soroló

„i’m the doctor! and i just snogged madame de pompadour!”

mit is írjak? scifit vagy töriset? legyen mindkettő... ilyen egy tökéletes kompakt évadközi epizód, ami maximálisan kihasználja az időutazás adta játszóteret. jól forgatja a történelmi személyeket, érdekes ellenfelet és alapötletet dolgoz bele, van hangulata, van íve, és a legfontosabb, hatalmas szíve van. mert az időutazásban mindig megsérül valaki. hallom, hogy ’az időutazó felesége’ volt hatással az írásra, én erre azzal kontráznék, hogy akkor damon lindelof-ék meg ezt szívták magukba, mikor létrehozták minden idők egyik legjobb epizódját, a ’the constant’-ot a lost-hoz. de legalábbis mind a kettőnél az a kulcs, az az erősségük, hogy sokkal fontosabbá tették az érzelmi töltetet az időutazás paradoxánál. ezt fogom mutogatni referencia-epizódként. (+08.11)

„become a god, at my side.”

ezek a piszok űrlények mindig minket akarnak... persze lényegtelen, hogy denevér-formájuk van, és az univerzum képletét oldják meg épp (igen, én is itt vakartam a fejem), mert másról szól ténylegesen a történet. hogy a doktor bizony isteni, nem öregszik, viszont társakra vágyik, akik meg igen. elkerülhetetlen az elválás és a dráma. talán ezért hoztak vissza egy régi companion-t, hogy szembesüljünk ezzel. vagy csak kedvezni akartak a régi rajongóknak. vagy már itt terveik voltak vele (meglásd, majd meglásd!). és nincs is azzal baj, ha utalgatnak vissza, ha régi arcokat szednek elő, maximum mi új arcok kevésbé vesszük az adást, de azért minden roncsot nem kell előcibálni a poros raktárból... (+08.11.)

„lupus deus est.”

történelmi epizód, akkor maradt a sormintaaaa... aztaaa! repkedő shaolin-ok!!! a nyitányra adott reakciómat hallhatták kedves hölgyeim és uraim... utána-olvasás és ötletelés, ez a titka az ilyen típusú epizódoknak. mi lenne… ha a vérfarkasok nem csak úgy alakultak volna ki, hanem jöttek valahonnan. ha a nagyon híres királyi ékszer valami másra is alkalmas lenne, azon kívül, hogy piszok értékes. ha a királyi családról kiderülne egy apró titok... elnézve ezt a földhöz ragadt felséget, nem csodálom, hogy a viktoriánus kor volt a klasszikus horror-alakok melegágya, jól lehetett így lázadni. (és épül, épül torchwood büszke vára!) (+08.11.)

„never trust a nun, never trust a nurse, and never trust a cat.”

szépen reflektálunk a kezdetre, abból az első együtt utazós nagy kalandból többen is visszatértek. a téma mélysége most is komoly, milyen ár viselhető el a gyógyításért, mit tehetünk meg a kísérletek közben. talán ezért hozták vissza az utolsó asszonyt, hogy oldják kicsit ezeket a sötét gondolatokat. és nem csak a csípős megjegyzésekkel, hanem teret engedtek, hogy a két fő színész bohóckodjon egyet az új személyiség álcája alatt. az egyetlen bajom, hogy annyira megfoghatatlan ez az ötmilliárd év nekem… (+08.11)

„i’m gonna get killed by a christmas tree!”

puding, pulyka és gyerekek halálra ijesztgetése, igen ez csak a karácsony lehet... gépfegyveres mikulások, gyilkos fa és űrlények valahonnan a krull bolygó mellől, igen, ez csak a doctor who lehet... megnézhettük, hogy mit ér a föld, ha nem tud segíteni a jó doktor. háááát... még szerencse, hogy a downing street épp értő kezekben van, egy régi ismerősében, aki látott már űrlényeket. bár az epizód vége kikezdte kicsit a ’jó kezek’ frázisomat, erősek azok a kezek, akár ököllé is tudnak formálódni, húzza is a doktor az új száját. azért volt jó ez ünnepi rész átvezetésnek, mert jól végig tudtunk menni az átalakuláson, david tennant is magára szabhatta a karaktert, így ezen átmenet után már teljes erőbedobással húzhatjuk az indítókart a tardis-on. azért irigylem az angol lurkókat, hogy ilyen műsorokat kapnak karácsonykor. (plusz bírom, hogy már lengetik a torchwood transzparenst az orrunk előtt.) (+08.11.)

„a teleport, a transat, a body swap...”

egy jótékonysági műsorban leadott szösszenettel összekötni két évadot? so british... közvetlenül az átváltozás után vagyunk, arra volt ez jó, hogy rose-ba (és belénk) verjék, hogy mit is jelent ez. és hogy konstatáljam, hogy david tennant is kellően őrült lesz a szerepben. mint egy jó oldalon álló barty kupor jr... (+08.11.)

„my name is james cook. i did something once. my ghosts won’t let me forget it.”

úgy emlékeztem, hogy nem nagyon bírtam cook-ot, pedig most teljesen rendben volt a karakter. oké, hozzászámolhatom, hogy már nem harsány nagypofájú tahó, mint kezdetben volt. viszont még mindig jól vonzza a szart. örültem neki, hogy nem merültünk mélyen a drogbizniszbe meg a rendőrség elöli hercehurcába, inkább jött egy femmefatale, és az érzelmekre gyúrtunk rá, úgyis mindig minden a nők miatt történik. a végén meg korrekt thriller-hangulat lett úrrá a szívünkön. nagyszerűen működött a narráció, ha már lekerekített lezárást nem akartak írni nekünk (what for? az élet megy tovább), de szépen aláhúzták vele a mondandót. (+08.10.)

eddig is volt tökük a készítőknek, most sem mentek messzire egy kis bátorságért. mert nem lehet könnyű megküzdeni a korlátolt rajongókkal, akik most eléggé mást kaptak, mint amit vártak. valahol nem skins volt ez a három történet, hanem kompakt kis indie filmek, amiknek történetesen a főszereplőit máshol is láthattuk már. nyugodtabb, felnőttesebb, hidegebb. hogy rosszabb lenne, mert kilúgozták a féktelenséget? cseppet sem, csak másabb. érdekes kísérlet volt, tetszett.

tegyük fel, hogy egy tini odajön hozzám, bácsi kérem, tudom, hogy sok sorozatot néz, ajánljon már valamit nekem, biztos, hogy a skins lenne az egyik első, ami eszembe jutna. és így lesz ez még évekig valószínűleg. mert sikerült valami új ízt hozni az elcsépelt közhelyek közé. frissességet, bátorságot, szerethetőséget. hitelességet. persze, túlpörgették, amennyire lehetett, de azért nem távolodtunk el soha túlságosan az összehányt padlótól. és hát olyan keretbe csomagolták mindezt, ami szintén figyelemreméltó újítás volt -gondolok itt a karakter-centrikus epizód-szerkezetre és a kétévente megújulásra, persze. azonban ezek adják az értékelhetőség nehézségeit is, hisz' nincs olyan, hogy minden csapat, minden figura egyformán tetsszen, hogy ne érezd magad egy kisebb hullámvasúton. de egyébként, ha be is csúszott egy-két kevésbé érdekes történet/életút, a szokásos szemgyönyörködtető operatőri munka és az igényes kézzel válogatott lemeztáska mindig átsegített rajta. és a tudat, hogy a következő fejezetnél simán fejbevághat egy érzelmi katarzis. tetszett. bár már kezdek öregedni, örömmel venném, ha kapnánk hasonló színvonalú tini-sorozatokat. és nem csak azért, hogy legyen mit mutogatnom az édes cuki lánykáknak...

„die as a human or live as a dalek.”

szép és örömteli, amikor valamiből sikerül kihozni a maximumot. ennél nagyobb pörgés és ennél nagyobb érzelem-bomba? az univerzum ebben a szegletében biztos nem... az események sűrű fonalából csak néhányat emelnék ki, talán az lesz a legjobb. tetszett a superior dalek, ötletként és kihasználtságban egyaránt (utóbbit úgy értem, hogy jó mondatokat adtak a szájába...). és tetszett, hogy nem csak a veszély csúcspontján lett elküldve rose, hogy ő megmeneküljön, hanem morális probléma lett a hazatérésből, és a megoldás kulcsa is ő lett. no, lesodorták az összes értelmes gondolatot a fejem tetejéről, úgyhogy egyetlen kérdéssel zárnám a mondandóm: christopher eccleston miért nem akart maradni tovább...? (+08.10.)

még totyog, de már kimondja, hogy szónikus csavarhúzó, avagy egy sorozat a szemed láttára lesz nagykorú, és rabolja el a szíved... igaz, hogy már az első pillanattól valami fura bizsergető megbabonázást éreztem, az esetlen báj keresztülrántott az első öt részen. aztán a későbbiekben egyre határozottabban húztam ki magamat, nincs miért szégyellnem, hogy tetszik, hisz’ nézd, okos és stílusos, tele érzelemmel és kalanddal. talán azért talált be ennyire már itt, az esetlen első lépéseknél, mert pont a célkör közepére céloz, a gyermeki énem és az anglo-mániám közé. de tudom, hogy van még út felfele és a világító szívem közepe felé, úgyhogy csak ’tetszett’-et adok, hogy teret hagyjak a növekedésnek. the doctor is dead, long live the doctor?

„half the world’s too fat, half’s too thin, and you lot just watch telly.”

azért vicces, amikor egy televízió-program osztja a tévé-műsorokat... (a bigbrother scene-t nem danny boyle rendezte…?) már az előző résznél is lehetett érezni, de most állt össze minden szépen, meglett az íve az évadnak a sok eldugott utalással. és hát minek hoznának be idén új gonoszokat, minden mögött álló mastermind-okat, mikor itt vannak nekünk a legklasszikusabbak. a végére nagyon epic lett a felfokozás, milyen szerencse, hogy nem vagyok a tévéhez kötve, hanem egyből indíthatom a finálét... (+08.10)

„you’re pleading for mercy out of a dead woman’s lips.”

visszahozni a fingós űrlényeket? really? szerencsére néhány rész alatt annyit ugrott a sorozat evolúciója, hogy jól sült el a dolog. a vécé-humort komorsággal helyettesítették, máris működött a rendszer. kicsit megkapirgáltuk egy magányos, élni akaró lény érzéseit, így több lett, mint egy klasszikus bond-gonosz. ha emellé még hozzáadjuk rose zavaros kapcsolatát is, akkor tényleg a felnőttek világában találjuk magunkat. vicces látni, hogy az angol sorozatok még mindig nem vetkőzték le azt a szokásukat, hogy a külső felvételeiknek más a fényelése, mint a stúdiós képeknek. de legalább kitették a lábukat cardiff-ba, ha már ott forgatnak. (+08.10.)

„ass and mouth, dawg. i protected myself.”

ray ismét alámerül a munkába, de most komolyan, sperma-tolvaj maffia, haver... komoly, ahogy az fbi-jal is újat mernek húzni, vízbe és drogos mámorba lökni az ügynököket (btw, ez utóbbi jól hozta a humor vonalat, ha bekatizom, én is majmocskát szeretnék látni!). család? szarul, köszönik szépen. de addig jó, amíg bunchy kötelezően előforduló zuhanásaival foglalkozunk, mert tudjuk, hogy a lázadó tiniktől jön a tikk meg a zsába. talán a legtökösebb írói húzás a pisztoly elsülése lett volna (bár akkor meg sajnálkoznék, hogy egy ilyen jó karaktert elpazarolni), de ha james woods-nak jó figurát írnak, akkor kiegyezem egy döntetlenben. (+08.09.)

„all that weapons tech in the hands of an hysterical four-year-old, looking for his mummy and now there’s an army of them.”

folytatódott a világháborús horror-hangulat, sőt, szépen felértünk a csúcspontra is. persze scifis feloldással, hogy hűek legyünk a szellemiséghez. ezek várhatóak voltak. az új elem a bájnak egy újfajta formája volt, ahogy évelődve és táncolva suhantunk végig a sok nehézségen. kell a komorság és kell a humor, legyünk mindenevők, mint az 51. század emberei. (tessék jobban kifejteni a multi-szexualitást!) (+08.09.)

„it’s 1941, height of the london blitz, height of the german bombing campaign.”

aki keresett már utána a doctorwho-nak, mielőtt belekezdett volna a sorozat nézésébe, a ’are you my mummy’ kifejezésbe biztos, hogy belefutott az internet tardis sújtotta bugyraiban. dehát a rajongók már csak ilyen lelkesek... so, abban a hitben voltam, hogy ez egy múmiás epizód lesz, de szerencsére nem. már a világháborús környezetnél elismerően csettintettem, főleg, amikor rose london fölé emelkedett. aztán valahogy zombis horrorba csúsztunk át. igaz, múmia nélkül... üdvözölve tapasztaltam az új mellékalak felbukkanását (john barrowman itt még nem gonosz, hanem szimpatikus playboy), természetesen ő is ismert előttem a megelőző kutatás által, de nem vártam ilyen korán. na sebaj, repüljünk csak vissza 1941-be... (+08.09.)

„there’s been an accident in time. a wound in time. they’re like bacteria, taking advantage.”

ideje volt, hogy klasszikus időutazós anomáliákkal foglalkozzunk. soroljam? mi történik, ha önös érdekből megváltoztatjuk a múltat? mi van, történik, ha találkozunk önmagunkkal? könnyűek a válaszok: baj. a szokások ellenére sok meglepetés ért. például, hogy a megváltoztatott alternatív jelen eltörlésére sárkány-szörnyek jöttek rendet tenni. whaaaaat? ennél nagyobb meglepetés volt, hogy ennyire komoly témát ennyire komoly feldolgozásban mertek a gyermekek elé tárni. mert mi, öreg rókák elszomorodunk a szeretteink elvesztésének, elengedhetetlenségének nehézségén. ők viszont el fognak kalandozni, dalek-babával játszani a sarokban... (+08.09.)

„think about the trees outside your window!”

... (kiszáradt száj, bennragadt levegő)

... (hány perc még?)       ... (csönd) ...

csodálom az ilyen epizódokat. egy helyszín, néhány karakter, a párbeszédeknek kell elvinniük a hátukon a részt. nagyon tudatos írói munka kell az ilyenhez. és persze azok a hús/vér színészek, akik elhitetik velünk. mert hitelesség nélkül nem megy. és a legnagyobb csoda a rohanós huszonegyedik században, hogy mégis van rengeteg ember, aki hagyja, hogy lassan őrölve darálják be, aki értékeli a sok apró gesztust, a szavakat és a csöndeket, a teljes pompájában felvezetett érzelmi skálát. ilyenkor érzi az ember, hogy van még remény az emberiség számára. köszönöm. (+08.08.)

„the words do the killing for me.”

a vér, mint az eső, hull, hull, hull... áh, nincs ehhez kedvem. először ott szisszentem fel, amikor linden-t ütni kezdték. aztán szó szerint hangosan kiabáltam („ne-ne-ne-ne-ne-ne-ne...”), amikor realizáltam, hogy holder miért ne nyissa ki a csomagtartót. aztán jött a bűntudat, a megzuhanás és a majdnem... (joel kinnaman-t idén sem jelölték semmire?!?!) és ott volt még a börtön, egy színvallással, majd a végén egy gyerek-gyilkos. …ma olyan meleg volt kinn délután az utcán, hogy minden lélegzetvétel égette a tüdőmet. de esküszöm, ez a negyven percnyi visszatartott levegő sokkal jobban fájt... (ja, és nem akartam elhinni, amikor jonathan demme nevét láttam a főcímben.) (+08.08.)

„satellite five contains every piece of information within the fourth great and bountiful human empire.”

az információ hatalom. hírekkel bárkit lehet befolyásolni. az emberek könnyen elbutíthatóak. a média és a bankszektor kezében van az uralom. nem, nem egy gusztustalan szélsőjobbos portálra tévedtek mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, csupán csak az epizód tanulságait soroltam. érdekes csavarokkal maradtak innen a didaktikusságnak (csip a fejbe, ez megköt haver!). ha meg sok lett volna, akkor az angol színjátszás színe-javát dicsérném épp (pl így: hello, mr.simon pegg!). (+08.08.)

„he treats the blood like a swimsuit model.”

dex és az emberi érzések. suta randevúk. apai ösztönök. mentorrá érés? igen én is ott vontam fel a szemöldököm, ahol az írók leleplezték, merre is szeretnének menni -új kölyök, hasonló érdeklődési kör, azonos kód? vagy ő lesz a beígért spinoff főhőse? először élvezzük ki a maradék részeket itt, aztán beszélhetünk a jövőről. most még maradjunk a múltnál, sok utalást kaptunk már megint, vörös vérvonal zsinórokat, plasztikozást, klasszikus követős elkapást, közös vacsikat deb-bel. akinek talán egyre érdekesebb lesz a szála a főnökével. legalább ma abból is tanulhattunk a testvéri szeretetről. deb a nagy szakértő, mi...? a végével meg előhozták a régi körömrágós mikorleszmárjövőhét érzést. köszi. (+08.07.)

„exterminate! exterminate!”

vicces, hogy egy ósdi óriás borsszóró kellett, hogy végre igazi komolyságot csempésszenek a sorozatba. még úgy is, hogy az írók tisztába vannak vele, hogy ami ötven éve még félelmetes lehetett a tévében, az mára nevetségessé változott. de. az önirónián és a megfelelő kimagyarázásokon túl azért tudtak keménységet gyúrni a fém-vödörbe. plusz érzelmeket. igen, a hideg, céltudatos, gyűlölködő izé érezni kezd. hatalmas csavar, remélem az ős dalek-fanok a hajukat tépték. a doktorból is egy új én bújt elő, a vigyori pofa mögött rengeteg keserűség halmozódott fel, gyűlölet és önsajnálat kíséretében. mennyivel emberibb lett így. egy űrlény... btw, emberek. űrlény-mánia plusz technika-lopás plusz beképzeltség - igen, ezek csak mi lehetünk... (+08.07.)

„death is just a fucking pit stop on a road that keeps on going with no end in sight.”

komolyan, felcsapok konfliktus-kezelőnek louisiana-ban, mert ezek a népek folyton konfrontálódnak odalenn. csak a balhé meg az erőszak, veszekedés és verekedés. könyörgöm, az egyik tűsarkat használ fegyverként... idén elég jól kiemelték sookie-t, nem csak a ’ki akarja megdugni’ a téma, hanem végre eljutott odáig a szöszi, hogy két veszélyhelyzet között átgondolja az életét. ami ugye már születésétől fogva megpecsételtetett. de most nagyon úgy tűnik, hogy kurvára berágott a világmindenségre, és változtatni akar. várjuk szeretettel. (a többi szálon sem csudijó vidámság ömlik ránk, talán jason új gazdasszonya és mrs.newlin hoztak csak egy kis fényt.) (+08.06.)

„raxacoricofallapatorius!”

az előbb a bigben, most meg a downing street 10! a puding-zabálók zabosak lesznek... megint hullámoztunk a különböző igények között, a gyerekek nevethettek és félhettek egyszerre, a felnőttek meg elgondolkozhattak a nukleáris háború fenyegető veszélyén. vagy a gyermekük elvesztésén. jót mókáztunk, de most már ed wood kéri vissza a csészealjat, srácok... (viszont plusz pont, hogy az idegenek nem csak úgy leigázni akartak minket.) (+08.06.)

„’scuse me. d’you mind not farting while i’m saving the world?”

mindig ilyen kettős hasznosítás lesz? hitelesen bemutatják, mi történne, ha lezuhanna egy azonosítatlan repülő tárgy a földre (a sajtó repülne egyből a helyszínre, minden csatornán beszámolna az események legkevésbé jelentős aspektusáról is, az emberiség meg kettő perc után leszarná az egészet). aztán meg elkezdenek fingani az űrlények... és kénytelenek vagyunk vigyort erőltetni az arcunkra, magunkba cipzárazni a kételyeinket, mert sodor magával az egész. felülemelkedni meg könnyű. (+08.06.)

„totem poles commemorate special events. they tell the story of a life.”

azt hiszem nem lehet magasabbra törni a hetiügy szörnyűségeibe. fizikailag. totemoszlop, 17 hulla, beteg, ember, beteg... persze az analógia most is megvolt, kiásni a múlt árnyait, az eltemetett titkokat, az elkövetett bűnöket. és most persze nem a lance henriksen (!) által játszott öregre gondolok, sokkal inkább abigail-re, aki újra köztünk, úgyhogy szenvedhet szegény, de szenvedett már ő eleget a múltban is. és még fog is, nem lesz jó vége, hogy will és a doktor is így ragaszkodnak hozzá. az út most is látomásokkal, rémálmokkal volt kikövezve, vizuális orgiába csomagolva a szörnyűségeket. de mi más lenne az eredmény, ha egy operatőr-zsenit (guillermo navarro) engednek beülni a direktori székbe. (+08.05.)

„is it my fault if the dead won’t stay dead?”

karácsonyi lidércnyomás…? a magamfajta who-kezdőnek minden színt meg akarnak mutatni, ez nem is kérdés, miszter. úgyhogy a múlt felé vesszük az irányt (időutazó-szüzeknek egy kis felvilágosítás is jár), a lehető legangolabb környezetbe és vendég szereplő társaságába. de azért az nem járná, ha szimpla gótikus horrorrá transzformálódna a történet, kell bele a scifi, kellenek az űrlények is. rendben volt ez is, talán mindegy, hogy melyik kart húzzuk, merre megyünk. következő úticél? (+08.05.)

„earth-death is scheduled for 15:39, followed by drinks in the manchester suite.”

ha már meg akarjuk mutatni, hogy ez egy scifi-sorozat, nem szabad kicsiben gondolkozni. száz évet ugrani az időben? come on, legyen 5 milliárd... hagyományos esetben hisztiznék az űrlények ellen, de itt érezhetően nem veszik komolyan magukat, így nekem sem kell komolyan vennem őket. már a nyitánynál szóba akartam hozni az érezhető kritikus hangnemet, de most már nem mehetek el szó nélkül a semmivé plasztikázott ember mellett. túl direkt? persze, nem csak nekünk szól az üzenet, hanem a rajongó lurkók millióinak is. a viccelődés mellett jó arányban emelkedik ki a komolyság is a folyamból, de az is működik, hogy nem öntenek ránk minden infót, hanem időnként csepegtetik azokat. van rá időnk, milliárdnyi... (+08.05.)