soroló

„god’s either dead or running on double-as.”

az már egy szép fizikai teljesítmény, hogy sikerült tartani a múlt heti tempót, aztán, egy kitartó sportolóhoz mérten, még sikerült meghúzni az utolsó métereket (nem érdekel, hogy a pink floyd menedzsmentje mennyit kért a használati jogért, baromira feldobta a végét a zene). bár hozzátenném, hogy nagyon élveztem az epizódot, azért az évadhoz hűek maradtak vele. mert minden alkalommal, amikor mr.dominic-ékhoz kapcsoltunk, sürgettem az órát, hogy menjünk, lépjünk tovább, veszélyben a gép, hahó, miért itt időzünk, nincs értelme megemelni mr.reese-ékért a pulzusom egy ilyen szituban. hálistennek a gép hallgat rám, bár egyébként is erősebben aktivizálta magát az epizódban, mint máskor. ms.root-tal is végig kapcsolatban volt, ami mindig vicces szitukat eredményez (és imádom, ahogy látszik amy acker-en, hogy mennyire imádja a szerepet) -és szerettem is ezt a kincsvadászatot, amire a számtech-osztálynak be kellett neveznie. aztán jött a már megénekelt hideglelősen jó zárás, és most nagy szemekkel kell pislognunk a cbs-székház felé -ugye nem hagyjátok cserben az emberiséget..? ($05.10.)

a programozó egyik legfőbb feladata, hogy megkeresse a hibát. itt viszont az a baj, hogy még akár ki is lehetne kutatni, hogy mik voltak azok, amik nem működtek, de a nagyobb bajom, hogy az írói szándékot nem látom az egész mögött. illetve az alap-motívumok megvannak, a csapat bujkál az elején, kicsit visszavisszük a kezdetekhez a hangulatot, csak szolidan adagoljuk az egyre scifibe hajló főszálat, sodrunk mellé egy földhöz-ragadtabb mellék-vonalat, jön pár heti-szám, aztán összeáll minden a végére. hát nem állt... mivel megmutatták tavaly, hogy mennyire erős tud lenni a sorozat, amikor tényleg nagyobb ívekben gondolkoznak, én nem akartam visszanézni, hogy milyen volt korábban, nincsenek igényem a heti-számokra sem, felőlem drámai scifi-akcióba is boríthatnák az egészet, csipetnyi beszólogatós humorral fűszerezve, és most itt örvendezhetnék. meg szomorkodhatnék, mert az biztos, hogy nézettségi harakiri lenne. mert értem én, hogy talán így még van esély a túlélésre, de a maroknyi megmaradt rajongó jobban örülne egy erőteljesebb gonosznak, egy határozottabb főszálnak, magasabb számú térd-lövésnek. tetszett.

„that is a lot of fucking zeroes.”

hogy is hagyhatnánk el a fiúkat egy kis szünet kedvéért, ha nem baromi pozitívan, talán a kozmikus karma végre jó helyre lő. ugyanakkor vannak baljós előjelek, hogy nem marad minden ilyen pezsgőbuborékos napfényes vidámság, eléggé ketyegő bombának tűnik a készülő film, és a magánélet is mindig be tud kavarni -áhh, haver, ne légy más ilyen lelombozó, solamente libremente! ($04.28.)

jó hosszú volt az évad -de ha belegondolunk, nem sok mindent történt. mármint hogy nem voltak olyan nagy horderejű események, csak lötyögtek a srácok ide-oda, történt velük jó és rossz, de igazság szerint nem is kell több. nem hiányolom a nagy drámákat, elég, ha néha komolyabban vesszük az életet. nem várom el, hogy minden egyes percben halálra röhögjem magam, de azért legyen ott az arcomon a permanens mosoly. igazából annyi kell, hogy ellegyek a srácokkal, és ez legyen jó. csak jó. tetszett. (egy dolognak esetleg örülnék, ha még egy kicsit bennfentesebbek lennék a hollywood-i mindennapi mocsokban.)

„ragnar asked me to build him one last boat.”

lehet, hogy tényleg meg kéne fontolnom, hogy áttekerem a previously-kat, mert most is túlságosan emlékeztettek rá, hogy mit mondott a jós ragnar-nak, így egyből bevillant az a kép, amit aztán meg is kaptam a megfelelő pillanatban a templom oltára előtt. de. annak ellenére, hogy odalett a meglepetés, tudtam élvezni az odavezető utat is, alig vártam, hogy tényleg megtörténik-e, és közben eljátszottam azzal a kósza gondolattal is, hogy mi lenne a sorozattal a főszereplője nélkül -plusz a búcsúzások is hangulatosra sikerültek. akkor meg már főleg magával ragadott a hév, ahogy a viking gyászmenet éneke keresztény dallamokba kúszott át. és akkor a király visszatért közénk... a felállás természetesen jövőre is nagyon érdekes lesz. örülök, hogy rollo és leendő jövendőbelijének a kapcsolata már meg volt alapozva a korábbi részek összenézéseiben (nem úgy, mint a gróf rajongása a fiftyshades iránt...). bár valószínűleg a bimbózó szerelem mellett lesznek valami apró csaták is. mert ezek a nyugtalan északi népek sosem bírnak magukkal... ($04.25.)

igazság szerint két osztályzatot kéne adnom erre az évadra -mert jól elkülöníthetően két részre lehetett osztani, és különbözően tetszett a két fél. kicsit átmeneti részén jártunk a történetnek, talán ez tehet mindenről -mert az első fele még az előző etaphoz tartozott, angol-földet tapodtunk, tovább bonyolódtunk az ottani belügyekbe, a régóta vágyott letelepedés illúziójába. széthullott a csapat, és így az epizódok is kicsit szétesettek lettek, nem minden tudott működni. de aztán dél felé fordult a tekintet... a frankok elleni felemás kimenetelű hadjárat már sokkal jobban megközelítette az elvárt szintet, összesűrűsödtek az események -és a vér a kardok élén. meglódultak a látványosok is, olyan ostrom-epizódot kaptunk, ami tökéletesen használta ki a tévés kereteket, meghozva az azt epikus érzetet, amit sokszor keresünk a történelmi művekben. a karakter-ívek is rendben voltak, ragnar lába alól jól kihúzták a talajt, egyedül floki picsogásaival voltam képtelen kibékülni. ...hát, ahogy mindezt papírra vetettem, meg is világosultam: nincs szükségem két osztályzatra, az a néhány botlás menet közben eldöntötte a kérdést -tetszett. jövőre lehet harcolni a javításért...

„eat that, you stupid macrophage!”

úgy látom, nem csak nekem vésődött be mélyen a ’vérbeli hajsza’ című film gyerekkoromban (meg persze az ilyen testen belüli élményeknél mindig előjön az ’egyszer volt, hol nem volt...’ rajzfilm-sorozat is, de az annyira európai, hogy az amcsik biztos nem ismerik). mert hogy megkaptuk annak a filmnek az archer-es paródiáját. egy elszállt ötlet (miniatürizálás! igaz, hogy voltak már a srácok az űrben is...), sok veszekedés, a végére egy kis izgalom, majd röhögés a gyönyörű kudarcon. sosem gondolná az ember, hogy negyven percen át is bírható a sorozat töménysége, pedig simán becsúszik a véráramba, és nevetésig csiklandoz... (too much?) ($04.08.)

visszatértünk a kémkedés terepére, volt is egy-két őrült küldetés, de azért másra is jutott idő (még őrültebb ötletekre! új, elszállós drog került az írószobába, mi...? gondolok itt mondjuk az űrlényekre meg a fináléra.). kicsit aggódtam, hogy a gyerek majd levesz kicsit a humorból, hogy komolyítani akarják majd vele archer-t, de csak épp annyi felelőséget kevertek az italába, amennyi belefért a humor mellé. óhatatlan egy ilyen felépítésű sorozatnál (főleg a hatodik évadban), hogy hullámzó lesz a minőség, hogy nem minden fog működni, hogy túlságosan tudjuk már, hogy ki hogy fog reagálni az adott szituációban, de azért olyan még nem volt, hogy ne szórakoztam volna prímán, miközben néztem. tetszett. jövőre talán megint kicsit frissítenek a formulán, és én garantálom, hogy akkor is jól fogunk szórakozni. (és várom, hogy fejlesztenek-e még a grafikán, mert idén már eljutottunk a ’gyönyörű’ szintre.)

„congratulations, will schuester. you and your little glee club have accomplished something quite remarkable.”

múlt, jelen és jövő. most már tendenciózusan használják az írók ezt a formulát a sorozatok végén, amikor visszanézünk a kezdetek elé, hogy kontrasztként szolgáljanak a karakterek akkori énjeik a maiaknak, hogy lássuk egyben az utat. majd megmutatják nekünk a jövőt is, hogy megnyugodhassunk, hogy minden oké lesz velük. jó volt visszaemlékezni a kezdetekre, még az azóta kikopott zenei aláfestést is visszahozták, és jókat mosolyoghattunk a cserfes és önző rachel-en, a nagy barátságok előtti állapotokon. sajnos ez nem lehetett teljes cory monteith nélkül, de amennyire lehetett, ott volt ő is velük. velünk. aztán az utolsó részben mindent a helyére klappoltattak, mindenki megtalálta a helyét. bár lea michelle-nek végig könnyes volt a szeme az egész részben, én kemény férfihez méltóan tartottam magam, de valahogy nem is akart jönni a meghatódás -egész az utolsó dalig. nem azt mondom, hogy könnyekben törtem ki, de átjárt az a furcsa állapot, az elmúlás és a nosztalgia, a vidámság és a szomorúság tökéletes elegye. és megtapsoltam az utolsó meghajlást. megérdemelték a srácok. ($04.05.)

az az igazság, hogy kicsit elszaladt mellettem az évad, vissza kellett néznem, hogy mik is történtek, mert itt volt velem az elmúlt hetekben, élvezettem is néztem nagyrészben, de valahogy igazán nem tudott emlékezetesen bevésődni. oké, a búcsúra biztos emlékezni fogok, vagy az esküvős epizódra -de ez talán kicsit kevés lesz egy utolsó évadhoz. szegény új srácokat kicsit sajnálom, hogy nem juthatott nekik elég idő, mert nem elég, hogy rövidített volt ez a kör, de nem lehettek a középpontban, mert a nézők a régi bandától akartak elbúcsúzni. én is. így menthetetlenül az érdektelenségbe süllyedtek. ...olyan szépen megfogalmaztam mindezt, és most dobhatom ki az egészet, mert lehúzni egyáltalán nincs szívem, mert nem volt rosszabb, mint a korábbi évadok, meg volt benne ugyanúgy a szerethetőség, az a vágy, hogy magasra emelje az egyenlőség zászlaját, hogy méltón búcsút vehessünk a mckinley minden tanulójától és tanárától. ezért adok ’tetszett’-et.

azt hiszem, hogy a pilot az egyik legtöbbet látott sorozat-epizódom (ha jól számolom, akkor kétszer volt meg a sima pilot és háromszor a bővített változat, egyedül vagy különböző rokonokkal). teljesen magával ragadott annak idején, hihetetlenül friss volt akkoriban, mérhetetlenül szerethető, csipkelődős és imádnivalóan bájos. és ezt tudták tartani az első évad végéig, az én lelkesedésem is szárnyalt a katartikus fináléig, egyre fertőzve meg újabb embereket, újra-és-újra hallgatva nagyszerű dalokat. aztán már a második évadban érezhető volt egy kisebb törés, mert az alkotók túlságosan ki akarták szolgálni az egyre népesebb rajongó-tábort, jöttek a kevésbé működő aktuális pop-dalok, egy-egy karaktert egy ötletért vagy poénért kiforgatták önmagukból, majd vissza. aztán a harmadik évadban teljesen elvesztettem a lelkesedésem, már csak megszokásból indítottam a részeket, és be kellett látnom, hogy bár szeretem ryan murphy munkáit, hozzá kell szoknom, hogy nem tudja végigvinni a sorozatait azon a magas színvonalon, ahol elkezdi (szerintem ebben szerepet játszik az is, hogy mindig új kihívásokat keres, másfelé fordul a figyelme, és ez az elfordulás érződik is). kicsit visszanyertek maguknak, amikor behozták a new york-i szálat, bár ezzel meg azt érték el, hogy az ohio-i történések értek kevesebbet a szememben, de valahogy kisebbek lettek a kilengések, kevesebb a nem működő epizód. így evickéltünk el a sorozat végéig, az eredeti bájat már rég magunk mögött hagyva, de mivel a felszíni idétlenkedések és rossz döntések alatt végig ott pislákolt a hatalmas szíve, így sosem fordult meg a fejemben, hogy bármikor ki akarnék szállni. köszönöm, hogy emberek millióit neveltétek toleranciára. köszönöm a rengeteg dalt a lejátszómon. köszönöm lea michelle-t. köszönöm a felemelő pillanatokat. köszönöm, hogy hitet adtatok a lúzereknek. köszönöm. tetszett.

„everyone is a monster to someone. since you are so convinced that i am yours, i will be it.”

ez is egy finálé-írási technika, amit itt láthattunk -30 percen át foglalkozunk még a karakterekkel, a kényes szituációkkal, aztán az utolsó húsz percben robbantunk mindent, ami a kezünk ügyébe kerül, hogy mindenképp jó szájízzel hagyják el a nézők a hajót. de egyáltalán nem baj, hogy mr.mcgraw még egyszer összecsaphatott (szóban) a barátból lett ellenséggel, hogy billy-ék ellenállási próbálkozásait is láthattuk, valamint azt, hogy milyen gyorsan alakulnak át nassau erőviszonyai, amint a szöszi kikerült a képből. nem mondom, hogy a látvány (és dráma) felerősödését nem élveztem jobban, de ezek ketten akkor táncolnak igazán, ha jól fonódnak egymás karjába. és a kiszabadulásra és a város pusztítására nem lehetett panaszunk. arra meg főleg nem, ahogy mr.silver eljutott egy olyan pontra a történetében, amit mindannyian félve vártunk -pont azért a fájdalmas brutalitása miatt, ami be is következett. igazság szerint nem tudom, hogy kire legyek mérges, magamra vagy az írókra, mert pont a legvégén kezdtem igazán azt érezni, hogy ebből kérnék még -és most rakhatom el januárig magamban ezt a kincset... ($03.31.)

szerintem már megszöktek azok mind, aki nem tudták megszokni, hogy ez egy igazi kalózkodás nélküli kalóz-sorozat (bár én még mindig ’csöcsös-kalózos’-nak hívom, pedig idén még a pucérkodással is csínjábban bántak...). mármint, hogy nem rum-vedelő, félszemű, papagájos, maskarás emberek hajózgatnak és fosztogatnak, hanem sokkal inkább egy igazi történelmi sorozatra akarnak hajazni, annak minden intrikusságát magukra öltve (gondolom az sem véletlen, hogy a kincses sziget karakterei mellé bekasztingolták a valóságból hozott haramiákat is). sőt, idén nem csak a szar-kavarás volt fontos, hanem a kalandokról a karakterekre helyezték át a hangsúlyt. tetszett, hogy ennyit megtudtunk flint kapitány drámai múltjáról a flashback-ekből, kicsit sajnáltam is, hogy az évad felétől elfogytak ezek a visszaemlékezések. de long john silver is elkezdte a hosszú menetelését a kezdeti arany után sóvárgó kis fickótól. apropó, idén nem sok szerep jutott az elvileg mozgatórugóként funkcionáló aranynak, de azért végig ott volt a háttérben, hogy jövőre újult erővel csábíthassa hőseinket. meg persze egy csomó mindent elő lehet majd szedni a brit flottától egy új ellenfélig. az alapok egyre erősebbek. tetszett.

„you’re a small, weak nothing. and with the world how it is, you’re even weaker.”

van az a szintje az emberi hülyeségnek, amit már nehezen tolerálok -és ma feszegették ezt a határt erősen... és nem arról van szó, hogy nem értem meg a mozgatórugókat, mert például sasha megkészülésével nem sok bajom volt, mert láttam végigmenni az úton. de a pap hisztijét, a gyáva alak erőszakba fordulását, és az alkoholista asszonyverő tetteit nem tudom így szemlélni, egész egyszerűen csak bosszantott a sok hülyeségük. arra viszont jók voltak, hogy fokozzák fel a feszültséget a rész végén, mert azért komolyan aggódtam glenn-ért, rick-nek is volt egy meccse a dögökkel, és az atya is vészesen közel került a puska rosszabbik végéhez. daryl-ék már korábban letudták a maguk szorult pillanatát, de ők már a következő évadot készítik elő, úgyhogy ne is essék több szó a diszkóval vonzott z-kről. persze nem csak a giga-tépésekkel növelték a feszkót, hanem ott volt a bizonytalanság is, hogy mi lesz a szellemi összecsapással a kétféle mentalitás ütközésekor, ahol megint nem az észérvek győztek -hanem az emberi hülyeség... (carol-t külön kiemelném, mert nagyon szeretem azt a cool-ságot, ahová őt elvitték az első évad gyámolatlansága óta.) (jé, tényleg, volt már olyan záró-rész, ahol megkíméltek az írók minden fontos szereplőt? és még a szokásos nagy összecsapás is elmaradt az adott ellenféllel -na majd jövőre...) ($03.30.)

annak ellenére, hogy különböző témákkal fel lehet osztani az évadot tömbökre, most nem éreztem azt, hogy komolyabban ingadozott volna a minőség, hogy ásítóan érdektelen részekkel töltötték volna ki a kötelező penzumot. persze, voltak rossz döntéseik (khmmm-művészkedős-epizód-khhmmmm...), de szívesen ültem le tizenhat héten át hétfő esténkét alámerülni. hamar lerendeztük a tavalyi cliffhangert, aztán egy kis bolyongás után megint láthattunk egy nem jól működő közösséget. majd újabb tikkasztó bolyongás következett, és egy merőben új szituáció -amikor megfordul a nézőpont, ahol hőseink az erősebb ’faj’. továbbra is érezhető a határozott cél, hogy a rohadó bőr-cafatok alól kiássuk a lényeget -lehet-e embernek maradni az embertelenségben. és az idei évadot elnézve azt kell mondani, hogy sajnos vesztésre állunk... tetszett.

„release the bugs!”

a tévé-csatornáknál még mindig imádják a cliffhanger-eket, mert azt hiszik, hogy azok nélkül nem térnénk vissza jövőre. most úgy gondolták, az a legjobb ötlet, ha borítanak mindent az asztalról, hogy megsajnáljuk carol-t (azért az kétségtelenül vicces volt, ahogy a két nő halálra rémült a főnökasszonytól), hogy ne legyen egyszerű a srácoknak a sorozat-készítés hollywood-ban. de legalább matt bosszút állhatott az idióta game show felvételén... az ifjú anyukának gratulálunk, mmmmm... ($03.21.)

van olyan, amikor egy sorozat irányt változtat, és az ember már nem szívesen követi ezen az új úton. az episodes sem arról szól már, hogy belesünk hollywood kulisszái mögé, és ott vicces és undorító dolgokat találunk, idén alig voltunk forgatáson, mindent átitatott a magánélet. de itt mégsem érzem azt, hogy nem szívesen baktatnék a srácok után a hegyoldalban, mert jól érzem magam a társaságukban. még akkor is, ha a sok feldobott téma után azt veszi észre az ember, hogy körbe-körbe járkált, és igazából nem jutott semmit sem előre. teszett.

„mutants are human.”

egy finálé lehet nyugodtan bestof-ja egy évadnak, először egy kis magneto, aztán sok (sok-sok) sentinel. kicsit a mesterséges intelligencia elszabadulásának kérdését kapargattuk, mert sosem jó ötlet egy gép kezébe nagy hatalmat helyezni, ő a maga hideg logikájával felül fogja írni a mi céljainkat. de nem sokat agyaltunk ezen, a lényeg úgyis a bunyón van, nem...? még xavier is beszállt a maga módján. most ezt megúsztuk, de nem nagyon bízom az emberekben (és mutánsokban), hogy tanultak volna az esetből... ($03.08.)

ha képregényeknél felmerül az a kérdés, hogy a történet vagy a rajzok fontosabbak-e, akkor a rajzfilmeknél is ott a kérdés az ember előtt: túl tud-e lépni az avittas kinézeten, ha érdekli, miről akarnak mesélni neki? és bár én a kilencvenes évek hajnalán szocializálódtam, mégsem érzek nosztalgiát, inkább megmosolyogtatónak látom ma már ezt a rajz-stílust, színkezelést. de szeretem a szuperhős történeteket, érdekel, hogyan dolgoznak fel egy rakás ismert x-sztorit, meg egyébként is, így könnyebb bepótolni egy csomó kimaradt klasszikust, mintha az ember beleásná magát három tonna füzet alá. aztán lehet, hogy ott is húzná a száját a rajzolók miatt... tetszett.

„i have no intention of killing you, mr. stark. i am going to make you suffer.”

az a jó az eleve elrendelt rövid évadokban, hogy az írók tudnak nagyon tudatosan építkezni -tényleg úgy gondolkodni, mintha egy extra hosszú filmet készítenének. így a finálé igazi finálé lesz, ahol össze kell csapni a gonoszokkal, és jönnie kell valami lezárásnak. stark sr.-nak vissza kellett térnie, és nem is csak azért, hogy a mosolyától leolvadjanak a bugyik, hanem hogy egy kicsit foglalkozzunk az ő lelki épülésével is, hogy a bűntudatán keresztül az embert is lássuk a puccos játékszerei mögött. mint kiderült, a gonosz oroszokat hagyományos bosszú vezette, ez alap felszereltség minden negatív karakternél, fontosabb ennél, hogy mennyire nehéz legyőzni őket, és hát kellően küzdöttek mindkettejükkel hőseink. érdekes, hogy peggy carter amennyire harcol az elismerésért, annyira hidegen hagyja, hogy mit gondolnak róla. de hát ki tudna kiigazodni a nőkön -még howard stark sem... ($02.26.)

az a jó, hogy nem csak kötelességből kell néznie az embernek mindent, ami a marvel cinematic universe-hez kapcsolódik, hanem mert tudhatja előre, hogy minőséget fog kapni. meg már az első cap film (és az x-men first class) idején kiderült számomra, hogy mennyire tudnak működni a történelmi környezetbe ágyazott szuperhős-sztorik. oké, itt nem voltak latex-ruhák, nagynevű hősök, csak egy nő... persze ezt csak azért írtam, hogy utaljak arra, hogy nem csak a színvilággal meg a korabeli automobilokkal utaltak a háború utáni világra, hanem igencsak hangsúlyos volt a nemek eltérésének társadalmi problémája. de meg is értem a hímsoviniszta férfitársaim érveit, sokkal kellemetlenebb, ha egy nő jár túl az eszükön, netalántán a gyengébbnek gondolt rúgja szét a seggüket. és peggy carter-nek könnyen mennek az ilyesmik, hailey atwell meg továbbra is lubickol a szerepben, de jó partnereket is kapott maga mellé (éljen a hús/vér jarvis, mint humorforrás!). aki meg tényleg csak a komplettitás véget nézné, nyugi, utalnak eleget a filmekre. és ahogy elnéztem a főcím utáni jelenetet, ezek száma még tovább dúsulhat egy hipotetikus második évadban. tetszett.

„i nearly got FUCKING EVERYTHING!”

everything is in right place. azért nem semmi munka lehet úgy kisakkozni minden szálat és minden karaktert, hogy a fináléra és egy helyszínre koncentrálódjon minden, és mégse’ legyen erőltetett. minden szempontból a megfelelő helyen értük el a csúcspontot, az egész epizódnak delejező hatása volt, kezdve a kíméletlen tárgyalással az elvtelen, ámde anyagias zsidóval, majd jöhettek az ünnepi rakéták, a régóta beharangozott verseny (amiből persze jó sorozatos szokás szerint semmit sem láttunk, de nem is az volt a fő attrakció). persze nincs forradalom vér nélkül, de most nem a testeken esett a csorba, hanem tommy sebzett fel néhány lelket a nagy terv végrehajtása közben, vagy csak úgy rossz ütemezésből kifolyólag (még nem tudom, hogy örülök-e a pregnant-szálnak, próbálok bízni az írókban). bár megértem, hogy mr.campbell végzetét más kézbe adták, nekem kielégítőbb lett volna egy végső összecsapás tommy-val. de neki más dolga volt. mindig kíváncsian várom, hogyan írják meg az ilyen szorult helyzetek feloldását, de bevallom, hogy megfordult a fejemben, hogy nem akarják feloldani, hogy igazán meglepőt húznak főszereplő ügyben -de igazából kinek lett volna az jó...? ($02.24.)

azt hinnéd, hogy ahogy távolodunk a háború borzalmaitól, konszolidálódni fog a helyzet, az emberek megnyugszanak, kivirágzik az élet. de tommy shelby nem tud meglenni a háború nélkül -így keres magának egyet. kiskirály lehetne birmigham-ben, de neki london-ra fáj a foga. és egy olyan műveletbe kezd, amitől az eddig is borongós hangulat még sötétebbre vált. mert persze az ellenfelek sem véletlenül kerültek azokra a trónokra. bevallom, kicsit húztam a számat, hogy a gonosz zsarut nem búcsúztattuk az előző évad végén, de annyira lealjasították idén a kicsinyes bosszúvágyával, hogy perverz élvezet volt utálni őt hétről-hétre. azon kívül, hogy beszereztek még néhány nagyszerű színészt, nem sok újat tudnék mondani az előző körhöz képest, pontosan azt a magas színvonalat kapom megbízhatóan, amit elvárok a bbc-től. tetszett.

„well, the cat’s away, so we mice might as well play a little.”

karácsonykor mindig utazik a család, de ez jó dolog, kiszakadni a megszokott rendből. egy szép helyre mentünk most is, még új zenei téma is dukált az új kastélyhoz. és új szereplők is, mert szegény lányok még mindig egyedül vannak, fel kell kicsit piszkálni a férfiak iránti vágyaikat. és hát azért is kellett ez az összeröffenés, hogy az após megszeresse végre rose-t -sokáig tartott, pedig nem egy nehéz feladat. ennek a szálnak is voltak jó összetevői, egy kiállhatatlan komornyik és jó adag barrow-lelemény, ami persze kicsit máshogy sült el, mint ahogy tervezte, de a legfondorlatosabb elmék is tévedhetnek. hjaj, jártunk egy újabb kört a bates-házaspár börtön-kálváriája körül, remélem nem koptatjuk többé a lábunk arrafelé. mert nincs baj velük, de azért vannak olyan párosok, akiket szívesebben nézzünk együtt, már ha nem sértek meg senkit. de szerintem mindenki imádja a két öreglányt, akik egyre kevésbé osztják ki egymást, de ez a szeretetteljesség is jól áll nekik. ahogy a lenti világ két rangidősét is jó látni együtt. az viszont nem kétséges, hogy megint megbontják a csapatot jövőre, igaz, most nem olyan drasztikusan, mint korábban... az utolsó húsz percre kaptak észbe, hogy karácsonyi részt kéne írni, de ezt csak azért nem rovom fel nekik, mert így beleadtak mindent, igazi szívmelengető (ám egy cseppnyi keserű-csokit tartalmazó) finálét kaptunk. ($02.03.)

egyre furább ez a (titkos) viszony, amit a sorozattal folytatok. épp ésszel felfogom, és tisztán látom azokat a hibákat, amik miatt menekülnöm kéne -hogy igazából csak hömpölyögnek a nem túl eget rengető események, hogy mennyire túlhúznak bizonyos szálakat (jellemzően pont azokat, amiket az ember a háta közepére sem kíván), hogy több karakterrel sem tudnak jól hozzányúlni. és mégsincs szívem elengedni, sőt, kicsit felpezsdülök még most is, amikor felcsendül a zenei főtéma, és rendre azt veszem észre, hogy el is telt az adott részre kiszabott penzum. így a válás szóba sem kerül, mint opció, sőt, igazából be kell vallanom, hogy én még mindig szívesen jövök ebbe a rusztikus házba ennyi év után is, és inkább elfordítom a fejem, ha azt látom, hogy hullik a vakolat. (gyenge) tetszett.

„will all this singing kill our nielsen ratings?”

fokozták föl-és-föl, hogy vajon hogyan fogja minden karakter megúszni ezt a slamasztikát, és persze jól ismerve a hollywood-i nagy íratlan szabálykönyvet, addig húzták a csókot, ameddig lehetett, majd a végén szétrobbantották az egész csapatot, hogy egy esetleges folytatásban felfrissült kalandokat tudjanak írni, amíg újra össze nem jön a nagy banda -legalább egy közös dal erejéig... ($01.29.)

néha az ember hall egy idétlen, sőt mitöbb, őrült ötletet, amiről el nem tudja képzelni, hogy működni fog -aztán homlokon csapja a felismerés, hogy bizony tévedett. éneklős mesés-kalandos-középkori paródia sitcom-ként, országos csatornán? ugyanmár! és aztán az első percek után érzi az ember, hogy ez marhára jólesik neki. mert teljesen agyament, kiforgatnak mindent, ami szent, telepakolták kúl dumákkal, anakronisztikus kacsintásokkal, szerethetően lüke karakterekkel, ragadós alan menkel muzsikákkal. és persze elsőre ugrott az angol színészvilág krémje, hogy bohóckodjon nekünk egy jót. reméljük idén ez lesz a standart a ’szerethető sorozatok’ dobozban -tetszett. jaj, túlcsordult a szívem, inkább kacagjunk serényen.

„you may look like a motion picture dreamboat, but you are the biggest freak of them all.”

a korábbi előadások végén is ez volt a szokásuk, legördítették a függönyt a fő szálak után, aztán kaptunk még egy kis ráadást. nem mondanám, hogy sokan érték meg a vége-főcímet, bár azért néhányuknak megadatott a boldog vég. a többiek viszont csúnya halált haltak, meg is lepődtem picit, nem szokás tévében ennyire nyíltan tömegmészárlást mutogatni. mondhatjuk, hogy mindenki megkapta a maga büntetését, de mi van azokkal, akik nem érdemeltek büntetést...? egyébként is, sokszor nem a halál a legrosszabb, hanem a lelki gyötrődés az élő testünkben, az álmaink halála. ezért volt szomorúbb a ms.mars-os kóda, mint sok más egyéb sötét ügy, amit idén átélhettünk a szereplőkkel. ($01.23.)

egy előadásnál nem csak külön-külön kell jónak lennie a számoknak, hanem egységesen is ki kell adniuk egy magasabb minőséget. és valahogy ez nem jön össze ryan murphy-éknek már második éve. mert ez az évad is tele volt nagyszerű ötletekkel, jól használható karakterekkel, és aztán minden csak vázlatos maradt, ezer fele indultuk el, igazi karmesteri vezérfonal nélkül kakofóniába borítva a zenekart. pedig láthatóan van tehetség az írókban, van érzékük a drámákhoz (mert idén arra erősítettek rá a horrorral szemben), mindig nagyszerű színészeket szednek össze, a rendezők is nagy odafigyeléssel dolgoznak, még egy koherens hangulatot is sikerült kicsikarni, de valahogy mégsem érzi azt az ember, hogy ez a rengeteg színes összetevő összeállna valami egésszé. enélkül meg csak látványos, szerethető, ámde zavaros cirkuszi kavalkád lesz a végeredmény. ugyanakkor hétről-hétre volt bennem egy várakozási faktor, valamint működött a hangulata, ezért kicsit sajnálkozva, de egy gyenge ’tetszett’-et tudok átnyújtani.

„dear lord, make this day pass well. let none get hurt and make them that do not shelbys.”

pont, mint a pilot elején, a hajnal a kínai negyedben talált minket, csak most nem tommy érkezik a mosodához, hanem a felügyelő, hogy végképp alámerüljön a sötétségbe. lassan ébred a város is, ott van a levegőben a puskapor szaga, aztán hamar meg is tudjuk, hogy tényleg közeleg a baj. nem könnyű megúszni a gengszter-létet sérülések nélkül. röpülnek a golyók, elárulnak a nők, sebek kívül, sebek belül. amikor megállt a két csapat egymással szemben, cool módon egymásra tartva a fegyvereket (nagyszerű zenével támogatva), akkor bevillant, hogy én hogy oldanám fel ezt a konfliktust, ha ez az én történetem lenne. és majdnem az is történt, ami az én ínyemnek megfelelő, bár azt gondolhatjátok, hogy én gyereket nem írtam volna bele... fináléhoz mérten eljutottunk néhány fontos lépcsőfokra, a shelby ltd szintet léphet a bukmékerkedésben, de a szerelmi szálat fátyolosan lebegősre hagyták. pedig az milyen tökös lett volna, ha oda is kiteszik határozottan a pontot, mindenki ujjal mutogatna, hogy itt a példa, hogy nem kell rétestésztává húzni a romantikát... (huh, viszont mennyire kellett a ’love is blindness’ a végére...) ($01.15.)

kezdünk kicsit túltelítve lenni a huszadik század elején játszódó sorozatokból, kell valami plusz, amivel ki lehet tűnni a tömegből -itt két egyértelmű utat választottak: a modern zenék emblematikussá tették a hangulatot, valamint bivalyerős színész-csapat vállára helyezték a terhet. és ezek jó döntésnek bizonyultak, ha az ember visszagondol erre az évadra, akkor a cool-sága fog eszébe jutni, hogy nem volt szépelgő, nem csipkekesztyűben fogta meg az urak péniszét, hanem szívesen mártózott meg a koszban (jó döntésnek bizonyult részemről, hogy párhuzamosan néztem a downton-nal, a kontraszt még jobban kihozta az előnyeit). és szívesen követtem a cillian murphy által vezetett csapatot ebbe a világba (fura belegondolni, hogy az itt keménykedő színész ugyanaz, aki tökéletesen hozta a meleg karaktert az egyik kedvenc filmemben, a ’reggeli a plútón’-ban). de mit adtak még a rómaiak...? szóval ezeken az extra faktorokon kívül miben volt másabb ez a történet, mint a szokásos gengszter-miliőben játszódó alkotások? hát igazából nem nagyon tért el azoknak a dramaturgiájától, karakter-típusaitól. ezért van az, hogy csak ’tetszett’-et tudok adni. sajnálom. a következő évad előtt ledöntök néhány whiskey-sör kombót, hogy szebbnek lássam az összképet...

„this wall must break before me or i die trying! there’s nothing else!”

a fináléban az ember mindig várja a nagy durranást. csak arra kell vigyáznia, hogy nehogy túl sokáig tartsa vissza a levegőt, mert akár az epizód feléig türelemmel kell lennie, mire minden puskapor a megfelelő helyre kerül. ismét a fal lábánál találtuk magunkat, ahol nagy volt a tét -mindenki számára. úgy tűnik, a nagy elszántság sem szül mindig pozitívumot, bár megértjük, hogy a kán miért vált ilyenné a legutóbbi támadás óta, azért szívvel nehezen tudjuk követni (és vannak ezzel így karakterek is, de ezek a szálak inkább már tovább vezettek minket a jövő évbe). marco-nak az élete volt a tét, de persze egy kis izgalom után jól működött a terve. a gonosz miniszter-elnök meg végig nyugodt tudott maradni, vagy legalábbis az utolsó pillanatig buzgott benne az önbizalom. tévés költségvetéssel nézve jó volt a csatajelenet, egy kicsit sajnálom, hogy a szemem mindig kiszúrja a digitális kamera lábnyomát, mert történelmi sorozatokban elidegenítőnek érzem (kivéve, ha soderbergh vesz a vállára egy ilyen masinát...). mindent alárendeltünk ma a fal elleni küzdelemnek, talán a meztelenségből is kaphattunk volna útravalót a következő hónapokra... ($01.13.)

miért néz az ember történelmi sorozatokat? mert akkurátusan szeretné azt viszontlátni, amit éveken át tanult? nem hiszem. nekem legalábbis ez nem igazán fontos. sokkal inkább a korhangulat elcsípése. hogy el tud-e repíteni a sorozat több héten át egy régmúlt világba -ahol az emberek pont olyan kicsinyesen harcoltak a hatalomért, mint mostanában teszik. csak szebb ruhákban... tehát fontos az intrika. de azt is tudom értékelni, ha az akkori emberek gondolkozása / szokásai beszivárognak az alkotásba, ahol az írók kicsit el tudnak szakadni a mai gondolkozástól, természetesnek vesznek olyan tetteket, amik ma már megvetendőek. és az sem árt, ha nem finomkodnak, ne felejtsük el, hogy a történelmet mindig is vérrel és spermával írták. akkor nézzük konkrétan a marco polo-t. a hangulata működött, alig vártam, hogy újra-és-újra elmerüljek benne, nagyszerűen szórakoztam tíz órán át, maximálisan el tudom ismerni minden audiovizuális erényét, szívesen kalandoztam ezekkel a karakterekkel -tehát szívem szerint már csapnám is rá a maximális billogot, de azért öreg róka vagyok én ahhoz, hogy csak a szívemmel (és a farkammal) gondolkozzak. mert bizony azért ezek a karakterek lehettek volna mélyebbek is, egy kicsit összetettebbek, de leginkább annak szeretném betudni a vázlatosságukat, hogy túl sokan voltak, így elaprózódott a rájuk fordítható idő. dehát erre való a sorozat-formátum, hogy jövőre a már meglévő alapokra építkezzenek. addig viszont szigorúan összevonom a szemöldököm, és kimondom az ítéletem: tetszett.

„the two-party system is crucial to the whole operation.”

az milyen már, hogy két ember veszekszik az orrod előtt a képernyőn -és te mégis elolvadsz, úgy imádod az összes percét... erre képes sorkin, olyan adok/kapok-ot írni, amitől valahogy derűs leszel. és akkor még hol voltunk attól, hogy kifacsarja a maximális happyendet a végéből. amikor végre érzed azt a felemelést, ami már nagyon kijárt a karaktereknek és neked is. és most az ember próbál nem arra gondolni, hogy hogy változik a dinamika ezután a karakterek között, csak kicsit együtt örül velük. mondhatjuk, hogy talán még túl kerek is lett ez a zárás (még a pilot-ból is jöttek elő dolgok), de egy jó író feladata, hogy kitalálja, innen hogyan lehet tovább menni. és sorkin piszok jó író... ($01.03.)

elkötelezettnek kell lenni. és bár nem tudom, hogy mit változtatott aaron sorkin az első két rész forgatása után, de miután megtalálta azt az irányvonalat, amit követni akart, már kitartott mellette. kitartani én is kitartottam, bár nem feltétlenül örültem, hogy ez az az út, amin együtt lépkedünk idén... az első évadban mániákusan szerettem, ahogy bevonódtak a valós élet eseményei, ahogy sok pozitív hatás ért minket és a karakterek az apróbb bajok mellett. valószínűleg ezért nem szerettem a felettünk lógó sötét felhőket ebben az idényben. mert az átívelő-ügy várható végkifejlete végig rátelepedett a hangulatra. és bár tudom, hogy a karaktereket illik lenyomni egy drámai alkotásban, talán nem a megfelelő mocsár volt, amiben jól eltüntettük a fejeket. a pozitivitása hiányzott leginkább. valahol mélyebb filozófiai elemzésbe is bele lehetne menni, hogy miért vágyunk ennyire a pozitív inputra, de ez nem az a mélyelemzős műsor, itt bevallottan csak a felszínt kapargatjuk... tegyük félre a negativitásomat, és mondjuk ki, hogy még mindig baromi erős a sorozat, jóhogy, ilyen írás-teljesítmény mellett bárki mást állítana, azt szívesen orrba vágnám, minden polkorrektség nélkül. csak van az a néhány szavazatnyi nüánsz, ami baszkurálja az embert -tetszett. (bár sokkal jobb lenne nem érzelemből szavazni, de ki tudja megállni...)

„no one ever really knows what’s going on in anyone else’s marriage, right?”

bírtam az elején, ahogy levették noah-ról a pórázt, és szabadon engedték, hangulatos lett a sok kefélés a zenei aláfestéssel -de az iskolai bezárásos büntikre emlékeztető helyen történő regényírás is jól volt összevágva. aztán visszacsöppentünk a lecsóba... solloway-ék még mindig nem tudnak dönteni, mi lenne a megfelelő fordulat az életükben, de aztán félre is kell rakni a problémájukat az idióta lányuk miatt. azt gondoltam még a rész előtt, hogy nem lesz egyszerű két véget írniuk a fináléhoz, de aztán az első fél után kaptunk egy cliffhangert -amit a második félben jól el is töröltek. mert megint teljesen különböző volt az az egy közös jelenet, amiben mind a négy főszereplő benne volt. feszültség-generálásban nekem a második volt a nyerő, de hogy melyik volt az igaz, azt majd talán egyszer megtudjuk... (alison-ról alig ejtettem szót, olyan kis aranyos volt nála a kezdés, aztán szépen fokozták fel a drámát, és ennyi.) (ja, joshua jackson borzasztó ál-szakálla, wtf…?) (++12.26.)

áldom az eget, hogy nem voltam elég alapos annak idején, hogy jobban utána-olvassak a sorozatnak, mielőtt bepróbáltam voltam, így tényleg meglepetésként ért a nagy hook, a kettős nézőpontú szerkezet. mindig is szerettem az ilyen típusú történetmesélést, és most is nagy pluszt adott az alapvetően szimpla melodramatikus alapfelállásnak. mondjuk az sem volt hátrány, hogy az írók szívesen játszottak ezzel, onnantól kezdve, hogy apróságokat változtattak csak (ruha színe mondjuk), odáig, hogy cserélgették, hogy ki mesél először, vagy időben csúsztatták el a két sztorit. nem ragadtak le az egynyári kalandnál sem, térben is időben is kezdtek terjeszkedni. de mindez csak technikai blabla, kellett, hogy legyen szíve is a sorozatnak, és talán ezt a szívet a hihetetlenül minőségi színészgárda jutalomjátéka adta, különösen ruth wilson volt nekem nagy felfedezés. ugyanakkor be kell valljam, hogy bár jó volt 10 órán keresztül kacérkodni a sorozattal, azért mélyen nem estem bele. valamiért kicsit hideg és távolságtartó maradtam, nem jött az a vak és őrült szerelem, amiért a gondolkozás nélkül oda tudnám adni a szívemet. tetszett. (jövőre meglátjuk, mennyi érzelem, mennyi nyomozás és mennyi írói bravúr lesz, sok múlik az arányokon.)

„your big fuckin’ movie star ego.”

brühühűűű... én is voltam már szerelemtől bánatos, de talán ennyire nem toltam túl, mint vince. brühühűűű... szokás eljuttatni az évadzáróban a szétesés küszöbére a főszereplő csapatot, és nem tudom, hogy örülnék-e egy csapat-összeszedős évad-kezdetnek -de nem fog kiderülni, hogy milyen lenne az, mert a legvégén visszatáncoltak az egésztől, a barátság fontosabb, mint bármilyen sérelem, bármelyik punci. (++12.01.)

no, megültük a lovat, most már csak fennmaradunk... sokkal jobban bejött ez az évad, mint az előző, kibékültem az összes sráccal, és működött, hogy egy nagyobb történetre húzták fel az egészet (aquaman ftw!). kár, hogy kicsit túlhúzottnak érződött a mandy-szál, de azért nem állítanám maximumra a hiszti-gépet, el lehetett viselni. már mélyebb a barátság, de úgy érzem szép lassan fognak közelebb úszni a szívemhez. erős tetszett.

„nonsexual touching only.”

hmm, szeretem, amikor nincs előjáték, csak azonnali izgatás. még úgy is, hogy a jelenetnek pont az volt a lényege, hogy fokozatosan, simogatással, lassú közeledéssel érik el a végcélt, a sikeres szexuális együttlétet. de szokás szerint olyan ízlésesen volt tálalva, hogy az ember önkénytelenül is mocorgott bizonyos helyeken... a szépség a későbbiekben is velünk maradt, nem véletlen, hogy tükrök fontos szerepet kaptak, kicsit elvéve a direktbe mutatott meztelen testek élét. megmaradtak a szokásos párosok is, a küzdelmek a kapcsolatok bonyolultságával, a különbözőségekben rejlő feszültségekkel (tényleg, ez most esett le, van, akik ízlésben nem egyeznek, mások társadalmilag más körökben mozognak, és akkor az evidens bőrszín általi különbözőségről még nem is szóltunk). az igazi dráma viszont a végén jött el, amikor a munka és a magánélet összeegyeztetési problémája igazán szomorú konklúzióba torkollott. én már akkor megszakadó szívvel néztem virginia-ra, amikor látszólag rezignáltan mesélte bill-nek, hogy mi történt az ex-férjével, valahogy olyan fura volt a hangulata, de aztán leszakadt az egész, és mi nézők mindannyian szaladtunk volna megvigasztalni őt. nem tudom, mi lesz a következménye ennek (főleg lelkileg), de talán reménykedve kéne nézni a jövőbe -egy új korszak következik. ahol egy fiatal elnök reményt adhat. ahol elindul valami változás a társadalomban. bár így lenne... (++11.28.)

szeretjük a drámát, de nem mindegy, hogy milyen körítéssel tálalják. mert még mindig nagyon magas az a minőség, amit a sorozatban kapunk, de azzal, hogy háttérbe szorult a kutatás, és ezzel a feelgood jelenetek sora, valahogy kevésbé tudja szeretni az ember. mert kell egy kis fény a komolyság mellé. az sem segített, hogy masters doki problémája rányomta a bélyegét az évad második felére, talán egy picit túl is húzták ezt a történet-szálat, igaz nem mondhatjuk, hogy nem szolgálta ez is a karakterek épülését. láthatóan többről akarnak nekünk mesélni, mint a szex-kutatás, és ehhez találtak egy nagyon jó módszert, párokba rendezték a szereplőket, és az ő interakcióikból rengeteget lehet tanulni a korabeli társadalmi viszonyokról, problémákról. jól működött ez a modell, ahogy a sorozat is nagyon tud működni, ha a szokásosan bátor, provokatív, de mégis ízléses módján nyúl a dolgokhoz, fejbe tud verni néhány jól irányzott ütéssel. csak a habkönnyű desszertről felejtkezik el néha, pedig az is ugyanolyan fontos része a vacsorának, mint a nehéz húsok. tetszett.

„what brings you to this mecca of polygamist pretension?”

kicsit mindig zavarja a szemem, ha az írók túl sokat használják az ’épp akkor’ deus ex machina-ját -gondolhatjátok, hogy azért hozom fel, mert itt is számolatlanul bukkantak fel szereplők bohannon körül, hogy dramaturgiailag kicsit továbblökjék a karakterét és a történetet. mindig úgy gondoltam, hogy ő a vasút nélkül félkarú óriás, de úgy tűnik, találtak neki másik tüzet, ami hajthatja előre -és egy másik vasutat is... láthatóan hátrahagyjuk cheyenne-t az utolsó évadra, vagy legalábbis kevesebb időt töltünk majd ott, szépen szétválasztották a csapatot. de nem baj, ha szélesedik a látókörünk nyugat felé, a lényeg, hogy minél több gyönyörű hegyet lássunk... (az iszap-birkózás talán egy kicsit túl komikusra sikerült, viszont tök megörültem, amikor láttam, hogy a mohawk-frizurás kékzubbonyos katona még mindig köztünk van. ja, és eva über-laza a pisztolytáskával az oldalán...) (++11.25.)

érdekesen alakult a viszonyunk az évaddal. egy kicsit kivártam az elején, ami kifizetődő lett, mert kiéhezve vetettem rá magam, hogy behozzam a lemaradást, és nagyon is élveztem, hozta a sáros hangulatot, bebizonyosodott, hogy a mellék-karakterek lettek annyira érdekesek, hogy elvigyenek a hátukon egy részt bohannon nélkül is. hamar utolértem magam. aztán a dupla kitérő epizódoknál kicsit megtört a lendület, az istennek nem akart működni a kifordítva visszahozott karakter, plusz a végén kiderült, hogy nem is volt értelme az erőlködésnek. innentől egy korrekt szintet hoztak a végéig, az új rosszarcúak is sokat hozzátettek ehhez. aztán meglepődve vettem tudomásul, hogy idén nem csak tíz részt kaptunk (meg is ijedtem, hogy azért a plusz három epizód, hogy lezárják a történetet), viszont megint lett egy törés az ívben az egy hónapos szünet által. a végén még rágyúrtak a drámára, aztán az utolsóban már a következő évad alapozását kezdték el. itt tartunk most. összességében megkaptuk azt a szintet, amit megszoktunk, azt a hangulatot, amit várunk. tetszett.

„how can you win a war against an enemy that can weaponise the dead?”

talán az őrült ötleteket lehet a legjobban szeretni a who-ban. spórákkal szaporodó új cyberman-generáció? miért ne? a doktor, mint a föld első embere? ezt még eddig hogyhogy nem lépték meg...? a másik, aminek úgy tudok örülni, mint egy kisgyerek, amikor megkapja pont azt az ajándékot, amire titkon számított, az az, amikor sikerül epikussá fokozni a hangulatot, amikor már rég elfelejtetted, hogy levegőt kéne venned -és ezt most megkaptam ott a temetőben, mert minden hatásvadászatával együtt nagyon tudott működni, amikor a nagybeszéd után felszálltak az égbe a fémtestek. kiderült, hogy volt némi átívelés is (ami azért nem a semmiből jött, éreztük már, hogy fontos lesz a téma), méghozzá nem is a missy-szál, ami csak inkubátora volt a leg-fontosabb kérdésnek, hogy jó vagy rossz ’ember’-e a doktor. és nagyon helyesen nincs jó válasz. és meg tudta ragadni az embert a drámaisága is, az meg főleg, ami az oswald/pink-párossal történt. mert lehet, hogy a szerelem át tud ívelni dimenziókon, de azért egy örökké tartó érzés piszkosul tud fájni is. hjaj, de jó volt újra azt a zsezsgést érezni egy egész rész alatt, mint nem is oly’ rég! most már csak ki kell várni, hogy a télapó milyen ajándékot hoz nekünk decemberben... (++11.09.)

ennyi évad és ennyi változás után már nem is az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk magához változások tényéhez (mert megszoktuk őket), hanem, hogy az aktuális új útirány mennyire fekszik nekünk. mert most bizony nem csak arról van szó, hogy az összes tini-rajongó haragját kivívva egy idősebb arcot kapott a doktor. hanem a személyisége is markánsabban változott -el kell fogadnunk őt házsártosabban, erőszakosabban, kíméletlenebbül. persze peter capaldi végig fogja a kezünk, nagyszerű színész, akivel szívesen megyünk erre az új ösvényre. nem meglepő módon az évad hullámvasút volt, mindig az, voltak részek, amik elvarázsoltak háromnegyed órára, és voltak ötletek, amik csak nagyon döcögve akartak működni. bár szerettem, hogy az érzelmek kiemelt helyre kerültek, hogy a doktor lelkét is megdolgoztuk alaposan, azért én még mindig feltenném az aprócska kacsómat, és azt kérdezném a tanári kartól: még egy picivel több átívelés nem lehetne...? tetszett.

„three things are difficult to understand. the work of the bees, the movements of the tide, and the mind of a woman.”

épp a desszertnél elrontani az ízletes vacsorát? egész a végéig azzal hitegettek minket, hogy lehet kiút, hogy az eddigi életet hátra lehet hagyni, de aztán az utolsó pillanatban az arcunkba vágták a keserű igazságot: a múlt mindig utolér. furcsa volt, hogy nem éreztem azt a pezsgést, amit egy sorozatzáró előtt szoktam, valószínűleg bíztam az alkotókban, és nem is kellett csalódnom. érdekes, hogy egy történelmi sorozat nosztalgiától mentesen zár, sokkal inkább az emberi pillanatokra koncentráltak. ismét szerethetővé változtatták capone-t, csodálatosan búcsúztunk eli-tól és margaret-től. talán egyetlen dolog, amitől azt érezhettük, hogy vissza akarnak nekünk vele utalni, amitől nagyobb lett a szomorú sóhaj a végén, hogy sokat jártunk ma a címadó korzón. de logikus is ez, a kezdetektől szimbolikus hely volt a sorozatban. drámai véget ért a múltidézős szál is, egyre sűrűbben összevágva a jelennel, ahogy egyre jobban reflektáltak egymásra, és persze bekövetkezett az, ami nucky talán legsötétebb tettének minősíthetünk, amikor az önzés és a vágyak felülkerekedtek a személyiségében. és aztán éveken át láthattuk, hogy mi lett ennek az eredménye... (kicsit hiányoltam a főcímet, de szépen kiforgatták azt az elején a tengerparton.) (++10.31.)

amikor szorított helyzetből kell kihozni a legjobbat. nyolc részt sikerült csak kialkudni, és ennyi alatt nehéz lezárni egy szépen felépített történetet. kellettek hozzá a bátor döntések. ritkán lépik meg az írók, hogy hét évet ugorjanak két évad között, mert sokat kell hozzá magyarázni, hogy a néző megértse a változásokat (plusz bizonyos karakterek így búcsú nélkül kényszerülnek távozni). de mivel tudták, hogy hova (és mikorra) akarnak megérkezni, így meg kellett lépni. váratlan, de klasszikus mozdulat, hogy a végén veszik elő az elejét, azaz olyan történetszálat, ami az első rész előtt játszódik, hogy azzal is aláhúzzák a karakterfejlődést. és biztos sokan kiáltanak majd időhúzást, de szerintem érdekes volt látni az ifjú nucky sztoriját, ráadásul parádésan sikerült a szereposztás is, mindenkiről el lehetett hinni, hogy a fiatalabb énjét látjuk. a többi összetevő a szokásos volt, drámák és gengszterkedések szép sorban. az értékelésem is hasonlóan alakul az elmúlt négy évhez: erős tetszett.

minőség. biztos, hogy ez az első szó, ami mindenkinek eszébe jut, ha a sorozatra gondol. persze az hbo-nál megszoktuk ezt, de itt annyira mívesek voltak a díszletek, a jelmezek, a képi világ összességében, hogy öröm volt nézni. a szövegkönyv hiteles volt, annak ellenére, hogy bátran keverték a fikciós elemeket a megtörtént esetek szövetébe (én mondjuk szándékosan nem olvastam utána az életutaknak, mert nem akartam, hogy összekeveredjenek bennem a dolgok, és nem is akartam semmit (és senkit) lelőni magamnak. viszont utólag biztos, hogy elmélyedek majd a témában, mert igencsak sikerült felkelteni az érdeklődésemet). persze a szerethető rosszfiúk mellett ott voltak a kötelező magánéleti kellékeik is, akikkel sokszor türelemmel kell lenni, de sosem volt fárasztó, amikor az apró drámákban mélyültünk el, sokszor a színészek segítették át a csikorgósabb perceket. azt eddig is tudtuk, hogy steve buscemi nagyszerű színész (és ez a menyét-arc predesztinálta egy antihős szerepre, de nagyon is jól oldotta meg, sokszor vitte a csapott vállán a sorozatot), de rengeteg új arcot lehetett felfedezni, akik teljes erőbedobással hozták a karakterüket (csak néhány név, stephen graham (mint lehengerlő al capone), michael shannon (nagy utat kellett bejárnia van alden-ként), jack huston (mindig csodáltam, ahogy félarccal játszik)). hogy miért nem tudtam soha maximális pontot adni? hogy miért nem szerettem jobban? nehéz ezt megmondani, azt tudom, hogy az első évadban volt, amikor tologattam a megnézését, mert nehezen tudtam átállni a sok jelenkori network-cucc után a kamáslis húszas évekre, de ezen kívül megfoghatatlan, hogy milyen plusz kellett volna még. de azt hiszem, ez a titok örökre a sírba száll velünk. egy élmény volt, uraim, egy magas nívójú közös utazás. de itt az elmúlás, változik a világ, ó, hello mr.alkohol, örülök, hogy újra látom... (tetszett)

„maybe we’re like two pitbulls, you know? you put either with another dog, and that dog’s toast. but, together, they’re couch buds. they nullify the threat through mutually assured destruction.”

nyugodtan lehet a klasszikusokhoz nyúlni. egy parti mindig jó kellék a vicces sorozatokban, mert egy helyre koncentrál minden szereplőt, minden poént. és az az igazi, amikor borítják az asztalt a puncsos-tállal együtt, garantált lesz a személyes (lelki) sérülés. és itt aztán volt mindenféle meglepi, lány-nem-kérés, leendő-poronty, válás-bomba, kamu-barátság, múlt-teregetés. az a legjobb, amikor a vendégek játsszák a bohócot... (++09.24.)

miért csak a tiniknek lenne joguk a gyerekes infantilizmusra? miért ne gondolhatná az én generációm is, hogy nem akar felnőni. aztán persze kénytelen lesz mindenki, és nekünk meg jó lesz végigszenvedni velük a folyamatot. nagy szó, hogy elérték, hogy az ember egy percig sem érzi azt, hogy ’apicsába, már megint egy romantikus szart akarnak lenyomni a torkomon’, mert a főszereplők cinizmusa, a hagyományos fordulatok kiforgatása mindig frissen tartotta a formulát. ennek ellenére sajnos nem lett tökéletes az évad, mert valahol középtájt kicsit vesztett a lendületéből, kevésbé éreztem a huszadik perc után a ’mostakaromakövetkezőt’-ot, szimplán csak szórakoztatott (és ez máris több, mint amit számtalan sitcom elmondhat magáról), de én azt a buzz-t akartam, amit az elején éreztem. és amiből a végére visszajött megint egy kicsi. nem tudom hangsúlyozni, hogy mennyire szerettem a két lüke főszereplőt (aya cash, lovelovelove!), és a két velük szinte egyenértékű sidekick-ket (kether donohue lovelovelove!). és remélem még sokáig követhetjük a csetléseiket és botlásaikat a kapcsolati izé nevű halálos játékban. légyszilégyszilégyszi fx... tetszett.

„i felt like i got raped by a bunch of children.”

ezt vajon miért hagyta ki az hbo a vetítési sorrendből? nem volt semmivel rosszabb vagy másabb, mint az eddigiek, talán egy kicsit több kellemetlenség volt benne, ahogy louie szenvedését néztük mr.pizzaboxman-ként. azért kár, mert az előző rész vége sokkal szebb lezárás volt, így most q betűt képeztünk, nem kört... (++09.21.)

azt hiszem megvan az ultimate paradox: aláröhögős multicam sitcom az hbo-n, amit louie c.k. prezentál... és az a fura, hogy louie humora még ezen az elavult formátumon átszűrve is tudott működni. meg egy baromi érdekes kísérlet volt, hogy nyílt szex-témákkal, baszott sok káromkodással, árván fityegő fasszal lehet-e kompenzálni a színpadra és díszletbe szorított minimalizmust. részben igen. nagyon hangsúlyozták az élő közönség előtti felvételt, hozzá is adott egy-két poénhoz a nézői felhördülés, de már annyira megszoktam, hogy tudnom kell magamtól is, hogy hol kell nevetni, hogy nem igazán befolyásolt. valahol vártam minden délelőtt a munkában, hogy ’na, legyen dél, akkor ebéd közben elszórakozok ezekkel a gyagyásokkal’. tetszett.