött, mert a kapcsolatuk komollyá válása a személyiségüket is befolyásolta, és az ezzel járó dinamika a sorozat dinamikájára is jótékony hatást gyakorolt -és szépen végigmentünk az eufóriától a kudarcig az összes állomáson, erősödő cressendo-ba hullámoztatva az érzéseinket...

„protect my city.”

szóval tényleg sárkány-csontokra bukkantuk, és azokból nyerik az örök élet elixírjét -ennyi misztikum nekem még bőven belefér a realista szemlélet mellé is... no, minden adott volt a fináléhoz, jók és gonoszok egy helyen, már csak némi akadékoskodást kellett legyűrni, és jöhetett a hadd-el-hadd (értem én, hogy a törvény szava szent, de a rendőri szervek verhetetlenek a problémázásban)... az akció-részekkel többnyire elégedett voltam (főleg az a kamera-suhanós vágatlan kör-bunyó tetszett igazán), és a bomba időzítőjének segítségével még némi feszültséget is sikerült a sorozatba pumpálni -főleg amikor még a lift is sérüléseket szenvedett el, és egy igazi szuperhősies tett kellett a túléléshez... érdekesen tud működni a (képregény)rajongó agy, mert bizonyos drámai elemeknél nem azért érez sokkot, mert az egy fájdalmas veszteség egy karakternek, hanem pont hogy örül a durva fordulatnak, mert a képregények miatt számít rá (természetesen arról beszélek virágnyelven, hogy már vártam előre, amikor missy egy kard közelébe kerül, mert gyanítottam, hogy most juttatják el arra a pontra, ahol a rajzolt verziója is elszenvedett egy komoly veszteséget)... de van amikor azért működik kevésbé a dráma, mert a sorozat-készítői dramaturgia nem engedi, hogy beleéljük magunkat a veszteségbe -azaz ha tudod, hogy be van rendelve egy karakter következő szezonja, akkor a látszólagos halálától sem fogod a falat kaparni (viszont még így is működött a jelenet, amikor karen és foggy nézték-és-csak-nézték az ajtót, várva, hogy a barátjuk belépjen rajta)... szépen lecsengettük az évad-véget, csöndes beszélgetésekkel, készülve arra, hogy újra szétválnak a hősök útjai. (##02.03.)

a netflix/marvel együttműködés első pillanatától azzal kecsegtettek minket, hogy a négy különálló hős kalandjai egy ponton majd összeérnek -és ez lesz a defenders (az egy más dolog, hogy eredetileg mini-sorozatokról volt szó, most viszont mindenkinél berendelték már a folytatást). és az al-univerzum elrugaszkodása is álomszerű volt, mind daredevil, mind jessica jones bitang-erősen mutatkozott be, aztán luke cage sorozatában is voltak jó pillanatok, igaz eléggé eljelentéktelenedett a végére, és sajnos matt murdock-ék sem tudták átugrani a magasra állított mércét a kissé széteső folytatásukkal. iron fist meg, ehh... nézzétek csak meg a dátumokat nálam is, 10 hónap kellett, hogy a tizenhárom rész végére szenvedjem magam... viszont amint leemeltem magamról ezt a terhet, a közös kaland már igencsak könnyen csúszott -mert lehet hogy nem lett mély, nem ástunk széles mozdulatokkal a karakterek lelkébe, nem váltottuk meg a teljes marvel univerzumot, viszont szórakoztatóan prezentálták ezt az akció-nehéz közös küldetést... a négy hős közti dinamika hamar működni kezdett, örültem, hogy apróbb lépéseket tettünk előre azokon a szálakon is, amiket a saját sorozataikból hoztak magukkal, mert így tényleg azt érezte az ember, hogy egy nagy összegzést lát. és ezek az apróságok meg a többé/kevésbé működő verekedés-jelenetek (és a vizuális ötletek) könnyedén elvitték a hátukon a show-t.

„nobody ever said being honest would be painless.”

azért látszik, hogy mennyire sokfelé volt idén a család, fiona is alig bírja követni a sok drámát a testvérei körül... annak ellenére, hogy még esküvőt is kaptunk, nem igazán volt finálé-érzete az epizódnak -oké, carl eljutott abba a kurva katonai suliba, fi lerendezte végre a foglalóit (kifüstöléssel, a.k.a. gallagher-módszerrel), és lip is eljuthatott egy megnyugtató pontra az életében. oké, beszéljünk lip-ről, mert örülök annak, ahová vezették a srácot, sok évnyi elúszás és megúszás után jó látni, hogy nem csak hogy nem esik vissza a pia bűvöletébe, de talán arról a rossz szokásáról is sikerül lemondania, hogy a farka után menjen... és igazság szerint ez volt a legnagyobb félelmem az egész epizódon át, hogy a szépen építgetett előrelépéseket visszacsinálják, hogy fiona feladja az épületét és visszakullog a gallagher-házba, hogy lip lelkiismeretből lemegy kutyába, és nem keresi tovább a (tiszta) önmagát, de szerencsére john wells-ék is belátták, hogy nem baj az, ha ennyi idő után tesznek pár lépést előre. elég az, ha frank-et visszafordítják anyaszomorítónak, bár a szent változata is hordozott magában kellő humor-forrást... (##01.29.)

az első években rettegve néztem minden epizódot, mert nem akartam a szörnyűségeket, amik gallagher-ékkel történnek, aztán beállt a sorozat az ’egy-kis-lazaság-egy-kis-dráma’ sormintára, idén meg mintha még egy kicsit puhultunk volna -de eszem ágában sincs azért panaszkodni, mert csak kicsit csapkodták az arcomat, hogy nem görcsölt minden-egyes-kibaszott-percben a gyomrom... lip körül azért legyeskedett a dráma, és talán az ő koherensen épített sober-szála tetszett leginkább idén -és nem véletlen, hogy ki tudom őt emelni a többiek közül, mert annyira külön mozogtak gallagher-ék idén (mondjuk abban nem volt köszönet, ha összeértek a szálaik, lásd fiona és ian beef-elős hülyeségét, az egyetlen részt, amiért nem igazán voltam oda). szóval úgy ellötyögtünk idén (is) tizenkét órát gallagher-ékkel, nem fájt, sőt jólesett belesni megint az életükbe -és nem csak megszokásból, hanem úgy igazán szívből, kötelezően a hét elején.

„your first instinct to a problem is to respond with violence.”

az önelégült fejű rosszfiúk szoktak a legnagyobbat esni, pont amikor azt hiszik, hogy ők vannak nyeregben... még egy leszámolással tartozott nekünk a sorozat, és a meechum-családhoz mérten persze csalódást-keltő módon tette ezt... mert ők még danny-ből is a legrosszabbat hozzák ki, és persze most mindent ráfogtak harold-ra (a szülők meggyilkolását is -btw, rég láttuk már, hogy anyu elszáll a repülőből...), és ehhez jöttek még a fura fényekkel ábrázolt fejfájás-szerű izék, amik csak növelték danny agresszív-kismalac-státuszát. aztán a bunyót megint túlgondolták ezzel a kívülről belengéssel meg a földrengés-szerű löket bevetésével. de nézzük inkább azt, hogy túlvagyunk rajta -igaz, a bosszú tovább lett passzolva joy-nak, úgyhogy sosem szabadulunk meechum-éktól... az a baj, hogy megint értem, hogy mit akartak kihozni abból, hogy hősünk túl-agresszíven reagál le egy helyzetet, egy nehezen feldolgozható érzést, csak a kivitelezés ütött megint mellé... (claire megint lehetett a lelkiismeret, aki kimondja a tutit, hogarth-ot viszont szerencsére arra tartják, amire kell: hogy cinikus egysorosokkal dobja fel a párbeszédeket.) (##01.28.)

most biztos azt várjátok, hogy panasz-és-fika-áradatba kezdek, hogy miért nem szerettem ezt az évadot, hogy miért tartott tíz hónapig, hogy végigvergődjek rajta (én a hős!), de én inkább mélyebbre mennék az okok után kutatva -hogy hogyan is jöhetett létre az eddig magas minőségen teljesítő marvel tv-nél ez a fiaskó... mert már a fundamentumoknál komoly repedések voltak -akár be is vallhatjuk, hogy danny rand a huszonegyedik században egy elavult karakter, aki a hetvenes évek kungfu lázában született, és így nem is nyújt többet a ’fehér gyerek keletre megy verekedni meg életfilozófiát tanulni’ toposznál. de nyújthatna többet, ha scott buck-ék nem a lehető legunalmasabb módon nyúlnának hozzá, ha nem az érdektelen szálakat állítanák fókuszpontba. lehetett volna ez egy lecsupaszított kungfu-sorozat szemkápráztató verekedésekkel, lehetett volna ez egy elszállt misztikus sztori varázslatos városokkal és halhatatlan hősökkel -erre nekünk órákon át a legnyugatiasabb dolgot kellett bámulnunk ezek helyett: ahogy gazdag fehér emberek vállalatot irányítanak... finn jones is az alapkoncepción bukik meg igazán, mert ebből az unalmas fehér-gyerekből nehéz bármi eredetit kihozni, és az ő kiválasztása magával hozta azt is, hogy a koreográfiák is limitáltak lehettek csak, a korlátozott harcművészeti tudást csak a túl-vágással tudták kompenzálni (jobb is volt nézni jessica henwick bunyóit, bár lehet hogy csak a női nem iránti vonzalmam mondatja ezt velem)... a legszomorúbb az egyébként ebben a kiábrándító évadban, hogy megrendült a bizalom a marvel felé, hogy az ember nem tudhatja mostantól, hogy melyik hősnél esik legközelebb hasra -az egy más kérdés, hogy van olyan hülye, hogy mindent-vagy-semmit alapon a kiábrándultságán is felülemelkedik, és megnézi a következő építő-kockát is...

„nem kicsikét vagyok csalódott, hanem úgyszólván kurvára csalódott vagyok.”

a terápia évadzárói kapcsán egy kicsit el kell tudni engedni a valóság látszatát-mert olyan nem hiszem, hogy előfordul, hogy egy terapeutának egyszerre fejeződne be több kezelése is, eleve tudomásom szerint nem ilyen gyors lefolyásúak a lezárások, viszont a sorozat dramaturgiája szempontjából el kell fogadnunk ezeket a végeket -még úgy is, hogy több esetben inkább kéz-elengedések ezek, mint valódi végek... hétfőn egy külső erő miatt jött el az ülések vége, ami zsoltot hihetetlen erővel rántotta vissza az agresszióba, viszont kereknek érezzük a szál befejezését azzal, hogy feltárulhatott rita halálának összes körülménye (a szívünkben meg ott lehet a remény, hogy a srác képes lesz magának megbocsátani, és kilépni a suttyó álarca mögül); kedden búcsúztunk sándortól (ez össze is zavart egy pillanatra, hogy rossz részt indítottam), és kifejezetten szórakoztatónak tartottam a székely fifikát, a nagy mestertervet, amivel az öreg mindnyájunkat átvert (és nagyban növeli majd az esetleges újranézés értékét is, hogy figyelni lehet majd a jeleket a hazugságokra); amennyire csalódtam krisztinába, annyira meg is értem az ő szálának lezárását -mert tudom, hogy az elnyomott nők rengeteget képesek tűrni, minthogy az erőfeszítésekkel járó szabadságot válasszák (igen, ebben benne van a körülöttem forgó személyes élmények mocsarának tapasztalata is); edit nem igazán kapott pontot kitevő lezárást, inkább egy érdekes elmélkedésbe torkollott az ő utolsó epizódja, ahol a halál filozófiai és vallás-elméleti kérdéseit vizsgáltuk; sokat gondolkoztam azon, hogy miként lehet lezárni a sorozatot, hogy miképp engedjük el andrás kezét, és elégedett vagyok azzal, amit kaptam -hogy a(z idén is) megtapasztalt kudarc-élmények hatására besokall, és megpróbál továbblépni az életében, feladva a szakmáját. mert a személyiségéből ered ez a döntés, tudjuk jól, hogy mennyire frusztrálja őt, ha nem menthet meg mindenkit... (##01.19.)

nagyon sokat kellett várni, hogy újra dargay doktor rendelőjében tölthessünk néhány hetet, de megérte -talán ez az évad volt a legegységesebb a három közül, minden páciens története érdekes volt (még akkor is, ha a személyiségük nem volt vonzó számomra), most nem emelkedett ki egyik nap sem a többi közül, mindegyik félórát nagy élvezettel faltam (igen érdekesnek vélem, hogy a fárasztó munkanapok után nem lehúztak a súlyos témák, hanem felvillanyoztak). de andrás élet-útja is jól kanyargott a rá jutó percekben, szívesen vettünk részt az ő lelki utazásában is. nagy kalapemelés jár a készítőknek azért, hogy pár pillanattal emlékeztettek minket az első két évadra, mert így jól felkészítették a lelkünket a búcsúra. kicsit keserédesen gondolok most arra, hogy el kell zarándokolnom ezentúl az örkénybe, ha mácsai művészúr orgánumát akarom ezután hallgatni...

csak ülünk és beszélünk. végtelenül egyszerű formulának tűnik a terápia elsőre, egy olcsón megvalósítható produkciónak, kevés helyszínnel, párbeszédekre építve a dramaturgiát. csakhogy veszélyes terep is ez a minimalizmus, mert a szövegkönyvnek olyan minőségűnek kell lennie, ami vonzza a nézőket, de a színész-kiválasztásnál is gondosan kell eljárni, mert egy hiteltelen hang azonnal aláássa azt a természetességet, amit a nézők elvárnak. és bár lehet, hogy megvoltak a biztos alapok az izraeli és amerikai változatokkal, a hazai hbo műhelyében igencsak gondos munkát végeztek az adaptációval, és szerencsére színészileg sem volt gyenge láncszem senki, legyen az profi vagy ismeretlen arc (innen is köszönöm sztarenki dóri és kurta niké megismertetését). a legfontosabb kulcs is azonnal a helyére kattant, amikor sikerült rábeszélni mácsai pált a főszerepre, aki nem csak az erős jelenlétével szolgálta a show-t, de minden apró rezdülése élmény-számba ment, nem beszélve arról a transzformációról, ahogy másképp viselkedett a hivatalos doktori szerepben, és másképp a magánéletben vagy a pénteki ülésein... ami még emelte az élvezeti értéket, hogy az ember a saját lelkét is kezelte ezekkel a mély és komoly történet-szálakkal, mert könnyű volt fejben továbbgondolni, átértelmezni a hallottakat... valamiért még mindig lesajnálóan gondolunk a magyar alkotásokra, pedig mi is képesek vagyunk olyan minőséget létrehozni, ami megáll bármilyen fejlett kultúrával rendelkező nagyhatalommal szemben is. a magyar terápiát gondolkozás nélkül oda lehet rakni akármelyik nemzetközi testvére mellé. nekem viszont most újra keresnem kell valamit, ahol az anyanyelvemet hallgathatom, és ennyire magával is ragad az, amit látok és hallok...

„i’ve been queen barely ten years. and in that time i’ve had three prime ministers. all of them ambitious men, clever men, brilliant men. not one has lasted the course. they’ve either been too old, too ill or too weak. a confederacy of elected quitters.”

biztos az én hibám, hogy a fináléknál valami többet várok, mint egy évadközi epizódnál, ezért kicsit értetlenül szoktam állni az olyan csendesebb befejezéseknél, mint amilyet most is kaptunk -azért baj ez, mert ha lenne türelmem, akkor nyugodtan ki tudnám várni, hogy az epizód végére értelmet nyerjen, hogy miért itt és ezzel a történettel fejeződött be az évad... mert peter morgan le akarta kerekíteni ezt a szakaszt, így ahogy a szezonnyitóban, úgy most is a királyi házasság került a középpontba. fülöp megint baklövést követett el, aminek lehettek volna súlyosabb következményei is (a legfőbb herceg és egy szovjet kém egy közös partiban, körülvéve minőségi örömlányokkal...?). és aztán a sok mismásolás után eljött a konfrontáció ideje, és az a baj, hogy az évek során már kiismertük a nyughatatlan férjet, így nekünk nézőknek egy percig sem volt meggyőző a fogadalma. viszont öröm volt nézni a színészeket a nagyjelenetben, főleg azt szerettem, amikor claire foy arcára fókuszált az operatőr. (és nem ez volt az egyetlen eset erre, pl. amikor michael elmesélte fülöp kétes dolgait, akkor sem váltogattuk a szögeket, mint ahogy hagyományosan egy párbeszédet szokás felvenni) (talán egy valami mutatja, hogy fülöpben tényleg átfordult valami -ezúttal személyesen is részt vett a gyermeke megszületésénél.) (##01.06.)

nem állt le az élet a buckingham palotában, meg-meglódulva zajlanak a történelmi események és magánéleti drámák az ódon falak között... többnyire működött idén is a peter morgan készítő által preferált dramaturgia, miszerint minden epizódot egy egészként kezel, amik egy-egy témát járnak körül -ez alól talán csak a tripla kezdés volt kivétel, ami fülöp útja miatt kezelhető egy egységként. eléggé összefésülődtek a történelem-könyvekből megismerhető események és a karakter-pillanatok, bár rendre az utóbbiak javára billent a mérleg, illetve a legtöbb dolog ügyesen be volt csomagolva a személyes aspektusba. idén talán keményebben mertek egy-két foltot is rajzolni a királyi családi portréra az írószobában, sőt, mondhatjuk, hogy fülöp egészen negatív színekben is tündökölhetett. és bár ki-kinézünk a család többi tagjaira is (margit hercegnő még mindig egy csoda, de az ellentmondásos edward-nak is lehet örülni, amikor képernyőre kerül), de azért az uralkodó került a legtöbbször a középpontba. és claire foy meg is hálálta ezt, mert végig meggyőző alakítást hozott -nem is tudom még elképzelni, hogy jövőre már valaki más (olivia coleman) játssza majd őfelségét, annyira összekapcsolódott bennem a művésznő a szereppel. de ez a világ rendje, haladnak az évek, és úgy hiteles, ha a karakterek is öregednek a képernyőn.

„i really thought you find a guy, you give it up, you get married. oh, no, wait. you get married, then you give it up. get married, then give it up. i got to write that down. anyhow, my point is, with the ring came the sex. exclusive sex. right? something to count on. something you know is yours. like a social security number or a family history of insanity.”

mixed feelings -asszem így mondja a művelt angol... mert azzal még megbékélek, hogy midge szakmai előmenetelében rendre jönnek a bukkanók, mert a showbiznisz egy érzékeny szakma, ahol igenis számít, hogy kit sértünk meg, ugyanakkor szeretném hősnőnket egy erős, független nőnek látni, aki nem álmodik egy habos/babos reunion-ról az elkényeztetett férjével -egy másnapos sajtos-makarónis este után... és ez a piszok joel maisel még a nagy-fináléba is beleköpött -ahelyett hogy a szokásos sziporkák csúcspontját hallgattuk volna, odatolakodott a kamera elé a fárasztó részeg vernyogásával. ja, nem vagyok egy nagy rajongója a srácnak... és igazából valahol megértem, hogy az évad zárásához meg kellett kicsit tolni a magánélet szekerét, csakhogy engem mrs.maisel, mint színpadi jelenség sajnos jobban vonz, mint otthonülő családanya/háziasszony... (na végre! az hihetetlen lett volna, ha egy ötvenes években játszódó show-ban nem hangzik el a mr.sandman -és azt hiszitek, hogy viccelek, pedig komolyan gondolom, hogy egy ilyen emblematikus dalnak helyet kell találni a korszakban játszódó alkotásokban.) (##01.05.)

joel maisel, te szerencsétlen -tudod hányan irigyeljük tőled a tökéletes életed? vagy legalábbis a tökéletes feleséged...? néha a komolyabb kritikusok is megengedhetik maguknak, hogy az érzelmeik vezéreljék az írásaikat, hát akkor én, az autodidakta koca-ítész főleg kimondhatom, hogy nem a koncepció és nem (az amúgy csodás) pasztell-színek vonzottak a sorozathoz, hanem a mély és mardosó szerelem. mert elég volt midge maisel egyetlen mosolya a pilot elején, hogy komolyan meginogjak, aztán hallottam, hogy milyen szellemes és szórakoztató monológot szór a násznépére, és végleg elvesztem. és egy ilyen tökéletes nőért messzire elmennék -az a legkevesebb, hogy megnézem a róla szóló sorozatot... (persze nem felejthetem el térdre-borulva dicsérni rachel brosnahan-t is, aki tökéletes kisugárzással tette magáévá mrs.maisel szerepét) miután a pilot az egyik legszórakoztatóbb dolog volt, amit mostanság láttam a tévében, így maga a sorozat nem érhetet fel hozzá, amikor komolyabban belemerült az alapok felépítésébe, de midge színpadi megjelenései így is mindig esemény-számba mentek, minden részben csúcspontokként magasodtak ki írói és színészi szempontból is. de összességében is kellemes kikapcsolódást nyújtott ez a nyolc rész -és persze megerősített abban az elhatározásban, hogy nekem is szereznem kell egy gyönyörű és okos éééééés vicces lányt. csak arra kell figyelnem, hogy meg is tudjam tartani, és ne legyek olyan balfék, mint joel maisel...

„we are half-people. ripped from the pages of some bizarre mythology, the two sides within us, human and crown engaged in a fearful civil war, which never ends.”

egy fináléra tekinthetünk összegző epizódként, és most nagyjából így is kell tennünk, mert új témák nem jöttek már fel az utolsó egy órában, csak néhány korábbit gördítettünk tovább -elsősorban a közvéleményt leginkább érdeklő ügyben: azaz hogy mi lesz margit esküvőjével... (egyébként biztos vagyok benne, hogy szándékos az áthallás a kocsival vad üldözésbe kezdő korabeli paparazzikkal, hogy érezzük, hogy nem diana idején kezdődött a sajtó agresszív érdeklődése) és az az furcsa, hogy talán nem is margit szívszaggatása volt a lényeg, hanem a sorozat egyik legfontosabb főtémája, azaz hogy mennyire lehetetlen összeegyeztetni az uralkodói és a személyes érdekeket -és hogy erzsébet rendre a kötelességét választja, még ha ezzel szét is szakítja maga körül a családot, elveszíti a testvére bizalmát, elhidegíti magától a férjét. ráadásul még a sajtó által hergelt közvélemény sem lesz oda érte -de mint az egyház feje, logikus döntést hozott... azért hogy ne csak a szívet dobbantsuk ma, egy kicsit foglalkoztunk a külpolitikával is, mert az ötvenes években nem igazán lehetett megkerülni a karizmatikus nasszer-t és az ő álmát, az asszuáni gátat... (#12.27.)

azzal tisztában vagyok, hogy az őseim között egyaránt megtalálhatóak magyar nemesek, erdélyi szászok, sváb szőlőművesek és szlovák közemberek, de lehet, hogy utána kéne néznem, hogy nem cseppent-e ebbe a kulimázba némi brit királyi kék vér is valahol a történelem során, ha már ennyire vonzódok a szigetországhoz és annak múltjához... nem tudom, talán van valami romantikus az uralkodó osztályok mindennapjaiban, talán szívesen leselkedik be az ember a szép ruhák és előkelő partik mögé, hogy a hivatalos portrék mögött meglássa az embert. és ez utóbbiban igazán nagyszerűen működött a peter morgan által megálmodott sorozat, ráadásul úgy űzte magas fokon a karakter-tanulmányokat már itt az első évadában is, hogy közben mindig megtalálta a megfelelő szöget, ahonnan a legérdekesebb rálátásunk lehet nemcsak az eseményekre, de magukra az emberekre is. ebben persze megfelelő partnerekre talált a pedigrés színész-gárdában is, de összességében sem lehet egy rossz szavunk sem a megvalósításra, ott a képernyőn az a mérhetetlen mennyiségű pénz, amit a netflix kiutalt a készítésre. de én mégsem a szemkápráztató külsőért vagyok igazán hálás, hanem azért, ahogy sikeresen átformálták a bennem élő ii.erzsébet képet, hogy közelebb tudták hozni hozzám a távolinak tűnő uralkodót. és köszönöm, hogy ismét felszították bennem a parázsló anglo-filt...

„big fucks small.”

mint egy igazi sport-meccsnél, úgy dobogott a szívem a kezdő perceknél -és nem azért, mert az eredmény miatt kellett volna izgulni (hiszen tudtuk, hogy a negyedik menetben érkezik majd a k.o.), hanem mert aggódtam azért, hogy az olaszok támadásának milyen hatása lesz shelby-ékre (ezen még a csajok mókás feszültség-oldása sem segített). aztán meg is érkezett menetrend-szerűen a dráma, és baromi hatásosra sikerült formálni az egész jelenetet, a zene feszültségével, tommy reakciójával -elégedetten csettinthettem, hogy idén nincs kímélet steven knight részéről a család felé. ...és úgy tűnt, hogy ezzel bevégeztetett, hogy elértük azt a mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezethetne újra az út. és egy pillanatra még örültem is neki, hogy kezdhetjük újra a start-mezőről, megtisztítva tommy előtt a terepet, de aztán bevillant, hogy a shelby vállalat fejének mindig van egy terve... és tök jól működött a nagy leleplezés, főleg mert adrien brody visszafogta a benne bujkáló sablon-olaszt, és csak akkor engedte ki a dühödt állatot, amikor kellett -és persze jól működött a jelenet utolsó csavarja is, ami ugyan kicsorbította a nyitány drámai élét, ugyanakkor el is vihetett minket egy évad végi nyugvópontra... illetve... még kellett a végére két coda -a ptsd-s mélyrepülést megbocsátottam a pyramid song miatt, a pozitív finálét viszont lelkesen üdvözöltem, mert ezzel húzással megint szintet léphet ez a messziről jött ír cigány család... (#12.21.)

érdekesen alakult a viszonyom ezzel az évaddal -az első két rész kifejezetten meggyőző volt, sikerült a kellő mennyiségű feszültséget kipréselni az amerikából importált vendettából, aztán az évad közepén kicsit elveszítettek, amikor repetitívvé váltak az olasz merénylet-kísérletek és a szovjet szellemmel táplálkozó sztrájk-törekvések, és leginkább tom hardy érthetetlen beszéde tartotta bennem a lelket, de aztán az utolsó egy órára megint szépen magára talált a sorozat, jól megrágott és én ezt még élveztem is, és nagyon kezdtem bánni, hogy az angolok csak ilyen mini-évadokban képesek gondolkozni... (hozzátenném, hogy húzós heteken vagyok túl, így volt, hogy egy félálom-szerű egy órába kellett bepréselnem a sorozat nézését, ez biztos nem javított a megítélésén...) egyébként a régi ízek most is jól működtek, a jelenkori zenék és a kilassítva járások, sőt, láthatóan nagyobb gondot fordítottak a vizualitásra, a szín-használatra, mint eddig bármikor. és tommy shelby még mindig az egyik legintelligensebb anyaszomorító, akinek az életútját a képernyőn követhetjük...

„well, everything is relative.”

a mesék végére happyend dukál, ugye? hát, did it, megcsinálták max landis-ék a végére, a varázspálcájukkal pozitívvá fordították a befejezést, de az odavezető szédítő úton azért még folyamatosan feszültségben tartottak minket, és így vált ez a finálé méltó lezárásává ennek a mesésen összerakott évadnak. de tényleg, egyetlen nagy levegővétel volt az első harminc perc, ahogy egyszerre aggódtunk a lassan agonizáló farah-ékért, az erőből küzdő rowdy3-ért, a fura dimenziót is megjáró brotzman tesókért, és a küldetését a saját vérével megváltó dirk-ért... térjünk is ki kicsit erre a fájdalom elöli menekülésre, a fura éggel és még furább pupillával súlyosbított rejtélyes térre, mert valószínűleg ez lenne a hipotetikus harmadik évad egyik fontos helyszíne -és ez kellően baljóslatúnak és izgalmasnak tűnik, hogy foglalkozzunk még vele. ahogy amanda jóslatával is, miszerint valami nagy gonosz közeleg. és nekem ennyi elég is lenne, hogy alig várjam a folytatást, de tulajdonképpen az eddigi két évad színvonala is predesztinálna arra, hogy kíváncsi legyek a most már hivatalosan is megalapított holisztikus ügynökség újabb ügyére... (#12.17.)

az ember legkönnyebben a jól látható, ismerős ösvényeket követi, mert ösztönösen benne van a kockázatkerülés, a félelem, hogy az erdőben bolyongva valami szokatlan éri -de nem sokkal izgalmasabb felfedezni az ismeretlent, mint az ezerszer koptatott köveken járni...? a max landis vezette írócsapat nem félt felvenni a kesztyűt a nézői elvárásokkal szemben, így a sorozatot egy teljesen új irányba taszították az első felvonáshoz képest. először furcsa is volt ez a fantasy-s mesevilág az eddig megismert dirkgently-s univerzumhoz képest, aztán hamar kiderült, hogy mesésen összeillenek egymással. de más volt a pörgésének az íve is, a karakter-dinamika is sokat változott (főleg annak az elsőre megkérdőjelezhető döntésnek köszönhetően, hogy dirk komoly apátiába zuhant az évad közepén), és talán egy picivel kevesebb volt az ’a-ha!’ élmény is, mert az univerzum kevesebb dolgot kapcsolt össze egy nagy egésszé. ugyanakkor vita nélkül ki merem jelenteni, hogy jelenleg nincs szórakoztatóbb dolog a tévében mint a holisztikus nyomozóiroda őrült kalandjai.

(update: tudom, hogy közben megkapta a kaszát a bbc-től a sorozat, de még nem vagyok hajlandó megírni a nekrológot, várom a csodát...)

„i’m going to need verbal confirmation that you’re grasping the details of this agreement!”

sam esmail ismét megmutatta a zene erejét, nagyon szépen aláhúzta a dalokkal a jeleneteket, tempót és érzelmeket adott hozzá velük a nagy egészhez -legyen szó a sorozathoz írt score-ról, az m83 albumnyitó intrójáról vagy egy nancy sinatra klasszikus mandarin változatáról... de a vágóollót is hasonlóan magabiztosan tartja a kezében, elsőre nagyon fura ötletnek tűnt, hogy elliot-ék idegtépő helyzetét párhuzamosan vágja angela nagy titkának felfedésével, de aztán baromi jól elkezdett működni ez a párhuzamosság, hogy egyszerre aggódsz és szakad meg a szíved... az is feltűnő volt, hogy az epizód ezen szakaszában otthagytuk a nyüzsgő várost, vidékre költöztetve a jeleneteket. a pajta körüli véres események különösen hatásosak voltak, bobby cannavale megint bizonyíthatta, hogy ezeket a túlzó szerepeket ő tudja jelenleg a legjobban játszani hollywood-ban... az utolsó percekre a vidék ellensúlyaként visszatértünk newyork-ba, hogy egy kicsit megmártózzunk az ember-tömegekbe... elliot tettei miatt tényleg azt érezte az ember, hogy lezártunk egy korszakot a sorozat életében -viszont volt egy lelki aspektus, ami egy új fejezetet nyithat: hősünk megbékélt mr.robot-tal, így együtt talán erősebbek lehetnek, amikor újra fel kell venni a harcot a világ ellen... (#12.14.)

vannak olyan sorozat-évadok, amik agresszíven letámadnak, követelik, hogy nézd őket -és vannak olyanok, amik alattomosan kúsznak a tudatalattidba, fokozatosan átvéve a hatalmat feletted... korrektnek éreztem idén a sorozat kezdését, de nem jött az a nyomást, hogy azonnal nézni akarnám, amint elérhetővé váltak az epizódok -sokkal inkább hétről-hétre győzött meg, amikor sorra érkeztek a bitang erős részek. hol a körítés volt különleges, hol a feszültség rúgta ki a tévé oldalát, hol az érzelmeivel tudott magával ragadni. és a végére nagyon szépen összeállt az egész, magas minőségen zakatolva végig... szerencsére sam esmail-ék nem csontosodtak bele a korábbi rutinjaikba, mernek kísérletezni, akár azzal, hogy hátrébb vonják egy kicsit elliot-ot, hogy más (mr.robot-i) szemszögből is láthassuk az eseményeket, és jól állt az évadnak ez a nyitottabb szemlélet. és az sem ártott, hogy vizuálisan is képesek voltak még feljebb emelni a lécet -szerintem a vágatlan(nak tűnő) epizód bevállalós tökösségét még hosszú ideig emlegetni fogjuk...

„abandawe!”

valószínűleg az én emlékeim koptak meg, de geilis az első évadban is ilyen harcias skót volt? mert az dereng, hogy a szerelméért tudott harcolni, de ez az aspektusa valahogy elszállt mellettem. így talán most kevésbé értem, hogy ilyen mániákusan akarja végrehajtani a homályos jóslatot... mert ugye egy percig nem volt kérdés, hogy kire utaltak múltkor a szavak, ki a kétszáz-éves újszülött, és persze claire-nek sem kellett sok, hogy igazán aggódni kezdjen, és tudjuk milyen egy anya, ha veszélyben érzi a gyermekét... bár rendezésileg nekem kicsit kusza volt gailis végzete (vagy csak én pislogtam épp’, mikor claire kezébe került a machete), de utána értékeltem, hogy azért pár pillanatig megrendült hősnőnk a kiosztott haláltól. a gyors flashback a ’68-ban vizsgált koponyára viszont emlékeztetett, hogy milyen erőltetetten próbálnak mindenféle összefüggéseket eszkábálni néha. az is kényelmes megoldás volt, hogy a régi barát kormányzóként feloldotta a jamie körüli konfliktust, hogy mehessen a felesége után... a barlangba jutást megelőző jelenetek logikusnak tetszenek egy karibi szigeten, ugyanakkor részben kilógtak a transzt okozó dobokkal az eddigi hangulatból -viszont gyönyörűen összekötötték ezt a rituálét a druida-lányok táncával... az érezhető volt, hogy ez a rész lezár egy korszakot, és nyit egy újat, viszont a fejembe vettem, hogy ezúttal jamie is belép a portálba, hogy egy family reunion keretében a huszadik században folytatódjanak a kalandok, de inkább egy látványosan felvett viharral bírták maradásra fraiser-éket az újvilágban, így hozva új behatásokat az életükbe... (nem is tudom, hogy hanyadszor látunk intim pillanatokat claire és jamie között, de még ennyi idő után is tökéletesen működnek a meghitt perceik, mindig szíven szúrják a magányos nézőket, mert ők is ilyen kapcsolatra vágynak...) (#12.10.)

ha egy történet különböző, jól elkülönülő egységekből áll, mindig piszok nehéz elegánsan átkötni ezeket a lépcsőket -és sajnos az outlander írói is meg-megbillentek az átutazás során... mert megsínylette az évad, hogy nem adhattak neki szép ívet, hogy darabokra esett szét -mert húsz évet kellett áthidalni, vissza kellett hozni claire-t, aztán indokokat kellett generálni, hogy egy hosszú (túl hosszú) út után fizikailag is nagy távolságra kerüljenek skóciától. az már egy szomorúbb tény, hogy az írói munkát sem éreztem olyan erősnek, mint eddig, érdektelen szálakon nyammogtunk (főleg a tengeren), folyton kettéválasztották a tökéletesen működő párosuk (pedig az ő kapcsolatuk adja a sorozat gerincét, ugye) -persze ezek a problémák jöhettek a regény-alapanyagból is, de egy adaptáció feladata, hogy megpróbáljon javítani a hibákon, ha lehetséges... az utazással együtt a hangulati elemek is komoly változáson estek át, talán a skót felföld hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy ezt az évadot kevésbé tudtam szeretni, mint az eddigieket. de van még remény, főleg ha ezután tényleg összeragasztják fraiser-ék kezét, hogy soha többet ne kelljen egy percet is egymás nélkül tölteniük...

„you’re the best mom in the world.”

a ballagás egy igazán szimbolikus ünnep, az iskolás-évek egy korszakának lezárása, a felnőtt-kor küszöbe, egy új kezdet reménye. tökéletesen alkalmas táptalaj egy finálénak is, mert az elmúlás és a megújulás keserű érzete a képernyőre is áttüremkedik, plusz be lehet hozni az ünneplő tömegbe az összes fontos arcot... pamela-ék ügyesen körbejárták ezt a napot, hangulatilag lehetett hullámozni az izgatottság és a csalódottság között, kicsit fájdították, de sokkal inkább olvasztották a szívünket. és újra megbizonyosodhattunk arról, hogy bár egy hangosan veszekedős családban élnek fox-ék, azért a szeretetük mindig átragyog a súrlódásaikon... (#11.17.)

azért nem lehetett túl vidám hangulatban pamela adlon, amikor összerakta ezt az évadot -és bár máskor hangosan szóvá szoktam tenni, amikor egy dramedy-t túlságosan elbillentenek valamelyik hangulati irányba, most örültem neki, hogy nem kényszerítenek bele röhögésekbe, csak mert egy félórás sorozatnál ez az elvárás. nem, ha kell, uralkodjanak csak az érzelmek, hassanak meg a szívem mélyéig, a karakterek és a körítés úgyis lesz annyira szórakoztató, hogy nem fogok panaszkodni. sőt. ez egy jó út a szívem közepe felé...

„for once, gretchen is putting herself first.”

azt tudtuk, hogy nincs esélyünk mézes/mázas összejövésre, hiszen túl nagy a tüske, amit jimmy okozott a lelépéssel, így nem volt meglepő az első reggeli veszekedés -de azért titkon reménykedtünk... gretch még járt egy kört a két pasi körül, hogy aztán némiképp önző érdekeket nézve döntsön -de hé, van-e olyan lány, aki nem értékeli, ha egy pasi felszívja magát érte, és kész éreztetni azt, hogy harcolni fog a végsőkig...? örültem, hogy idén -az évadnak megfelelően- könnyedebben vettük a finálét, nem kellett megint összetörni a szívünk. ugye hogy sokkal jobb nézni azt, hogy a karakterek megtalálják önmagukat, minthogy elvesznek a saját hülyeségükben...? (edgar bro-problémái kevésbé mozgattak meg, de aztán nála is szépen kifutottunk az önértékelés-növelésre. és örülök neki, hogy lindsay is talált végre valamit, amiben tényleg jól érzi magát.) (#11.16.)

már pedzegettem a finálé-írásnál is, hogy sokkal könnyebb szívvel fogyasztotta az ember ezt az évadot, mint az előző kettőt (vagy még inkább azt mondanám, hogy a depressziós másodikat) -annak ellenére nem mentünk el igazán a szúrkodós drámáig, hogy 13 részt is rászántunk arra, hogy feldolgozzák a karakterek azt, amit jimmy tett az előző finálé végén... mert talán megszoktuk, hogy a két túldramatizált karakter (minden szeretet és szerelem és vonzódás ellenére) nehezen találja meg a közös hangot. vagy csak úgy voltak felépítve a kitérőik, hogy azok kellően szórakoztatóak voltak. talán a többiek egyensúlya is rendben volt, jutott idő lindsay és edgar életút-keresésére is, talán csak az a fura, hogy a közös kapcsolatuk elég hirtelen sikkadt el... tegnap jelentették be, hogy jövőre utoljára tépheti egymás haját ez az összeférhetetlen tökéletes pár, és most pont jó formában van a sorozat, hogy egy erős zárással rakhassák fel a koronát a készítők.

„let’s kill the son of a bitch.”

ezért kellett összeboronálni a csapatot, hogy most megint szétszedjék őket...? oké, azért panaszkodom csak halkan, mert így a három küldetés feszültsége felerősíthette egymást, ami miatt igazán tűkön ülhettünk az igazi grande finale végéig, mikor is eleven lúdbőröztető módon zárta le az idei főszálat (de a többieknél is működtek a jelenetek, will az ördögűzés emblematikus beállításait hozta, steve-ék meg bátor hősiességgel hajszolták magukat életveszélybe). ugyanakkor szerettem, hogy a nagy feszült rohanás közben is volt idő megállni egy kicsit a karakterekkel foglalkozni, kellett mondjuk a lelkünknek az, hogy el és hopper seriff rendezzék a dolgaikat az autóban... örültem annak is, hogy korábbról visszatérő elemekkel éreztették az évad egységességét -mert pl. eleven a külön-túrája miatt tudott erőt meríteni a végső küzdelemhez, de dustin zsebéből is előpattant egy szelet nugát, amikor a járatból való kijutás volt a tét... miután elült a porfelhő, és elsimítottuk a démonok okozta hullámokat, jöhetett még a nagyon aranyosra sikerült évad-lecsengetés, ahol újra emlékeztettek minket arra, hogy a srácok elértek abba a korba, amikor már a hormonok menthetetlenül átveszik az uralmat a testük felett... (#11.01.)

nem lehet egyszerű feladat egy író(csapat)nak organikusan fejleszteni egy történetet, de mivel meghálálja a végeredmény az ilyen próbálkozásokat, ezért szerintem érdemes kockáztatni. és szerintem a duffer testvérek jó úton jártak idén, hogy nem egy durrbele-csinnadratta-bimmbumm évadot prezentáltak nekünk, hanem csak következetesen lépdeltek előre, megfontoltan -organikusan... mert meg kellett rágni a tavalyi események következményeit, új dinamikával frissítették fel a kapcsolati hálót, és közelebb hozták a túlvilági gonoszt (minden szinten, mert fizikailag is terjedt a kór a földeken és a föld alatt, és lelkileg is megterhelő volt, hogy will-be beköltözött az árnyékvilág). persze ezek a változások jártak apróbb hátrányokkal is, például a csapat-dinamika nem csak frissebb lett, de meg is sínylette azt, hogy eleven majdnem végig külön volt választva a fő csapattól, és ezáltal mike is hátrébb szorult a rangsorban, nem tudott igazi vezetővé fejlődni... a tavaly oly’ jól működő nyolcvanas-évek hangulat most is áradt az összes képkockából, persze itt is lehetett játszani az utalásokkal és az arányokkal, az e.t. mellé jöhetett mondjuk a dolog és az aliens is példaképnek... reméljük minden évadban ilyen szépen lépdelünk majd előre a felnőtté válás rögös útján.

„it needs to go back to where it came from to start the loop again.”

úgy érzem, hogy nem volt rossz döntés max landis-éktől, hogy az utolsó epizódra elhagyták a kellemesen bizsergető mindfuck-ot, és a szálak elvarrására koncentráltak. még akkor is ezt állítom, ha a lövöldözős rész sematikusságával nem is voltam maximálisan elégedett -de lehet hogy az volt a baj, hogy farah-ék kommandózása közben sokkal érdekesebb dolgok zajlottak a gép körül. érzelmileg is kielégítőbb volt az utolsó lélekcsere, a váratlanul felbukkanó külön-utasok, és persze az idő-loop helyreállítása. főleg hogy az egésznek fura hangulatot adott az, hogy a két főhősünk igencsak rossz passzban volt az elmúlt időszak sérülései miatt. de aztán minden a helyére kattant, az idővonal teljessé vált, így aztán az évad utolsó tíz percében realizálhattál valami különöst és különösen fontosat -max landis-ék nem egy szokatlan ügyről és egy hagyományoktól eltérő nyomozásról akartak mesélni nekünk, hanem néhány barátság szárba-szökkenéséről -és ahogy a zenés montázsban nézted a kialakult barátságok boldog pillanatait, úgy érezhetted, hogy megérte ezért tollat és kamerát ragadniuk. aztán persze pár pillanat alatt le kellett húzniuk minket a mosolygós felhők közül a földre, mert mégiscsak úgy illik, hogy egy sötét pillanatban zárjuk a show-t. vagy legalábbis sok készítő fejében él ez a tévképzet... (#10.31.)

douglas adams-et adaptálni? eléggé csúszós egy banánhéj... mert annyi őrült ötlete volt a kedves szerzőnek, hogy töményen tálalva megfeküdhetik egy átlagos tévénéző gyomrát. vagy akár áldássá is transzformálódhat ez a sűrű, szőnyegbombázáshoz hasonlítható poénos ötletzuhatag, ha megfelelő kezekbe kerül az adaptáció lehetősége. és milyen szerencse, hogy hollywood egy ifjú kívülálló őrültje, max landis kapta üstökön adams-et, mert nemhogy egy szellemében hithű mű született, de nem tudom elképzelni, hogy miként lehetett volna ennél szórakoztatóbb végeredményt kikeverni... mert a veszett nagy tempóban a néző csak áll, ahogy záporoznak mellette az események, miközben nemcsak a poénok magas oktánszáma hajtja előre a rohanó perceket, de érzelmileg is ügyesen van összeillesztve a hatás... és kedves néző, ne aggódj, ha elveszve éreznéd magad a kezdetekkor, amikor minden sarkon valami új történet-foszlány, egy újabb furcsa karakter vár rád, mert minden szépen összeáll a végére egy nagyon erős, egységes évaddá. egy nulladik évaddá, ha komolyabban megvizsgáljuk a történteket, mert itt a szemünk láttára formálódik a holisztikus detektív ügynökség...

„we need dwayne’s dick to take us into shana. right? we need to be with him and follow him, and he takes us into her. the dick takes us in.”

eddig eléggé zavart, hogy egy olyan david simon sorozatot kell néznem, amiben nincs benne clarke peters, mert nem tűnt helyesnek, hogy kimarad az öreg barát az új mókából, de szerencsére orvosolták ezt a kapitális hibát -és hát mi mást játszhatna a barázdált arcú karakter-színész, ha nem egy kiöregedett stricit... természetesen a fináléra sem változott meg a sorozat jellege, csak ugyanúgy merültünk még egyet a néha megcsillanó, de leginkább hideg és kegyetlen new york-i utcákon, mint eddig. ahol az emberek már csak megvonják a vállukat egy gyilkosság láttán. ahol annyira meglazultak már az erkölcsök, hogy esemény lehet egy nagy-költségvetésű pornó premierje -btw, örülök, hogy nem kerítenek nagy feneket a deep throat-nak, nem menőzni akarnak azzal, hogy beemelik a nagy elődöt, hanem természetesnek érződik, hogy a sztori része, és linda lovelace is csak egy szöveg nélküli cameo, aki integet a háttérből... mert megvannak a magunk kistílű főszereplői, és velük futtatjuk inkább valamennyire az idei sztorikat -és vezetünk be új szálakat, mert gondolni kell a jövőre is, változik a világ. főleg egy ilyen veszélyes környéken, ahol sohasem tudhatod, hogy holnap is te leszel-e még a király... (ahogy egy ilyen sorozathoz (és egy david simon műhöz) illik, egy zenés montázzsal köszöntünk el hőseinktől idénre -és én kábé ott ocsúdtam, hogy baszki, mindjárt vége, fel sem tűnt, hogy már egy órája mártózom jólesően a lucsokban...) (#10.30.)

vannak sorozat-készítők, akik az elmúlt évek kemény munkájával kiérdemelték, hogy odafigyeljen az ember a tevékenységükre -témától függetlenül is akár. david simon és george pelecanos a dróttal és a treme-vel már bizonyították, hogy mesterei a kisrealista, karakterekre építkező tablóknak, így igazán repestem az örömtől, amikor kiderült, hogy a hetvenes évek pornóiparát veszik legközelebb vizsgálat alá -mert egy kifejezetten izgalmas korszak volt ez a szabad szerelemmel, a gazdasági megtorpanással, a lassan őrlődő társadalmi változásokkal. azt persze előzetesen még nem tudhattam, hogy szexipar tárgyalásával is sikerül tökéletesen ballansztba kerülniük -mert (köszönhetően az hbo prémium-jellegének is) nem finomkodták el a naturalista ábrázolást, ugyanakkor sohasem esnek át az ízléstelenség túloldalára sem. meglepő, de egyben örömteli felfedezés volt, hogy nem csak magára a pornó-készítésre koncentráltunk, hanem hátraléptünk egy párat, és lejjebről kezdtük el a feltérképezést, az utca legaljáról, és fokozatosan jutottunk el a profi forgatásokig. és ez így van rendben, nem sietünk sehova, jó látni minden aspektust, örömmel töltjük az időnket a karakterekkel, szívesen mártózunk meg a hiteles korhangulatban. és ez a legfontosabb, hogy a kaleidoszkóp szerkezet, a nyugis tempó magába szippantott, és nem eresztett nyolc órán keresztül -de nem tehetek róla, én erre izgulok, és most úgy érzem, hogy az idei újoncok közül ennél a show-nál elégültem ki a leginkább...

„everything’s all right / yes, everything’s fine.”

már az utazás kezdete óta ott motoszkált szerintem mindenki nézőben, hogy ali-nak maradnia kéne az ígéret földjén, és az írók is úgy gondolták, hogy adnak némi célt a sodródásának -igaz a happyend-et azért még nem érdemelte ki... viszont a többieket egy egész megnyugtató állapotban hagytuk, josh megbékélt a múltjával, maura igazán boldognak tűnik, és shelley-ről is leomlott egy csomó gát meg fal. sarah-éknál építettek leginkább új konfliktusokat azzal, hogy olyan jól tudnak szakítani, mint senki más... bár már az előbb emlegettem, de tényleg kerekre zártunk a musical-énekléssel -sőt, végül szép payoff-ja lett a mario-s szálnak is, molto bello... (#09.25.)

what’s the buzz? we’re going to israel! mivel az írószobában nem akartak továbblépni maura testi átalakulásával, ezért inkább a lelki folyamatokkal foglalkoztunk idén -egy szimbolikus trip-re küldve az egész családot, ami új ízeket, hangulati elemeket emelt be az egyébként is erős összképbe. bár a keserédesség így is megmaradt, ritkán volt komolyabban borongós, ritkán virult ki igazán a boldogságtól, de így is olyan jó volt megint pfefferman-ékkal tölteni az időt... mindenki megkapta a maga szálait, de mivel az évad nagyrészében össze volt zárva a csapat egy szűkebb helyre, így nem lehetett azt érezni, hogy nagy széthúzás lenne az útjaik között. (kicsit azért haragudhatok magamra, hogy ilyen mohó vagyok minden évben a sorozattal, mert most megint rengeteget kell várni erre a lüke és mégis nagyon szerethető családra...)

„maybe he sabotaged all his relationships before they got to the point of emotional investment as a safeguard against rejection.”

direkt rám akartak cáfolni, amikor arról írtam kicsit lejjebb, hogy jól viselik a karakterek a kapcsolataik válságát, mert a finálét rászántuk ezeknek a kezelésére -bár továbbra is vallom, hogy lehetne rosszabb a helyzet... szegény laura-t azért sajnáljuk, hogy a habókos nagyanyjánál ragadt, ahogy val-t is, hogy nem bírja rendbe-szedni a lányával a viszonyt. alex-re viszont egy teljesen új út vár: talán egy kicsit vissza kell vennie az egójából, és felnőtté válni: szép kaland lesz... (#09.12.)

emlékszem, már tavaly is felemeltem a szavam amiatt, hogy milyen kevés az interakció a főszereplők között, és ez idén sem változott érdemben, mindenki éli a maga kis életét, hullámzik a jobb napok/szar napok tengerén, és sajnos csak ritkán jönnek össze, hogy megvitassák ezeket... azt már rég nem várom el a show-tól, hogy megnevettessen, elég ha mosolygásokra futja, de egyébként jól elvagyok vele, nem bántjuk egymást -olyanok vagyunk leginkább, mint a megszokásokba beleragadt nyugodt házaspár...

(the dirty south)

az utolsó epizódoknak minden szezonban kötött a szerkezete, még egyszer a rookie-kra kell koncentrálni, az utolsó pre-season game-nek is róluk szólnia, aztán a végén jöhet a dráma, a cut-day, ahol egy kicsit még izgulhatunk értük, de sajnos (mint ahogy most is) ritkán maradnak benn azok a végső elszámolásban, akik igazán a szívünkhöz nőttek az elmúlt hetekben. de ahogy egy szurkolónak is el kell fogadnia, hogy minden off-season-ben el kell búcsúznia néhány kulcs-játékostól, úgy egy hardknocks néző is pontosan tudja, hogy mire vállalkozik, amikor belevág egy újabb szezonba... (#09.08.)

ahogy azt már sokszor megénekeltem, a hard knocks legfontosabb összetevője a személyiségek, mert érdekes arcok nélkül a show is csak üresen pörög -mert oké, hogy a háttérmunka is tud érdekes lenni, de nem öt részen keresztül... idén szerencséjük volt az hbo-nál, mert akadt az edzőtáborban néhány srác, aki előre tudott lépni, hogy szórakoztasson és magával ragadjon minket. így már képesek voltunk arra az érzelmi befektetésre, ami ahhoz szükséges, hogy mi is úgy érezzük, hogy részesei vagyunk ezeknek a megpróbáltatásoknak... a vágók idén is embertelen munkát végeztek, és értő kézzel találták meg az arányokat az edzések és a magánélet között. az viszont feltűnő volt, hogy az edzői stábból nem sikerült igazán karaktert faragni, de mint mondtam, a játékos srácok kárpótoltak ezért... shit, szimpatikussá tették ezt a tampa-t nekem is, most mi lesz velem ősszel, amikor kétszer is szembenéz majd velük a kedvenc new orleans-om...?

„it’s their own fault. they should have never given us uniforms if they didn’t want us to be an army.”

egy fináléhoz mérten ebbe az epizódba gyűjtötték össze az évad talán legerősebb jeleneteit, legalábbis igen gyakran éreztették velünk nézőkkel is, hogy keményen gyomron vágtak... már a nyitó flashback-kel megadták az alaphangot, ahol láthattuk, hogy miként billogozták meg a szülésre alkalmas női egyedeket -és ha belegondolunk, párhuzamosítani lehet az epizód végén látott másik aunt lydia-s jelenettel ezt, mert amíg itt csak hidegség volt benne, addig ott azért megrendült ő maga is, amikor egy szobalány halálra kövezése került terítékre, mert látható, hogy ő is mennyire kötődik a ’gyermekei’-hez... a gyermek-téma kiemelt szerepet játszik waterford-éknál is, mindegyikük azt hiszi, hogy előnyt kovácsolhat a születendő gyermekből -vagy egy már meglévőből, ha serena játszmáját nézzük a kis hannah-val. mert eddig csak hidegnek láttuk a ház úrnőjét, most viszont a smink alól előtűnt a kegyetlen énje is, aki nem csak az alatta állót alázza meg, de a férjével sem bánik kíméletesen... ahogy a rendszer sem kíméli az eltévelyedetteket, ahogy arra egy kegyetlen példát is láthattunk, hogy mit neveznek igazságszolgáltatásnak isten igaz gyermekei... de közel már a vég, amikor a keményen szorított ököl összeroppan, amikor azt mondják az elnyomott emberek, hogy elég volt... (#09.07.)

az anti-utópiák lényege, hogy felnagyítják a jelen problémát, és egy olyan világot teremtenek így, ahol az ember nem szívesen élne -hát (a) the handmaid’s tale készítői elérték ezt a célt, mert az első pillanattól sikerült elborzasztaniuk a felvázolt társadalmi berendezkedésükkel, a vallásos diktatúrával, ami nem csak hagyományos értelemben vett fizikai erőszakot alkalmaz a hatalom megtartásához, de szó szerint is megerőszakolja a nőket, általuk jogosnak vélt indokokkal... jól működött a koncepció, hogy flashback-ekben bővítik az ismereteinket, de ott is inkább mikroszinten, a karakterekre koncentrálva láthattuk a világ átalakulását. a jelenben meg főleg a személyes perspektívák dominálnak -ezt azzal is érzékeltetik, hogy rengeteg arc-közelivel szűkítik a látóterünket. és csupaszítják le a színészeket, ha már itt tartunk... és a nívós színészgárda meg is hálálja ezeket a feladatokat, sokszor ki mernek lépni a komfortzónájukból (ugye kedves yvonne?)... persze a nyomasztó hangulat nem segíti elő a szerethetőséget, de azért, ha óvatosan is, szívesen merül el az ember ebben az elborzasztó (nem túl távoli) jövőképben...

„the past dictates the future.”

majd pont a finálé lett volna konvencionális, vagy szolgálta volna ki a nézői elvárásokat... oké, annyi lezárás kaptunk, hogy a szuperhősünk (újra-és-újra) lecsapott a gonoszra, tehát a bad-coop vonalat elsimítottuk (az már egy más kérdés, hogy meg sem fordult a fejekben, hogy adjanak nekünk egy cooper vs cooper összecsapást, inkább a lehető leglehetetlenebb ember kezébe helyezték a fegyvert)... de aztán minden összekavarodott, a képek hátterében ottragadt cooper ügynök arca, az idő is megállni tetszett, vagyis inkább újraíródott... merész ötlet eltörölni azt az idővonalat, amit minden rajongó ismer és szeret, és létrehozni egy újat, ahol láthatóan egyik karakternek sem sokkal jobb a sorsa, bár legalább azt elmondhatjuk, hogy az ős-sorozathoz láncoltuk így végül az új kör végét... mert egyébként nem nagyon akaródzott lynch-éknek most sem foglalkozni a kisvárosi karakterekkel, viszont arra volt idő, hogy egy hosszadalmas coda-val zavarjanak össze mindenkit a végén. persze lynch tisztában volt vele, hogy ha a huszonöt évvel ezelőtti felkavaró lezáráshoz hasonló kultikussá nemesedő véget akar, akkor ott kell hagynia minket leforrázva az út közepén, és nem volt hiba ebben, jól átragadt ránk nézőkre is cooper zavarodottsága -’most akkor mi van?!’... (#09.05.)

david lynch egy troll. david lynch egy művész. david lynch egy zseni. mert fogta a már bejáratott, jól eladható termékét, és a címet kihasználva eladta a világnak a tizennyolc órás filmjét, amit bár feldaraboltak egy órás részekre, de azért ezeket sorozat-epizódnak elég bajos lenne nevezni, mert felrúgták velük a hagyományos dramaturgiát, önálló jelenet-füzérekre, össze nem illő szkeccsekre esnek szét, de pont ettől működnek mégis nagy egészként, mert olyan kiszámíthatatlanságot kínál, olyan egyediséget, amit nem találsz meg manapság (sem) a kisképernyőn. lynch-et láthatóan hidegen hagyta a nosztalgia, csak apró pillanatokban engedi meg nekünk, hogy újra érezzük a régi kisvárosi hangulatot, sokkal inkább egy esszenciává akarja sűríteni az elmúlt huszonöt éve műveit, művészi kaleidoszkóppá összehegesztve a művészfilmes hozzáállását, a lüke humorát és a zenék iránti megszállottságát. és látható élvezettel játszik velünk, a kíváncsiságunkat piszkálja, a türelmünket teszteli, bemutat mindenkinek, aki egy legyintéssel el akarja intézni. viszont aki hajlandó követni őt ezen a kikövezetlen úton, azt szívesen vezeti kézen-fogva -hogy aztán sátáni kacajjal lökje bele az ismeretlen sötétbe... láthatjátok a dátumokból, hogy nem minden héten ösztönzött arra ez az utazás, hogy azonnal beszálljak, amint megérkezett az újabb epizód, de minden egyes alkalommal örömmel mártóztam meg ebben a semmihez sem fogható életérzésében. ha itt az út vége, akkor elfogadom, hogy ismét kérdőjelekkel a fejünkben búcsúzunk, de ha valaha is sikerülne összehozni egy újabb agymenést ’twin peaks’ néven, arra is vevő lennék. mert elveszni jó érzés -főleg david lynch fejében. (nem véletlenül nem emlegettem mark frost nevét a kritikában, mert bár nem tudhatom, hogy mennyire vett részt ténylegesen az írói munkában, lynch deformáltan zseniális ízlése teljesen elnyomta az ő hangját.)

„it appears tyrion’s assessment was correct. we’re fucked.”

a nagy találkozások évadát mi mással lehetett volna megkoronázni, mint egy igazi grandioso találkozással, a westeros-i nagy meeting-gel, ami tényleg eldönthette a kontinens és a rajta élők sorsát -a pikánsságát meg az adta, hogy minden résztvevő hozta magával a múlt batyuit, így egy szép csokor verbális egymásnak feszülésnek lehettünk fültanúi. mert ezer éve várunk már arra, hogy a clegane testvérek ismét szemtől/szembe álljanak, vagy hogy bronn odavágjon néhány szellemes sziporkát tyrion-nak. vagy hogy tovább bogozzuk a lannister-ek családi zűrzavarát -ez utóbbi egy csodás cercei/tyrion külön-párbajba torkollott, ahol mind az írók szavai, mind a színészek játéka szikrákat szórtak... azért is jó volt ez a csapat-összehozás, mert mindenki a saját személyiségét dobta be a közösbe, ki az arcoskodását (euron), ki a rendíthetetlen igazság-érzetét (jon). és ott volt cercei, aki szokás szerint teljesen más arcát mutatta, mint ami valójában a gondolataiból következne. mert ő nem fog meghajolni még a halottak tömegeinek súlya alatt sem, ő akkor is a magánszámát fogja játszani az intrikus keveréseivel, amikor már a lába alatt is jéggé fagyott a talaj. csakhogy most lehet hogy túllőtt a célon azzal, hogy elüldözte maga mellől a legfőbb szövetségesét a kétes lépéseivel... hjaj, északon is ügyesen érték el, hogy legyen valaki, aki túlfeszíti a húrt, mert a sok nézői hisztivel szemben benioff-ék igenis tudták, hogy mit akarnak a stark lányokkal kezdeni -intelligensen kezelik őket, akik képesek hosszan felépített hideg bosszúra... bezzeg az éjkirály nem bosszúra szomjazik, csak jeges világuralomra, és ahogy várható volt, megkezdte a hosszú masírozását a következő évad felé... (jon múltját is teljesen felfedték így mintegy három év után, ebben az volt az igazán érdekes, hogy párhuzamosan vágták egy intim jelenettel, mert a kettő olyan plusz információt adott ki, ami nagyon sok nézőpontot meg fog változtatni a későbbiekben.) (#08.28.)

tudom, hogy sokan panaszkodtak egész nyáron a sorozat megváltozott tempója miatt, pedig szerintem a show ezen szakaszában nincs gond a tempóváltással, elmúltak azok az idők, amikor az alapokkal bíbelődtünk, most már itt a payoff ideje (bár ez nem jelenti azt, hogy ne hiányzott volna innen-onnan némi csendes karakter-pillanat)... legalább hétszer leírtam már, hogy nagyon szerettem azt idén, ahogy elkezdték szűkíteni a játszóteret, ahogy összefűződtek a széttartó szálak, ahogy nagy találkozásokat és szívet melengető reunion-okat élhettünk át -és ahol nem kellett már spórolni semmin sem, így nyugodtan lángba lehetett borítani az egész sakk-táblát... nem csak azért a sorozatok zászlóshajója a thrones, mert megszámlálhatatlan hűséges rajongója van, hanem mert technikailag elmossa a határokat a tévé és a mozi között, olyan audiovizuális körítésbe burkolja a történetet, amit még nem láthattunk a kisképernyőn -és ennek a technikai csodának az ikonikus alakjai a sárkányok, akik így kiemelt szerepet kaptak idén, és ők ezt szeretettel és tüzes lángokkal hálálták meg... no, az ember természetesnek veszi, hogy vele van a show, hogy izgul a végkifejletért, hogy együtt fagyoskodik és retteg és intrikál és vedel és szeretkezik a karakterekkel, így nehezen jut el a tudatáig, hogy mennyire a végét járjuk már. és az a baj, hogy most jött el egy újabb hosszú várakozás ideje....

„my story is an embroidery with many beginnings and no end.”

kicsit megijesztettek, hogy a finálé nagyrészét kergetőzéssel fogjuk letudni, de aztán szerencsére hamar véget vetettünk a gonosz regnálásának, és jöhetett az a szívmelengetés, amit sokan nyálasnak tartanak, nekem viszont szükségem van erre a fajta érzelmi löketre, hogy legyen erőm elengedni ezeket a megszeretett karaktereket. már szülés-jelenetnél megkezdték a puhításomat (elsősorban a zenével értek el hatást), de aztán eljött az a pillanat, ami minden igaz rajongó a legjobban szeret(ett) a show-ban -egy klón-találkozó... és bár egy pillanatra megint felmerült az emberben, hogy technikailag milyen kihívás lehet egy ilyen csoportképet létrehozni, de aztán mindent elsöpörtek az érzelmek, mert tökéletesen mutatták be ezeknek a sokat próbált testvéreknek a kötődését egymáshoz. és sok esetben az ember örül annak, ha vegyül egy kis keserűség is az édes íz mellé az utolsó falatnál, most cseppet sem bántam a totális happyend-et, mert igenis a sok nehézség után kiérdemelték ezt a karakterek. (#08.13.)

tisztában voltak azzal az írószobában, hogy ez lesz az utolsó évad, így az események végkifejletével együtt a hangulatot is sokkal sötétebbre festették -és én általában respektálom, ha valaki ennyire kitart a koncepciója mellett, még ha nem is mindig értek egyet a döntésével... mert összességében tetszett az évad a határozott céltudatosságával, a nagy megoldások izgalmával, de egy picit hiányzott az a könnyebbség, a szertelen játékosság, ami eddig erősebben jellemezte a korábbi szakaszokat. de tényleg megértem, hogy háttérbe kellett szorítani azokat a karaktereket, akiket leginkább comic relief-nek használtak (hendrix-ék, helena, krystal, felix), hogy legyen elég idő eljutni a célvonalig. viszont azért nagy pozitív kalapemelés adnék, hogy jutott idő kicsit benézni a klónok hátterébe, gyerekkorába, mert szépen egészítették ki a róluk kialakult képet... no, a sztori teljes lett, a gonosz legyőzetett, a csajok megtalálhatják a maguk boldogságát az életben. örülünk, de egy picit szomorúak is vagyunk. megyek is, megnézem az imdb-m, hogy mi tatiana következő projektje...

rendre verbális akadályba ütköztem, amikor ajánlani akartam az ismerőseimnek a sorozatot, mert kínosan ki akartam kerülni azt, hogy lényegi információt nyújtsak át, így általában ezt makogtam: hát van egy lány, aki egy vasútállomáson látja, hogy egy rá tökéletesen hasonlító másik lány a vonat elé ugrik, szóval, izé, nézzél bele, mert tök jó... mert azt gondoltam, hogy ha nekem már lelőtte a promóció a klónos csavart, akkor más hadd lepődjön már meg a legfontosabb fordulaton -enélkül a kulcs-infó nélkül viszont nem tudtam eladni senkinek a show-t... pedig örültem volna, ha az ismeretségi köröm is rákap, mert még ha nem is tartozott sohasem a legnagyobb kedvenceim élbolyába, mindig szívesen eltöltöttem azt az évi 10 részt a klónjaimmal. mert sohasem unatkoztam, az írószobában gondoskodtak arról, hogy mindig érdekesen gördítsék előre a mitológiai hátteret, újabb és újabb gonoszok keserítsék meg hősnőink életét, ugyanakkor arra is ügyeltek, hogy a gonosz elleni nagy csatában jól érezzük magunkat, azaz sok humorral tegyék lebegősebbé a hangulatot. és bár az első évad után azt éreztem, hogy veszített a sorozat a bájából, leginkább azért, mert fókusztalanul csapkodtak a szálak, később visszatért a hitem, amikor erősebben fogták az alkotók a gyeplőt... eddig gondosan kerültem a sorozat legfontosabb aspektusának a dicséretét, hogy a végére maradjon a leghangosabb hozsanna: tatiana maslany... mert lehetett volna bármilyen megcsavart összeesküvéses rejtély-központú sztorit írni, vagy összetett karakterekkel zsonglőrködni, ha nincs ez a csöppnyi színésznő, aki kaméleonként azonosul a számtalan szerepével, aki annyira el tudja különíteni a klón-személyiségeket, hogy még öt év után is rendre emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ezeket a karaktereket ugyanaz a színésznő játssza (és akkor még nem beszéltünk a rajongók által mindig körülimádott klón-játszik-klónt jelenetekre, vagy azokra a technikailag magas szinten létrehozott pillanatokra, amikor számtalan klón tartózkodott egyetlen helyen)... úgyhogy én szívélyesen köszönöm az elmúlt öt évet, jó kis kaland volt, és köszönöm tatiana-nak a felejthetetlen játékot, és kívánok neki még hosszú és tartalmas karriert.

„hello, oliver. welcome back to purgatory.”

lian yu a kezdetektől velünk van, az első képkockákat ott töltöttük, aztán rendszeresen visszatértünk rá, akár a flashback-ekben, akár a jelenben. ahogy oliver életében egy meghatározó helyszín, úgy mi is kötődünk hozzá -így teljesen logikus volt, hogy mivel egy kört akartak leírni az alkotók az eddigi öt évvel, így itt kellett játszódnia a finálénak is... lehetett volna ez egy pofásan koreografált, de unalmas 40 perces verekedés is a két csapat között, de szerencsére nem kizárólag az akció felől közelítették meg az írószobában a forgatókönyvet, hanem a karaktereken keresztül is -és nagyon okosan összepárosították azokat, akiket kellett, hisz’ volt bőven mit lerendezniük az al ghul nővéreknek vagy thea-nak és malcolm-nak... (arról már nem is beszélve, hogy milyen szívet melengető volt látni egy hármas spartacus reunion-t...) de azért prometheus tervének grande finale-ja bőven tartogatott izgalmat (ahogy a múlt-szálon is elő lehetett húzni dolph lungren-ből a vadállatot) -de igazából akkor húzták be leginkább az embert a fizikai összecsapásokba, amikor érzelmileg is jól alá voltak támasztva a jelenetek... adrian chace egy őrült, ez eddig sem volt kérdés, és pont ezért hittük el róla, hogy képes bármi őrületre -viszont az oliver-ben lakó igazi hős jól állta a lelki megterhelést, hogy aztán az utolsó pillanatban rádöbbenjen, hogy úgy győzött, hogy közben veszített... (#08.09.)

mindig nagyszerű érzés látni, amikor egy sorozat alkotói belátják a hibáikat, visszafejtik az alapokig a működő elemeket, és újra összerakják úgy a show-t, hogy mégsem érződik olcsó nosztalgiának csupán az alapokhoz való visszatérés... nem, mert átüt az évadon az az alkotói szándék, hogy a néző ezt az öt évet egy kerek egésznek érezze -mármint szó szerint kereknek, ahol a fináléval önön farkába harap a közmondásos kígyó... de szerencsére nem erőltetetten próbálják úgy alakítani a flashback-ek utolsó felvonását, hogy megérkezzünk a pilot nyitásához, hanem pofás orosz gengszter-sztorit kerekítenek belőle, ahol végre újra azt érzi az ember, hogy okkal vannak a sorozatban a visszaemlékezések, mert ügyesebbek a párhuzamok, izgalmasabb a történet, mint az elmúlt két évben... és két év kellett ahhoz is, hogy belássák az írószobában, hogy a sorozatnak a rögvalóság áll jól, a természetfeletti elemeket ledobja magáról -így nagyon okosan hoztak egy gonoszt, aki nem az erejével vagy a nyilazós tudásával keltett félelmet, hanem az intelligenciájával és a pszichológiai hadviselésével. először meglepőnek tűnt, hogy viszonylag hamar felfedték a kilétét, de így lehetett igazán kijátszani az összes kártyát vele kapcsolatban. az is jót tett a show-nak, hogy felfrissítették az arrow-csapatot, és szerintem a nézők többségének nagy örömére a magánéleti zűröket is lecsökkentették egy egészséges szintre... a tavalyi és a tavalyelőtti csalódás után a fene se’ gondolta az évad elején, hogy az arrow lesz az univerzum idei ékköve, de szerencsére sikerült majdnem minden résszel bizonyítaniuk az alkotóknak, hogy létezik visszatérés, mindenki számára elérhető a megváltás és a megbocsátás...