soroló

„biggest crisis ever and it’s just us. not the time traveller, not the boy genius, not the supercomputer or the mega-dog.”

valami ilyesmire számítottam, amikor megláttam a címet. mindig jól tudnak kinézni az üres, elhagyatott utcák. de a lényeg ott volt, ami az idézetből is előjön, hogy két normális, vagy legalábbis különlegességtől mentes gyerek menti meg a világot. akikben csak annyi az extra, hogy sarah jane felkarolta őket. és mégis képesek végigvinni a küldetést, még ha félnek is, ha nem ők a legokosabbak, és csak a sonic lipstick-et használják extraként. és ha már valakivel összefogsz, akkor nem leszel egyedül. úgy könnyebb megmenteni az emberiséget is. (a robotok milyen jól néztek már ki!) (+09.15.)

„the shansheeth are known throughout the universe as the carers of the dead.”

oh, milyen csodaszép reunion! egy gyerekeknek készülő sorozatban elhelyezett meglepetés-csomag a nagyszülő korabeli rajongóknak. talán ez volt a cél, hogy az egész család leüljön a show elé, és közösen izguljon és nevessen a kalandokon. így a nagyi mesélhet arról, amikor ő bújt a kanapé mögé a dalek-ok elől, az anyuka nem firtatja, hogy a gonosz madarak úgy néznek ki, mintha a muppet show alter-verzójából jöttek volna, az unoka meg csak csöndet szeretne, hogy nyugodtan elmerülhessen a történetben. hogy elképzelje, hogy ő is idegenekre vadászik. vagy csak mászik a szellőzőben. mindig kell, hogy legyen szellőző... (+09.15.)

„reboot the universe.”

time-travel is a bitch! meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek hozzá, hogyan kell finálét írni. jól meg lett csavarintva az eleje, a doktor ugrálásaival és fez-ével, úgy hoztak bizsergető izgalmakat, hogy közben nagyrészben egy térben, a múzeumban voltunk. és közben nem rágták a szákba az univerzum újra-alkotásának őrjítő folyamatát, elhadarták, te elfogadtad, so be it. mennyire jó már, hogy így visszacsatoltunk az évadnyitóhoz, hogy szépen kronologikusan visszamentünk a történeteken, az embernek kedve lett újranézni az évadot, hogy figyeljen ezekre a jelekre. de az alter-világ csillagtalansága is tetszett, ahogy mellékesen emlegettek szektát meg meséket. na, túl sokat fecsegek, így sosem fog megmenekülni a világ... kíváncsi leszek, az amy szülők visszatérésén kívül mi változott még meg a big bang 2 után. egyvalami biztos nem: ez is tele lesz kalanddal és meglepetésekkel. (+09.15.)

új ló, új szekér, de ugyanúgy fut, mint az eddigiek. nem is értem a tetten érhető fanyalgást. jók a sztorik? igen. jó a tempója? igen. van megcsavart mindfuck? hogyne. szép kerek ívet hoztak létre a különböző történetekből? jobban, mint eddig bármikor. könnyen megszerethető volt az új hős? geronimo! régi és új. kölcsönvett. és kék. nagyontetszett.

„these stones are great big transmitters, broadcasting a warning to everyone, everywhere, to every time zone.”

el tudjátok képzelni a mosolyom, amikor a festménnyel összefűzték az évad fontos személyeit? persze, hiszen a ti arcotokra is ugyanez a mosoly kellett, hogy kiüljön. és még csak a főcím előtt jártunk... csoda, hogy eddig nem használták ki anglia egyik legkultikusabb helyét, de nem is kereshettek volna jobb alkalmat az univerzum végénél. az olyan csodákról már nem is beszélve, hogy a nagy visszatérést tökéletesen időzítették, hogy kompániába gyűjtötték az összes fontos ellenséget, hogy szépen megindokoltak mindent. és ehhez jött még egy olyan kalandfilmes hangulat, hogy levitte a fejemet... és a leggyönyörűbb, hogy fogalmam sincs, hogy fogunk kimászni ebből a csávából... (+09.15.)

„hello, flatmate.”

a doktor egy igen nehéz feladatra kénytelen vállalkozni: normálisnak kell tűnnie... mission impossible, mi? de azért megpróbál mindent, hogy egyedül, kütyük nélkül rájöjjön a rejtélyre. és közben mellékesen helyi focisztár lesz, kitanulja a call center-munkát és összehoz két embert. what a romantic soul... azért a végén van egy kis repedés, hogy ne mondjuk, hogy jelentéktelen évad-közi epizóddal volt dolgunk... (bár kétségtelen, hogy hangulatban ez is hozta az elvárható kötelező szintet.) (+09.15.)

„your hair is orange.”

mit keres billy nighy egy dw epizódban? -tettem fel a kérdés, aztán a homlokomra csaptam, jaaa, richard curtis írta a részt, így már minden érthető... bár mondhatjuk, hogy nem who-t írt, hanem egy szerelmes levelet van gogh-nak. gyönyörűen épített a festményekre és szomorú sorsú hősünk viaskodására a démonjaival (minden értelemben). de nem egy makulátlan szentet teremtett, de nem is egy őrült ember, csak szépen leképezte a mániákus depresszió minden tünetét. a megtestesült szörny sem volt igazi gonosz, csak a körülmények áldozata. és hát az is zseniális húzás, hogy a különleges látásmóddal megáldott személy képes csak látni őt. a végén meg szem nem maradt szárazon. nagyon szerethető keserédes epizódot kaptunk, le sem tagadhatná minden idők egyik legjobb romantikus forgatókönyvírója. (+09.15.)

„protecting our race against the apes.”

lehet, hogy pikkelyes a testük és hosszú a nyelvük, nem is különböznek tőlünk annyira. náluk is vannak béke-szeretőek és harcias szelleműek. gondolkodók és hirtelen haragúak. (azt már csak óvatosan merem ideírni, hogy mindkét oldalon egy-egy női egyed az, amely a háború szélére sodorja a két fajt...) szépen nyitva hagyták nekünk a végét, hogy ezer év múlva sikerül-e kompromisszumot kötni, sikerül-e együtt élnie a két fajnak - valószínűleg optimista és pesszimista attitűd szerint oszlik ketté a nézők serege. (azért most sem bírták ki, hogy egy kis ívelést ne csempésszenek bele, persze, közeleg a finálé, a nagy bumm.) (+09.14.)

„homo reptilia”

lehet, hogy azért, mert megláttam chris chibnall nevét a főcímben, de erősen torchwood érzésem volt a rész elején. vagy csak azért, mert kicsit lassan indultunk be, igazából onnantól kezdett érdekelni a történet, hogy a felszínre értek a lent lakók. tetszik, hogy ezúttal nem alien-ekről van szó, de nem is csak emberek vannak a színen. lehet, hogy túltöltöttem magam politikával mostanában, de bevillant egy érdekes párhuzam, két nép, ami ugyanazt a földet követeli magának, ősi jogon, és nem igazán lehet igazságot tenni. igen, a közel-kelet felé tekintek jelentőségteljesen. csak jelen esetben nem a vallás, hanem a származás jelenti a feloldhatatlan ellentétet. no, nem elmélkedek, szálljunk inkább alá... (+09.14.)

„let’s call me the dream lord.”

az nem lehetett a valóság, amiben terhesség van... játszottunk egyet álmokkal és valóságokkal, rámutatva arra, hogy a doktor világában a valószerűtlen a realitás. de ugyan már, tényleg van olyan ember, aki az unalmas falusi hétköznapokat választaná a kalandok helyet? még úgy is, hogy melletted lenne álmaid nője. lehet, hogy csak én ragadtam le egy gyermekkori álomvilágban, de nekem elég valószínűtlennek hat. (a sandman vajon a képernyőn is ki tud nyúlni? csak mert elálmosodtam a nézése közben, nem hazudok...) (+09.14.)

„i have destroyed 12 planets, 12 civilisations, please help me save just one.”

az milyen már, hogy karakterek sétálnak át ide egy rajzfilmből. de a heti-gonoszunk is régi motoros, és nem is olyan gonosz, csak a faját akarja megmenteni. mert mint tudjuk, számtalan lényt veszélyeztet kihalás a galaxisban. és most már mindenki elmondhatja magáról, hogy eljátszott egy kis alien-megszállást. igaz, nincs is olyan dolog, hogy űrlény, én legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna őket, csak valami furcsa zöld fényre... (+09.14.)

„your fear is delicious!”

új év, de most is az alapvető gyermeki félelmekre koncentrálnak, hát hol vannak ilyenkor az aggódó szülők...? mert mitől félünk, mitől vannak rémálmaink? hogy elfelejtenek? hogy nem vagyunk elég jók? hogy nem visszük semmire az életben? valahogy úgy. nem tudom, mi oka lehetett, hogy tovább léptették luke-ok, de szépen megoldották a búcsút. bár tartok tőle, hogy az idő- és álom-variálást nem fogták fel azok, akik csak fél szemmel nézik csak a show-t két legózás között. nekem az a félelmem, hogy sosem jutok a whoniverse végére, úgyhogy megyek is folytatni... (ja, és joker-esen gonoszkodni mindig hálás szerep.) (+09.14.)

„pale, creepy girls who don’t like sunlight and can’t be seen in...”

már ide is begyűrűzik a v-mánia? bár úgy tűnik, nem az ifjú tini-rajongók kedvéért, hanem mert láttak benne fantáziát. mert mi mások lehetnének, ha nem alien-ek, klasszikus felállás. van logikája, hogy miért isznak vért, hogy miért velencében székelnek. és legalább nem csillognak... ellenben megint elveszített az univerzum egy fajt, mondjuk, ha azt nézzük, hogy a földön naponta hány pusztul ki, ez még nem is olyan nagy szám. plusz. ez a ’csend’ dolog kezd nagyon bad-wolf-ossá válni, annyit emlegetik részről-részre. sebaj, mert rory meg az új mickey... (+09.13.)

„we’re attacked by statues in a crashed ship, there’s no manual for this!”

abból látszik, hogy a készítő írta az epizódot, hogy nem csak a primer félelmeinkre akar hatni, hanem egy nagyobb képbe illeszti az egészet. pedig beérhetné puszta paráztatással is, hiszen láthatóan jól megy neki a feszültség csiholása, de inkább pumpál egy kis vért az agyunkba is a szívünk mellé. eddig is dobált már el clue-kat, hisz’ egyből a nyitányban ott volt a jóslat, ott volt a repedés, és azóta is szedegethettük a morzsákat, miért nem emlékszik az emberiség arra a sok borzalomra, amit átélt? miért is fontos ms.pond? és mi lesz a jövőben? ááááh, head explode, bammmm... (+09.13.)

„can you believe this? we’re hunting statues.”

(volt a doktornak egy 27-szeresen összetett mondata, először azt akartam bemásolni, mert cool lett volna, de győzött az ésszerűség...) mr.moffat szeretettel megsimogatja a gyermekeit és újra harcba küldi őket. most derül ki, hogy az angyalok egyszeri csodák voltak, vagy többször is elsüthetőek. és az ember (két fog-vacogás között) az utóbbira szavaz. mert rossz úgy nézni valamit, hogy nem is pislogsz... a rosszarcú kőpofákon kívül van még egy visszatérőnk, aki megint a rossz doktorral találkozik, viszont vele is jó az összhang már, mennek a beszólogatások, de egyébként is, stílusos nőszemély (lásd a belépője, többek közt), szeretjük. van ezzel valami probléma, kedves doktorom...? (+09.13.)

„you will help the allied cause in any way that you can?”

tolkien bácsi elmélkedett egyszer arról, hogy ha realistán akarta volna megírni a gyűrűkurát, akkor a jók bizony felhasználták volna az egy gyűrűt. logikusnak hangzik, hogy a világháború alatt is bevetettek volna alien technológiát, ha megtehetik. dalek-technológiát. mert akárhogy ágál ellene a doktor, dalek-kok mindig lesznek, mindig visszatérnek, örök ciklusban. maximum változnak, fejlődnek. tetszik, ahogy amy-t mindig a megoldás közelébe helyezik, hogy hangsúlyozódik általa milyen fontos is a doktor számára az útitárs. vagy maga a föld. no, évad eleji történelmi epizód letudva, gondolom vér és könnyek következnek... (+09.13.)

„starship uk. it’s britain, but metal.”

úgy elmennék egy ilyen ötletbörzére, ahol bedobálják a srácok a fejükbe lévő sok kis bon-bont, hogy mi legyen a következő epizódban. hogy milyennek képzelik a jövő britjeit. túl sok változás azért nincs, a királyi családtól nem tudnak elszakadni, ahogy a tower is meg van még, valamint a választó-jog is, igaz, nem pártokra szavaznak az emberek. és persze hiába teltek el évszázadok, még mindig az önös érdekeket nézik, nem számít, ha másnak (egész pontosan más fajnak) az fáj. talán túl direkt volt a bálna/doktor párhuzam, vagy csak a nyakkendőm szorít túlságosan. (moffat bácsi továbbra is para-mester, lásd a janus szobrok nagyfokú jelenléte.) (+09.13.)

„there’s something you’d better understand aboute me. it’s important, your life may depend on it. i am definitely a madman with a box.”

hát ez sem lehetett könnyű feladat összehozni. kvázi egy új pilot-ot láttunk, amihez minden újra ki kellett találni, re-design-olni, és lenyomni a meglehetősen bigott rajongók torkán. mr.moffat keményen az asztalra csapott, ez mostantól az én birodalmam, hát tessék, tessék, mennyi új látnivaló, új doktor, új companion, új tardis, új főcím, új képi világ. de azért persze nem sunnyogja el a múltat, ott van szépen a háttérben. egyébként nem radikális a változás, az űrlények még mindig ezt a kis nyamvadt ötös szintű bolygót akarják tönkretenni, a doktor még mindig habókos és társaságra vágyik, a leendő társ cuki és szerethető. kis apróságok fűszerezték a kezdetet, hogy a doktor a szokásos eszközei nélkül kell, hogy megoldja a világmentést, hogy a companion-nal nem indul felhőtlenül a kapcsolat, hogy csokornyakkendőt ölt. a változatosság jó dolog, kicsit még szokatlan a zakó, de érzem, hogy jól fog állni. (+09.13.)

„please don’t die.”

még belegondolni sem merek, mennyire nehéz lehet megírni egy ilyen grande finale-t, főleg úgy, hogy most is keresem a szavakat - hogy méltó legyek ehhez a nagyszerű záráshoz. hány összetevőt kellet itt összegyúrni, hogy kellően összefoglalja az elmúlt éveket, ugyanakkor legyen benne humor, dráma, kaland és szenvedés. hogy méltó ellenfél által legyen legyőzve a doktor, hogy mindenkitől búcsút tudjon venni. lehetetlen feladatnak tűnik a zsonglőrködés, de rtd-nek sikerült, két órán keresztül emelt fel és tört össze minket egyszerre. azt már tudtuk, hogy négyszer fog kopogni a halál, tehát a master visszatérését nem is húzták el, kellett az idő a meglepetéseknek is, mert az ő szimpla gonoszkodása nem lett volna elég, még ha john simm meggyőzően hozza az őrületet. kellett valami more bigger, more dangerous, ami garantálja, hogy nem felejtjük el az epizódot. ideje volt, hogy őlordságáék is visszatérjenek (vajon az miért van, hogy timothy dalton csak gonosz szerepeket kap, mióta letette a walter ppk-t...?). és még csak nem is az a kopogás hozza el a doktor végzetét, zseniális. az utolsó percekre lehet mondani, hogy tömény giccs, de akire nem hatott a búcsúzás, az nem is szerette igazán a sorozatot eddig. ez volt rtd nagy köszönömje a rajongóknak, a színészeknek, a karaktereknek. emelem én is a kalapom, mind az írók, mind david tennant előtt. bár nagyon bízom benne, hogy az áthangszerelt dal az új karmesterrel és új szólistával is ugyanúgy fog tetszeni, azért az embert mindig szíven üti egy ilyen záróakkord. adieu! (+09.12.)

„ah, slitheen, blathereen, whatevereen. they’re from raxacorico-doo-dar. it has a seriously dodgy reputation.”

sose bízz meg azokban, akik túl sok gázt eregetnek... nem igazán volt az én epizódom, ez már a kezdetnél tudtam, amikor az első pukist megláttam, de nem csak a vizuálisan és szaglószervileg antipatikus rosszfiúkból volt sok, k9-t is nehezen viselem hosszabb távon. de aztán valahogy csak legyűrtem ezt az ötven percet, ahogy hőseink gyűrik le folyton folyvást a rossz úton járó űrlényeket. tényleg azt gondolták, hogy egy percig is elhisszük, hogy ezek majd most jó szándékúak lesznek? hát hol lenne abban az izgalom... (+09.11.)

talán az volt a baja ennek az évadnak, hogy rossz helyre volt időzítve, jobban kijött a túl-kell-esni érzés, hogy haladhassak a 10-es doktor utolsó kalandjaira. aki azért szerencsére maga is emelte a show fényét, de rajta kívül is voltak jó pillanatok  - amikor kicsit komolyabban veszik magukat vagy jobban sikerül az ellenfél. csak az emblematikus fingósokat kéne elfelejteni kicsinyt. inkábbtetszett.

„the most beautiful painting in the world. the legend made flesh.”

néha elég egy kis alien ürügy, hogy elmesélhessenek egy történetet itt a sorozatban. idegen ásvány? ugorjunk a lényegre. megtudtuk, hogy minden idők leghíresebb festményének a szereplője egy vidéki trampli. jól működött az elmondhatatlanul szörnyű festmény legendája, illetve az egész ki/be járkálunk a festményekbe/ből. volt húzása, futottunk sokat. csak attól félek, most már múzeumba se mernek majd menni a gyerekek... (+09.11.)

„paranormal activity causes a fluctuation in the electro-magnetic field.”

...úgyis olyan ritkán csinálnak a gyerekeknek horrort... megvolt minden kellék, szellemes ház, tükörben megjelenő alakok, maguktól mozgó tárgyak, morgó, világító szemű lény a sötét sarokban, fuss, menekülj. oké, sarahjane-ékről van szó, tehát tudtuk, hogy alien lesz a megoldás, de a gyereket attól még az isten sem imádkozza ki a kanapé mögül... (plusz a ghostbusters meg a potter utalást még megmagyarázod nekik, na de a hatodik érzékkel mi lesz?) (+09.11.)

„water is patient, adelaide. water just waits. it wears down the clifftops, the mountains, the whole of the world. water always wins.”

szerencsétlen emberek, itthagyják ezt szegény, tönkretett bolygót, de hiába, a baj mindenhol utoléri őket... ritkán szedik elő a doktor be nem avatkozási politikáját, pedig nagyon hatásos tud ám lenni. most is egy szokványos űr-horrornak indultunk, bázis, emberekbe mászó láthatatlan ellenség, menekülés, csúnya arcok. rá is néztem az órámra, hogy most, most még mindig...? aztán ahogy bejött a moralitás, úgy jött be nekem is egyre jobban az epizód. ahogy átérezzük a doktor tehetetlenségét, ami aztán diadalmasan átfordul, majd fájdalmasan még tovább. mert bizony, lehet, hogy a kolóniát támadta meg a vírus, de sokkal veszélyesebb az a kórság, amibe a doktor esett: a korlátlan hatalom csapdája. valószínűleg minden idő-lord keresztül megy ezen egyszer, csak nem minden, hogy milyen lefolyású, és milyenek lesznek a maradandó sebei. felkészültem. jöhet a vég. (+09.10.)

„we’re trapped here in 3:23:23.”

az eleje nem igazán nekem készült - túl negédes, túl happy, csak apróbb jelek utaltak a baljóslatúságra, de inkább a női rajongókat mozgathatta meg. a második fele már annál inkább működött. én kértem, hogy legyen újabb trickster epizód, hát megkaptam, ezzel a megállított másodpercekkel jó kis mindblowing lett az eredmény. és persze itt sertepertélt maga a nagynevű hős is, aki a maga bohóságával nagyon is beillet a gyerekek közé - egy apró ajándék azoknak, akiknek megszakad a szívük, hogy már alig láthatják ezt az arcot. (az jutott még eszembe, hogy mekkora élmény lehetett a srácoknak, hogy a tardis-díszletben rohangálhattak.) hjaj, ennyi szomorúságot egy gyerek-programban… (+09.10.)

„flying saucer, maybe, they were quite fashionable in the ’50s. bit like bobby socks and hair cream.”

nem a legjobb időpontot választotta a doktor, hogy amerikába látogasson, a hidegháború leghidegebb pontját, amikor igen magasra szökött az idegen-gyűlölet. igaz, azokat az idegeneket kevésbé utálják, akiktől segítséget várnak, hogy elpusztítsák a vörösöket... jó kis katyvasz volt ez, roswell plusz western-hangulat. tetszett, hogy figyeltek arra, hogy a hajó pont olyan volt, mint sarahjane-éknél. és még egy rajzfilmbe is lehet űrlény-drámát rakni... ha már szóba került, hogy rajzfilm, az ember öt évad clone wars után már könnyen lenyeli a kissé sprőd digitális stílust - tennant bácsi hangja meg a sztori átsegített (btw, milyen cukik, hogy a kedvesével együtt adták a hangjukat). ja, meg a viccesen megrajzolt haj... (+09.10.)

„’cos that planet out there, all three suns and wormholes and alien sand, that planet is nothing. you hear me? nothing compared to all those things waiting for you. food and home and people, hold on to that.”

ha valakit nem zavarnak az apró utalások, nyugodtan nézze meg ezt a specialt, jól fog szórakozni. komplett kis tévéfilmmé kalapálták össze, ahol jó arányokban van jelen a kalandfilmes hatás, a scifi-elemek és a humor (és akkor még a mission impossible és indiana jones szerelem-gyermekének számító nyitójelenetet még nem soroltam, sőt, én a sivatagban is úgy éreztem, hogy lucas bácsi túlságosan annektálta magának az ilyen területeket, lásd tatooine és frigyláda). amit viszont igazán sajnálhatunk, hogy michelle ryan-ben nem lehetett hosszabb távon gondolkozni, mert valami félelmetesen jó volt a kémia közte és a doktor között. úgy tűnik, a vidám röpködésnek vége, már kopogtat a végzet. négyszer. (+09.09.)