soroló

„you need friends. real friends.”

oh, milyen szomorkás történetet prezentáltak itten kérem, oszoljunk gyerekek, nincs itt semmi látnivaló... csak próbálok humorral oldani, mert ha van valami, amit át tudnak érezni a lurkók, akkor az ez, a kirekesztettség, a magány, az igazi barátságra vágyás. nem baj, hogy kiemelték kicsit rani-t, és az sem, hogy most már befejezhetik bármikor a sorozatot, tudni fogjuk, hogy mi lesz az ő sorsa (meg is leptek, ahogy idedolgozták a jövő szálat). nem kell ám mindig gonosz alien, aki gonoszságokon töri a fejét, jól jönnek az ilyen szerencsétlenek is, akik rossz helyre kerültek csak. szeretünk titeket kedves (piros) lények! (+09.09.)

„gorbo yo momo. jojo ko fo.”

alapszabály az univerzumban: sose dühíts fel egy fegyveres, beszélő rinocéroszt... már a doktor mellett is bírtam az űrcsendőröket, annak ellenére, hogy sótlan alakok, de itt is működtek (plusz jópont, hogy milyen jól meg vannak csinálva). a heti-gonoszunk megint egy magányos lény a galaxisban, elsősorban arra volt jó, hogy elisabeth sladen színészkedhessen kicsit a megszállás alatt. továbbiakban: volt itt még nano-blabla, roswell és indiai humor. azt az egyet nem értem, hogy miért gondolják azt, hogy annyi új néző fog bekapcsolódni, hogy össze kell foglalni az elején a sorozatot. remélem hiba nélkül fogalmaztam mindent, mr.judoon. (+09.09.)

„it was the chair.”

megbocsátom ezt a kis szösszenetet, mert beteg gyerekek megsegítésére készült. megnézésre is leginkább nekik ajánlott, olyan, mint a bohócdoktorok, csak itt a puki a piros orr... (+09.09.)

„all hail the cyberking!”

te is cyberman-t kértél karácsonyra? ügyesen alakította az ívet rtd, ahogy szokta, most kellemes karácsonyi hangulatban kezdtük, aztán jött egy kis kalandfilm, játszottak az utalásokkal, kár, hogy nem ejtettek át a proto-doktorral. aztán jöttek a meglepi-gonoszok, ki gondolta volna, hogy a 19-ik században is elsütik a bádogfejűeket. de az ötlet jó volt, vagy csak a tervezés szakaszában rájöttek, hogy a bbc termei tele vannak dickens-i díszletekkel és jelmezekkel... de hogy ne csak egy klasszikus írót idézzenek meg, így jöhetett egy kis verne is. de mondhatjuk divatos szóval steam-punk-nak is, irreleváns, a lényeg, hogy látványos volt. a magány érzése, egy halál és a gyermek-munka réme biztosította, hogy ne csak felhőtlen szórakozás legyen london megmentése. boldog karácsonyt mr.morrisey, köszönjük, hogy emelte az epizód fényét. (+09.09.)

„we’re at a tipping point right now. civilisation’s about to fall into hell.”

brutális döntéseket kell meghozni nap-mint-nap, hát hogy lehet így élni... mert az emberiség megmentésének mindig ára van. és minden veszteség megöl belőled egy darabot. nézőként tiszteled, hogy mernek ennyire mélyre menni, kettős tudatállapotba kerülsz, egyszerre borzongsz és tetszik. apró elégtételek voltak a részben, például a felsővezetés arcának látványa, amikor kiderült, hogy miért is áldoznak fel annyi gyermeket. bár érdekelt a megoldás, de elintézték némi techno-blablával, nem is fontos, viszont nem tudták megállni, hogy ne kössenek ahhoz is szívfacsaró személyes drámát. csalódtam volna, ha igazi happyendet kapunk a végén, redukálta volna a sok szomorúságot. (+09.08.)

a nyitánynál elkapták a tökömet, és nem eresztettek a finálé végéig. a terveim szerint két részletbe néztem volna meg, de képtelen voltam leállni. jó ötlet, működő dráma, felkavart érzelmek, könnyű dicsérni. bár a második évad után azt mondtam, hogy jót tett a sorozatnak egy kis könnyebbség, most azt mondom, hogy jót tett, hogy komolykodtak. de ami még jobban állt neki, az a mini-formátum, az egy nagy történet egy lélegzetvétellel való elmesélése. bár sokak szerint ez megállná a helyét magában is, szerintem azért fontos volt, hogy már kötődtünk a karakterekhez. az újak meg kellően emberiek lettek, utálnivaló önző politikusok, vagy feláldozható gyalogok, akik mindent megtettek, hogy a körülményekhez alkalmazkodjanak, mégis elbuktak (kár, hogy peter capaldi minden megjelenésekor az ugrott be, hogy ő lesz a következő...). so. csak egyet mondhatok, kedves idetévedő űr-szemetek: el a kezekkel a gyermekeinktől. kedves földlakók, ti pedig válasszátok meg körültekintőbben a vezetőiteket... nagyontetszett.

„three... two... five... zero... zero... zero.”

az emberiség elbukott. értem én, hogy legyőzhetetlennek tűnik az ellenfél, de már az is felháborító, hogy tárgyalni kezdenek vele, hogy adnak neki gyermekeket. egyet sem. nem hogy 67-et. vagy 35 milliót. az meg már tényleg gyomorforgató, ahogy intézni akarják az egészet. mindenki kék, csak vannak világoskékek meg sötétkékek, mi? senki sem rasszista, csak azért lehetőleg a gazdag fehér gyerekek maradjanak meg. a többi úgyis csak segélyért kuncsorog. mert ez védhetetlen. mert azt még esetleg lenyeli az ember, hogy a sajátjait nem adják, de ez... azt hittem ez lesz a vihar-előtti-csend-epizód, de belepréseltek annyi drámát, amennyit csak elbírt. egy ilyen lépés után a lénynek nem lesz maradása az tuti, mert jack kapitány apró cafatokra fogja szétszedni... (+09.08.)

„the 456 chose britain.”

jól betanult írói fogás, hogy lassan csepegtessék az információkat. hogy ne mutassanak meg valamit, mert hatásosabb lesz, ha ködbe burkolják. hogy csak a végén fedjék fel jack kapitány (egyik) titkát. persze ez nem panasz, hiszen megint erőteljesen sikerült behúzni. néha azért oldották a feszültséget, lásd a zenész összeállítást anglia legjobb tolvajairól, vagy jack kapitány kabát-szerzésével. úgy tűnik, megint nem csak az élien lesz gonosz, az emberek is ugyanolyan sárosnak tűnnek. sőt...? (+09.08.)

„she is not a terrorist.”

ha már a bombával fejeztük be, hát ezt a részt annak a következményeire szántuk. mert újra össze kellett hozni a kiscsapatot. úgyhogy volt, aki meglapult, volt, aki roadtrippelt, és volt, aki új testet növesztett magának (hogy is mondtam az évad-zárónál, hogy jack kapitány a világ legtöbbet szenvedett sorozat-karaktere? egyre jobban áll ez az állítás...). ez persze rengeteg feszültséget hozott a részbe, jól érzékelhető a fenyegetettség. de a gonosznak tűnő kormányoldali nagy készülődés is csak az utolsó levegővétel a nagy gebasz előtt. ami jön. nagyon közeleg. most. (+09.08.)

„at 8.40 this morning, every single child in the world stopped.”

na, így kell egy hatásos felütést gründolni, hogy az ember máris indítani akarja a következő részt. van egy jó alapötlet, bőven benn a rejtély-zónában, plusz még drámai is, hiszen gyerekekről van szó, van húzása, tempója, és úgy tűnik, hogy magánéleti dolgokkal akarják emberivé tenni. és nem csak a torchwood van a középpontban, hanem sok időt rászánunk a piszkos bürokratákra is, akiknek szintén van egy tervük. (ez most nem lett egy hosszú bejegyzés, pedig az átívelő történetek jó hatással szoktak rám lenni...) (+09.08.)

„the age of wormwood!”

minden ellenség visszatér egyszer, és mikor máskor tenné ezt, ha nem a fináléban. a célok is mindig hasonlóak: hatalmat szerezni, bosszút állni, valahogy mindig ez forog a gonosz kis fejecskéjükben. az jó, hogy nem úgy hozták vissza a bane-t, hogy megint jönnek, megint igázni akarnak, hanem volt benne csavar, még majdnem engem is sikerült átejteni. azért működött a történet, mert mitológiai alapot adtak neki, valamit személyes drámát, hiszen ha bane, akkor foglalkozni kellett a különleges hősünk származásával is. mondhatjuk, hogy luke-ot megkísértette a sötét oldal, de sikeresen ellenállt... (a régi rajongók meg régi ismerőst kaptak, good for them, jó az, ha az írók nem felejtik el, honnan jöttek.) (+09.08.)

kicsit sűrű volt két nap alatt letudni az évadot, hirtelen vissza is kellett tekernem, hogy milyen történetek is voltak idén. és akkor néztem, hogy egész jól sikerültek. többségében működtek, volt bennük ötlet, nem fárasztottak, ifjúsági sorozathoz képest még a mélység is jól látható volt. nincs is szívem lehúzni, annyiszor mentették már meg a srácok az életünket, az univerzumot, kerekítsünk felfelé: halvány tetszett. (és mivel utánanéztem, hogy ’90-es születésű, ezért nem ízléstelen azt mondani, hogy örülök a cserének lány-fronton...)

„1951”

oh, mindig csak a hurkok meg paradoxonok! mondtam már, hogy jobban ráfeküdhetnének az időutazásra, mert működik ebben a sorozatban (is). kellően drámai tud lenni, ha választanod kell a szüleid és világ sorsa között. azért kíváncsi lennék, hogy a gyerekek hogyan élték meg ezt a részt, tetszett neki az önbeteljesítő időcsavar és szomorúak lettek, vagy csak azt látták, hogy a néni fura rózsaszín ruhában szaladgál valami fura korban, ja, és az indiai lány puszit ad a fiúnak. naiv és romantikus dolog az előbbiben hinni...? jöhetne még az arctalan bácsi kicsit gonoszkodni, nyugi, úgyis legyőzik, addig meg hadd élvezkedjünk a jó kis epizódjain. (+09.08.)

„i’m a soldier. i’m a berserker.”

...persze, hogy a clerks jut ilyenkor az ember eszébe („my love for you is like a truck, berserker.” - igen, direkt nem a káromkodós sorokat idéztem!), ha azt hallja, hogy berserker (tudom, már nyolcadszor írom le, mert úgy szeretem leírni...). a sztoriban talán az volt az érdekes, hogy szétkapták a csapatot, és a címszereplő csak a végpontokon bukkant fel. még jó, hogy az interneten már amerika sem távolság, jöhetett a segítség a nem is oly’ rég látott ismerősöktől. és hogy miről szólt mindez? a szokásos emberi birtoklás-vágyról, hogy irányítani akarunk mindent. de úgy tűnik, nem csak mi, a berserker-ek is... (+09.07.)

„i accept the ancient lights!”

óh, ti áldott hiszékeny emberiség, olyan könnyű befolyásolni titeket. szerintetek miért van, hogy minden lény, még a legősibbek is ide járnak leigázni titeket... jó kis kritika volt ez az asztrológia-majmoknak, a tévés prédikátoroknak. a megoldás ott feküdt a kezekben, csak nem mindenki szorította össze a tenyerét (most verjem magam, hogy én igen...?) (azt az előző alkalommal kihagytam, hogy mennyire könnyen cserélődnek itt is a companion-ok, oppardon a segítő gyerekek.) (+09.07.)

„coulrophobia. it’s the fear of clowns. johnny depp has it.”

gratulálok, sikerült egy olyan hetigonoszt találni, akitől retteg a nézősereg fele. és ezt még tetézték egy hálószobában mozgó bábúval is... jól volt egyébként összerakva, lenyúltak a múltba is a patkányfogóval és sarahjane gyermekkorával, és jól rájátszottak a már emlegetett félelmekre. és persze egy ifjúsági sorozatba illő, tanulságos megoldással éltek, nem lehet elégszer megtanulni a nevetés hatalmát, ugye neville...? so, a végére meggyőztek, hogy jó ötlet volt stephen king-gel íratni a forgatókönyvet... (+09.07.)

„my name shall be purged of the shame of defeat, it will echo through the halls of the fallen and the brave. sontar, ha!”

minek kell rejtegetni a heti-űrlényt, ha már a címben ellőttük, hogy ki lesz az? (a másik két hasonló költői kérdésemet kilőtték az utolsó percekkel, ezek lettek volna: minek kell beavatni valakit, ha aztán elfelejti azt; minek kell belengetni a költözést, ha aztán marad minden a régiben.) az első részben felépítettük a konfliktust, a másodikban megoldottuk (kicsit csajos módon, de sebaj, mindig is féltem a tűsarkú cipőktől...), klasszikus módon. megint egy doktor-ellenséget köszönhettünk, szervesen folytatva az ottani eseményeket. pont ezért nézzük a tini-verziót is… (+09.07.)

„the children of time will gather. and one of them will die.”

ilyen pofátlanul feloldani a cliffhangereket! nincs para, csak a nézőcsábító légypapírt félre kellett tolni, hogy legyen hely az egyéb ötleteknek. oh, és azok csak jöttek, jöttek, sírnivalóan szépen következtek egymásból (de most komolyan, nem tudom megállni, egy példa muszáj: a torchwood első része óta az orrunk előtt van az a nyamvadt kéz, és most használják...). nagyon scifis volt az egész, tech-blablával, igazi főgonosszal, aki aztán persze jól megszívja. mert hát valljuk be, nem azért izgulsz, hogy túlélik-e, hanem a hogyan az érdekes. ami után aztán lehet az égbe öklözni, felemelni a lelked. utoljára a bsg utolsó félévadánál éreztem ilyen pillanatot, de tudjuk, hogy ott jött a pofára-ejtés a nagy örömködés után. és itt is csak félig adtak, aztán rúgtak egy jó nagyot valahova melltájékra. mert nem csak simán búcsúzkodtunk néhány szereplőtől. de ennek így kellett lennie. annyit azért nem változhatott az univerzum. a csók és a könny kéz-a-kézben járnak együtt. (+09.05.)

megint csak sikerült rám cáfolni. prüszköltem a vörös nőszemély ellen, magasan volt a mérce, de az írók jól tették a dolgukat. úgy hagyták meg donna (próbál finoman fogalmazni) nehéz személyiségét, hogy közben szerethetőre is formálták. olyan események közepébe dobálták, amiktől már nem lehetett az a felszínes nagypofájú nőszemély, akitől majd’ idegzsábát kaptam, és végleg lemondtam arról, hogy esküvőm legyen. de ami még furább, hogy a fináléban jöttem rá, hogy finoman, fű alatt, a doktort is jócskán megváltoztatták a kezdetek óta. hiába, kilencszáz év ide vagy oda, a környezetedben élő emberek hatással lesznek rád. vagy a drámai események. a veszteségek. és kijutott mindenből idén is bőven, maradtak az őrült kalandok, a szívfacsaró dráma, a magas színvonal. nagyontetszett. valahogy el kéne odázni az időt, hogy engem is óriási veszteség érjen - az ember néha nagyon tudja utálni azt, akinek eszébe jutott a regenerálódás annak idején...

„the doctor’s secret army.”

angyalok, gyülekező! most térült meg minden befektetett energia, hogy az ember nem volt rest a mellék-ágakat is nézni, hogy nem hagyott ki egyetlen pillanatot sem az anyasorozatból, hogy a készítők több útitársat is adtak a doktor mellé. gyönyörű hálóvá állt össze az egész, a rengeteg szereplő nem tülekedik, szépen elférnek egymás mellett. és mindezt úgy, hogy körülbelül az ötödik perctől olyan tempót diktáltak, hogy az embernek még azt sem volt ideje mondani, hogy hűha. persze nem maradhattak ki idén sem az ősi nemezisek, sőt, még veszélyesebbé tették őket. de még így is sikerült olyan dolgokra is kitérni, amikről eddig csak hallottunk (shadow proclamation, csak egy példa). ahhh, majd felrobbanok, hogy megtudjam, hogyan lesz ebből megmenekülés és győzelem... (+09.05.)

„what’s on my back?”

hallottam már olyanról, aki nem szereti az alternatív idővonalas történeteket... nem is értem, én nem tudok betelni velük. és ez most nem is csak donnáról és a hisztijéről szólt, hanem valami sokkal nagyobbról, a ’mi lenne az emberiséggel a doktor segítsége nélkül’ témáról. hát jó nagy szarban lennénk, csak annyi. persze néhány alien-praktikán sikerülne túljutni (rip sarah jane csapat, rip torchwood csapat, pacsi rtd!), sőt még az időutazást is abszolválnánk némi tardis-segítséggel, de gyötrő élményekbe lenne részünk még így is. és itt teljesített leginkább a rész, ahogy bemutatták a kvázi post-háborús helyzetet, szükség-lakással, deportálással, depresszióval. meg ott, hogy (és ahogy) rárakták donnára a ’jelentősségteljes’ jelet. és persze a sok kis utalással a korábbi epizódokra. farkas-üvöltéssel suhanok tovább a csúnya végzet felé.. (+09.05.)

„the favourite son, the one who lived, who’ll always live. the only strength i have is my hatred for you.”

hömm, szeretem ezt a ’nem szarozunk’ princípiumot, amikor sodortatnak egyre-egyre az eseményekkel, ahol csak kapkodod a fejed, rohansz-rohansz, majd egyszercsak beleszédülsz a szakadékba, és jól összetöröd magad. mert nem voltak kíméletesek az írók, az egyszer szent. sem a város nem maradt épségben (robbantásról mindig kényes beszélni, nem voltak restek), de a szereplők sem úszhatták meg komoly sérülések nélkül (jack kapitány most már pályázhat a legtöbbet szenvedett karakter ever kétes díjára). és mindezt egy múltbeli sérelem, felhalmozódott gyűlölet miatt. ábel bosszúja káinon...? hát itassuk fel könnyeinket, temessük el halottainkat, építsük újjá a várost. mert az űrlények jönnek, azok csak jönnek majd egyre... (+09.04.)

mosolyogva megigazította a tökéletesre nyírt haját és kilépett az árnyékból... már nem csak kötelességből nézem a sorozatot, hogy biztos minden kis utalást értsek a doktor háza tájékán, hanem saját jogon is. ahogy az évad elején írtam, volt egy adag könnyebbség benne, már a karaktereket is jobban megszerette az ember ennyi idő alatt, és hát jobb történeteket is sikerült írni erre az etapra. és persze sokat segített, hogy itt sertepertélt martha jones is. ezért most jó erősen nyomon rá a stemplit a harmadik számú torchwood különítmény vizsgálati jegyzőkönyvére (tetszett). most már csak a halál választhat minket el egymástól. oh, wait...

„torchwood three, my gift to you, jack, for a century of service as field operative. give this place a purpose. before it’s too late.”

lehet azt mondani, hogy lerágott már ez a formula, hogy unalmas meg időhúzós, de én nem tudok betelni a flashback-ekkel. szépen végigmentünk mindenki beszervezésén, jól aláhúzták a karaktereket a kiragadott eseményekkel (anyu miatt, nő miatt, világmegmentési célból, ’mi mást tehetnék’ okán...). és még azt sem lehet mondani, hogy a keret csak ürügy volt, hogy régi dolgokat emlegessenek fel, mert a végén gyönyörűen kanyarodtunk rá vele a fináléra. (+09.04.)

„magnified intensification of telekinetic reactive energies.”

vissza a kezdetekhez, hogy teljes legyen a kör -több szempontból is. mivel apu beavatódott, ezért szépen össze lehetett neki foglalni az évadot. valamint visszatértek azok, akiket nem nevezünk nevükön, igaz, ez egy 2.0-ás verziójú csapat volt, mert vékonyak és nem finganak, mondjuk engem nem ejtettek át. nem baj az, ha játszottunk kicsit luke-kal és a gonosszá változtatott mr.smith-szel, a végére úgyis helyreállt az univerzum békéje. (+09.04.)

továbbra is hálás vagyok, hogy nem annyira gyerekes a sorozat, mint amire számítottam, inkább csak olyan aranyos matiné-hangulat lengi be. kölyökidő a bbc-ben. de legalább nem mennek nagyon alá, a történetek működnek, de így harminc felett azért meg-megbicsaklik a szememben a gyermek-színjátszás. vannak jó pillanatai, nem kínos és el lehet szórakozni a kalandosságán, de inkábbtetszett-nél képtelen vagyok többet adni. a kompletista énem persze kiköveteli, hogy nézni kell tovább, hiszen azért jól láthatóak a pókháló-szálak a doktor irányába.

„let her die in your place?”

pedig olyan szép napnak indult, aztán egy del toro által tervezett dementor elrontotta az egészet... tetszett a megtekert történet, hogy mernek egy gyerek-programban is játszani az alternatív idővonallal és az időutazással, nem nézik őket hülyének. és még a drámai konklúziót sem érezhetik fárasztónak, mert átérezhető volt, hogy életveszélyben nagy a kísértés, hogy elcsábít minket a gonosz, amikor önös érdekből cselekszünk. de tudni kell, mikor mondjunk le az életünkről. (+09.04.)

„you know exactly what i’m going to say, how are you doing that?”

tudtuk, hogy egyszer még haszna lesz ennek a sok allons-y-zésnek... nem először áll a középpontban a szavak ereje. kezdetben úgy gondoltam, lazázunk egyet az elmúlt két rész durvulása után, but, oh, boy, megunták már az írók a bohóckodást, inkább kamara-drámát illetve horrort csináltak nekünk. kis térben is elfér sok idegesítő ember, mert bizony megint mi kaptuk a szegénységi bizonyítványt, csak a hiszti meg az agresszió, de az nagyon megy a fajunknak. itt is azt tudom mondani, mint az öcsinél: ha már űrlény, legyen érdekes. mondjuk így, és akkor mindenki elégedetten skandálja majd: molto bene! (+09.03.)

„dear donna, the world is wrong.”

úgy szeretem, amikor maximális figyelmet követel egy rész, és mégis szétrobban az agyad tőle. amikor kapkodod a fejed a rengeteg infó és ötlet alatt. és egy szavuk sem lehet a mindfuck hatereknek, szépen meg lettek válaszolva a kérdések. de fontos-e, hogy meg legyenek válaszolva a kérdések? nem jobb elveszni a különös dolgok között? jobb lesz-e nekünk, ha mindent tudunk majd river song-ról? vagy ha most egyértelműen lineális vonalban haladt volna a történet, ha nem lett volna álomszerűre vágva? hol lenne abban a bizsergető izgalom...? (+09.03.)

„stay out of the shadows!”

ez a moffat bácsi mennyire egy gonosz ember! még ki sem hevertem a rettegést a szobroktól, erre most rám uszítja a sötétséget is. azaz az alapvető félelmeinkkel játszik - úgymond zseniálisan. plusz az agyunkat is könnyen szét tudja robbantani. itt van a kerettörténet, a rejtélyes kislánnyal, az egész bolygónyi könyvtárral, és a már sok helyről suttogott ms.song-gal, aki nagyobb rébuszokban beszél, mint maga a mestere, a doktor. és hogy-hogynem a sok futás közé beékelődött egy kis szomorúság is. félek elindítani a folytatást. (+09.03.)